33.rész Igen!

A démon szíve

33.rész Igen!

Edward:

A vámpirok képzelődhetnek?  Láthatnak délibábot? Vagy csak rám lehet lehetőségre, ez útobbi évek magánya? Na és egy vámpír megőrülhet? Megőrültem volna? Vagy álmodom? Valami csoda folytán mégis képesek vagyunk álmodni? Akkor kérlek, ne ébresszenek fel! Hadd maradjak ebbe az álomban.

   - Edward... - ez a hang, bárhol felismerném, bárhány ember között felismerném. Ez a hang... ahogy a nevemen szólít. Annyira hiányzott! Annyira hihetetlen, hogy újra hallom. A fejemben, az elmúlt időben nem egyszer lejátszottam, de ez mégis... mégis annyira más. - Edward... - már előttem áll, alig két lépés választ el tőle.

Arcára felvirrít egy csodaszép mosoly, amit még gondolataimban is nehezebben elevenítettem fel. Jobb karját felemeli és felém kezd nyúlni, egészen fel az arcomhoz. Megérint... Érintése során, mintha apró kis szikrák szökkenének fel. Olyan meleg, olyan jó érzés!

    - Ez nem lehetséges... - csillognak a szemeim ahogy az előttem lévő látványra figyelek.

     - Annyira hiányoztál!

Ez már nem kétség. Ez nem délibáb, nem álom, nem őrültem meg...

    - Bella! - karjaimban kapom és szorosan átölelem, attól félek, hogy eltűnik, ha nem tartom erősen.

    - Összeroppantasz...

    - Ne... ne... haragudj! Csak... ez annyira hihetetlen! Ez, hogyan? Mikor? Azt hittem, hogy...

    - Hát nem megmondtam neked, hogy nem hagylak el! Hogy mindent megteszek, hogy veled maradjak!

    - De aznap este...

    - Eltűntem valóban. Megszűntem létezni. Vagyis azt hittem... - Bella kézen fogott és a tisztás közepéhez vezetett, ott majd lehuzott, hogy üljünk le. - De mindezek után, találkoztam a nagyimmal.

    - A nagyiddal?

   - Igen! És Letissia nővéremmel. Azt hittem azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. De nem így történt! A nagyim elmondta, hogy bár azzal kockáztattam az életem, hogy megosztottam veled az erőm, valójában nem veszítettem el önmagam. Sőt, erős maradtam továbbra is, küzdöttem és... az egymás iránt érzett szerelmünk jobban összekapcsol, mint hinnénk. Az, hogy benned volt az erőm, ami nem égett ki, mert folyamatosan rám gondoltál és az, hogy én is küzödttem magunkért visszahozott ide.

    - De miért, csak most?

    - Mert azért mégis elűntem a világból. Ez nem volt egy egyszerű folyamat...

    - Sajnálom! - öleltem ismét át. - Nem érdekel! Nem érdekel, hogy mennyi időbe telt és az sem érdekelt volna, ha még több évet, évszázadot kellett volna rád várjak. Mert tudtam, tudtam, hogy visszajössz hozzám! Gyönyörű vagy!

    - Szeretlek Edward!

   - Én is téged! - és két kerek év után, újra megcsókolhattam a nőt, akit mindennél jobban szeretek.

Egy jó órát még ott töltöttünk a tisztázon egymás karjaiban, ölelkezve. Jobban és jobban megakartam bizonyosdni, hogy ez tényleg a valóság és Bella velem van. Sőt bepótolni, az elmaradt éveket. Nem fogom elengedni. Többet soha, nem vállok meg tőle.

   - Bella! - alig, hogy csak a ház 1 kilométere körzetét megközelítettük volna a családom már ott várt minket. Mindannyian szeme ragyogott, ahogy megpillantotta Bellát. 

Alice rohant először a karjaiba, majd őt követte Esme, Carlisle,  Emmett, Jasper és Rosalie is. Ő is nagyon aggódott Belláért és szomorú volt, amikor elment. Együttérzett velem! Örültem, hogy tisztázni tudták a dolgokat, még azelőtt. 

   - Bella, ilyent többet ne csinálj! Nagyon megijesztettél!

    - Sajnálom! De úgy éreztem ezt nekem kell lerendeznem.

    - De megbeszéltük, hogy a mi a te próblémád az az enyém is. Együtt oldjuk meg! - fogtam meg a kezét.

    - Igen, ezentúl ígérem, hogy így lesz!

   - Bella, nem próbéma, hogy nappal is gumiho formába vagy?

    - Nem! Ne aggódjatok! Erősebben tértem vissza mint valaha!

    - Erősebben? Még annál is! Huh, a démonok már reszkedhetnek a gátyáikban! - Bella elkuncogta magát.

   -  Biztos, hogy jól vagy?

   - Igen! Nagyon! A nagyim segített kiegynesúlyozni az erőmet, sőt még erősebbé is tenni. Ha akarnám mindenkivel megtudnám osztani és...

    - Arról ne is álmodozz! Legszívesebben ezt is visszaadnám, bár ahogy hallottam, ezzel sikerült visszaszereznem téged! De többet nem kockázatod ennyire az életed! Mi is erősek vagyunk!

    - Valóban? Edzetettek az elmúlt két évben? - sirí csend, mindenki kerülte Bella tekintetét.

   - Mindjárt gondoltam! Na de nem baj gatyában rázlak titeket!

    - Haha! Már alig várom! - csapta össze tenyereit Emmett.

    - Menjünk haza, biztos fáradt vagy!

    - Nem! Egyáltalán! Menjünk haza és töltsük együtt az időt! - mosolyodott Bella. Bólintottam.

Úgy éreztem az elmúlt időben megváltozott. Sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lett. Persze attól még ugyanaz a Bella, akit szeretek. De valahogy más aura veszi körül. Anno amikor megismertem, magányos volt, bánatos, üldözte a bosszúját, de most boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt. Talán végre azért mert leesett a válláról a bosszú terhe. A nappaliba ültünk le, ahol Bella elmesélte, mik történtek vele azon az este és utána. Egy pillantra sem felejtett el minket. A nagyija és a nővére is azt mondta, örülnk, hogy megtalálta a helyét, a családját.  Én pedig hálás vagyok nekik, hogy visszaadták nekem őt.

    - Veled minden rendben volt? - tekintett felém Bella.

    - Vele?! Nem! Egyáltalán! Az első napok, hetek katasztrófák voltak! Nem akart enni! Elment a Volturihoz, hogy...

   -  Emmett! - löveltem felé a gyilkos pillantásom, mire felemelte a kezeit védekezően. - Nem téged kérdeztek!

   -  Elmentél a Volturihoz? Megakartál halni?! - szörnyedt el Bella. - Edward!

    - Én, csak... nem akartam olyan világban élni ahol te nem vagy! - tettem tenyereimet az arcára. 

    - Edward... - tekintett felém aggódva.

    - Nehéz volt Bella. Tudom nem mentség, mert beszéltünk róla és... de nem volt könnyű! Viszont túltettem magam rajta. Itt vagyok és vártam rád!

Bella bánatosan felém nézett, majd a nyakamba ugrott. Végül megnéztünk közösen egy filmet, Bella megvacsorázott és elmentünk lefeküdni. Felszabaditó érzés volt, ismét a karjaimban tartani, nézeni ahogy alszik. Az nekem olyan mesés! Hallani halk, édes szuszogását, érezni gyöngyvirág illatát. Egész jellemét. Gyönyörű kék lángját, piros pozsgás arcát, hallani hevesen verő szívét, érezni lüktető vérét, ölelő karjait. El sem hiszem, hogy itt van velem.

Bella:

Reggel, Edward nem volt mellettem. Kicsit szomorú voltam, ennyi idő után, ő lehet az első akit meglátok ébredéskor. Megfordult a fejemben, hogy lehet elment vadászni. Bár szemei aranybarnák voltak, szóval valóban az útobbi időben rendszeresen ahogy kellett járt. Aj, alig hiszem el, hogy az első időszakban éheztette magát és elakarta dobni életét... de mondjuk, nincs mit ítélkeznem, ha én veszítettem volna el őt, valószínű hasonlóképpen reagáltam volna. Totál bezárkoztam volna... vagy ismét pusztításba kezdtem volna. Na jó! Nem szabad most ezen rágodni. A lényeg, hogy újra itt vagyok! Újra együtt vagyunk! És mindent megfogok tenni, hogy ez így is maradjon. Többet, nem vállunk el. Huh, még én is alig hiszem el, hogy ez történt. Magam sem tudom megmagyarázni rendesen. Az, hogy találkoztam a nagyimmal és Letissiával. Mintha az egészet álmodtam volna. Pedig igaz! Ők segítettek erősödni és visszajönni ide Edwardhoz és a többiekhez. Valamint annyira boldog voltam, amikor kiderült, hogy egyikőjük sem haragszik rám, azért mert életem párja egy vámpir. Azt mondták velem vannak és figyelnek, mindig is. Új embernek, azaz démonnak éreztem magam amikor felébredtem a tisztáson és már meg is pillantottam Edwardot. Lehet bizonyos részben a bosszú miatt, ami sikerült beteljesíteni, de nem hiszem, hogy csak azért. Ez az egész, minden amin keresztül mentünk megváltoztatta az életem, a felfogásom, a jellemem. Jobbnak látom a világot és úgy érzem van miért harcolni és menni tovább. Igen! Így van!

    - Bella... - már épp lefele tartottam a lépcsőn reggelizni, amikor valaki a nevemen szólított. Felpillantva, nem mást láttam meg, mint Xaviert.

    - Xavier! - azonnal leszaladtam a lépcsön és a karjaiba rohantam. - Mester!

    - Aj, te bolond lány! Többet az ég világon ne csinálj ilyent!

   - Jól vagyok! Sokkal jobban, mint hinnéd! Erősebb mint valaha! - léptem el és néztem a szemében.

    - Azt érzem!

   - Te, hogy vagy? Edward mesélte, hogy azok után elhagytad Forksot.

    - Jól vagyok! Igen, rendeznem kellett tovább a démon világot. Bejártam Europát és rendet tettem.

    - Az nem kérdés! - Carlisle beinvitálta a napplaiba, ahol a többiek is megérkeztek. Edward a konyhából lépett ki és mosolyogva felém nyújtotta kezét, úgy sétáltunk a kanapéhoz leülni. Xaviernek is elmeséltem a történteket és  - És mi lesz a következő, merre megyünk?

    - Megyünk?

    - Hát, nyílván a démon úrnőnek is vannak kötelességei. - éreztem a meglepett tekinteteket. 

    - Azt hittem, hogy itt akarsz maradni!

    - Igen! De szükséged van rám, nem akalak cserben hagyni.

    - Drága, tanítványom... - Xavier felállt és letérdelt elém. - Soha nem hagytál cserben! Sőt büszke vagyok rád! Metgtaláltad ismét a célod, előre haladsz és kiléptél a sötétségből. És tudom, hogy ez nem más miatt sikerült, mint az itt kézen fogó férfi miatt. Olyant, ért el amit én nem...

   - Mester...

    - Nincs amiért aggódj! Neked itt a helyed!

    - De... de...

    - Nincs semmi de! Attól még ugyanúgy lehetsz a démon úrnő, ha szeretnél. Ugyanúgy végezheted a feladataidat, de itt a környéken. Rád bízom!

    - Xavier... - éreztem ahogy könnyek szökkenek a szememben és ismét a karjiab borultam. - Nem foglak cserben hagyni!

    - Jól van! Jól van! - nevetett fel. - Kérlek, segítségtek Bellát és vigyázzatok rá! Ne csináljon semmi hülyeséget újból.

   -  Xavier!

    - Ne aggódj, nem fog semmi baja esni! - mondta elszántan Edward. - Biztos, nem akarsz maradni? Lenne bőven hely és...

     - 2 évvel ezelőtt, elég időt töltöttem egy helyben. Nem nekem való. És rájöttem az elmúlt időszakban is, hogy nekem a vándor élet a legjobb és, hogy eképpen rendezzem a helyzetet a világunkban.

    - Ahogy gondolod! De mindig szívesen látunk erre fele! - nyújtotta kezét Edward. Örülök, hogy ilyen jóban vannak. És örülök, hogy Xavier jól van és úgy tűnik boldog.

    - Köszönöm! És ha nem gond, egy darabig itt maradok!

    - CSak nyugodtan! Előkészítsük neked a vendég szobát! - lépett közelebb Carlsile is.

    - Bella, készülj arra, hogy a hírek gyorsan terjednek. A démonok már elkezdték beszélni, hogy visszatért az úrnő. Szeritnem nem kell sok idő, hogy eljusson a Volturihoz is.

    - Erre már gondoltam! Tárt karokkal fogom várni! - huzodott önelégült mosolyra az ajkam. Huh, ez azért nem múlt el. Nem is fog! Megváltoztam, de attól függetlenül nem fogom gyengének mutatni magam. Aki kell jöjjön hát nekem! Nem bánom!

    - Mi lenne ha elmennénk ma baseballozni? - csapta össze a tenyerit Emmett.

Aznap egy jót baseballoztunk. Nem kerültem egy csapatba Edwarddal. De sikerült legyőznünk őket. Emmett rendkívül boldog volt, ugyanis szerinte amikor Alice, Edward és Jasper egy csapatba kerül, oda minden. De velünk volt egy másik gondolat olvasó és én aki üzenni tud gondolatban. Így most rajtunk volt az előny! Vicces volt! Jól szórakoztunk. Ahogy Xavier is megmondta, a hírek gyorsan terjednek. Alig 2 napra rá, üdvözlő kártya érkezett Arotól, hogy nagyon örül, újból köztünk vagyok. Pff... azt meghiszem. Oh, bár láttam volna az arcát, amikor megtudja, élek és virulok. Na de talán majd rá kérdek Edwardnál vagy Xaviernél hogy lessen bele a fejében és irja le minnél jobban milyen arcot vágott. Az életünk folytatodott, szinte ott ahol abba maradt. Éppen érteségizni készültünk. Nem ez az első életemben, de mégis izgatott vagyok. Ez már más, új fejezet indul az életemben. Fejezet Edwarddal és a Cullen családdal.

    - Min gondolkodsz? - Edwarddal épp a tisztáson voltunk, ahol rájött, hogy mi is vagyunk. Karjaiban feküdtem és élveztük a napsütést.

    - Csak az életünk új fejezetén.

    - Új fejezet? 

    - Igen, a veletek való közös élet! - fordultam felé és megpusziltam ajkait.

    - Igen?

   -  Igen! Nem? Vagy miért mondod ilyen bizonytalanul?

    - Hát....

    - Hát? - tekintettem értetlenül rá. - Edward mi a baj? - kétség fogott el. Talán, már nem szeret? Meggondolta magát, az örökkévalóság túl sok neki? Nem akarja velem le élni. Démon vagyok... mégsem tetszem neki... 

Edward ellépett tőlem és felállt, majd felém nyújtotta a kezét. Továbbra sem értettem, hogy mit is akar mondani.

    - Azzal egyetértek, hogy új fejezet érkezik életünkben. Egy új rész! Legalábbis remélem! Bella, első pillanattól kezdve, elvarázsoltál amikor megismertelek. Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint amilyennek mutatod magad. Hogy az csak egy álca és magányos, szomorú vagy. Gyöngéd és törékeny. Nem volt kérdés, hogy melletted akarok lenni, hogy azt szeretném mosolyogj és ne érezd sosem azt, hogy egyedül vagy. Nagyon örültem, amikor megnyíltál, amikor lassan lebontottad előlem a falat és megengedte, hogy meggyógyitsalak, hogy megismerjelek. Hogy hittél bennem, hogy igenis van melletted helyem! Egyszer elveszítettelek és többet soha nem akarlak! Bella, tudom, hogy még sok minden vár ránk a jövőben, de azt is tudom, hogy együtt képesek vagyunk keresztül jutni rajta. Együtt! Bella, leszel a feleségem? - ezzel előhuzott egy kis dobozt a zsebéből, letérdelt és felnyitotta. Egy ovális alaku kis gyémántokkal díszitett fehér arany gyűrű volt. Csodaszép!

    - Edward... - kaptam az arcomhoz, mert úgy éreztem mindjárt eltörik a mécses. -Igen! Igen! Igen! - borultam a nyakába.

    - Szeretlek!

    - Én is szeretlek!

Megcsókoltuk egymást, majd Edward felhúzta a gyűrűt az ujjamra. El sem hiszem, én Bella, az alfa csapat, a démonok úrnője férjhez megy!