A démon szíve
35.rész A két csapat egyesül (befejező rész)
Bella:
- Annyira nem értem őket! Hogy gondolkozhatnak így? Démon vagyok. Gumiho! Egy erős démon! Nem ember!
- Csak aggódnka érted Bella, próbál megérteni őket is... aggódnak érted, ahhoz ahogy kínézel...
- Tudom. Valóban furcsa, hogy így néz ki terhesség alatt... de attól függetlenül érzem... - helyeztem a tenyeremet a hasamra. - Hogy ez a kis lakó itt, nem akar semmi rosszat. Ő a mi szerelmünk gyümölcse, hogy nem örülhet neki?
- Dehogyis, örül neki! - nyugtatott tovább Rosalie. - De meg kell értsd ez egy furcsa helyzet, nem volt még ilyenre példa, hogy vámpirnak gyereke legyen.
Felsóhajtottam és leültem a hintaszékben, kezeimet hasamra helyeztem. Nem lesz semmi baj kincsem, megvédelek! És tudom, hogy hamarosan apád is rájön, hogy ennek a pillanatnak örülnünk kellene és nem aggódni érte. Erős vagyok, nem lesz semmi bajom!
- Bella... lépett be percekkel később Xavier a szobában.
- Ha Edward küldött, akkor azonnal fordulhatsz is vissza! - fordítottam el a fejem tőle.
- Nem! Nem ő küldött! Én szeretnék veled beszélni!
- Nem tudsz megállítani!
- Bella, igaz, hogy démon vagy és láttunk már a démon világban terhességeket de ne feledkezz meg egy dologról. Ilyenkro az erő visszavonul, a magzatra összpontosít, azt vigyázza!
- És ezt jól is teszi.
- Tehát az erőd nélkül olyan vagy, mint egy ember!
- Xavier, nem lesz semmi baj! Így van láttuk már, hogy a terhesség, szülés alatt a démonok emberek lesznek, de amint a szülés beindul és a gyerek megszületik rögtön az erő visszaszáll és erősebbek, mint valaha.
- Ha feltétlenül minden sikeresen megy! Ha esetlegesen a démon kölyök nem lesz önző
- Már miért ne menne? Olyan pesszimisták vagytok! És a démon kölyök? Ő a gyermekem, nem akar nekem rosszat! Nem akrok erről többet hallani! Megszülöm ezt a gyereket, ha akarjátok ha nem! Ez az én dötnésem!
- És az enyém is! - az ajto felé pillantottam, ahol Edward állt, tekintete elfeketedett. - Bella ugyanúgy az én dötnésem is. Én vagyok az apja!
- Igen ez igaz... - Xavier felállt és elhagyta a szobát.
- Magadtól döntesz! Bele se akarsz vonni engem? Bella, ha elveszitelek...
- Nem fogsz!
- Hallottad, mit mondott az előbb Xavier, ha feltétlenül minden sikeresen megy az erdő visszaérkezik hozzád, de vannak kívételek. Ember vagy most Bella, az erőd nem segít! Az első dolog amit megtanítottál, hogy a démonok önzőek, mi van ha az a valami ott benned, elveszi az erődet és...
- Nem fog történni semmi! És ha vénetlenül igen, akkor benne tovább élek.
- Szerinted képes leszek, rá nézni azok után, hogy elvett téged? - szinte köpte ezek a szavakat, igazán fájtak.
- Rendben leszel! Ahogy ezelőtt is rendben voltál, amikor az erőm elveszett és...
- Az más volt! Mert itt bent éreztelek, hogy visszajössz. De ha te elvszíted az erőd, ember maradsz és meghalsz. Tovább az erőd benne lesz... nem fogom már veled érezni, hanem azzal a valamivel...
- Edward, nem fogja elvenni az erőm!
- Önzőség amit teszel! - ezzel sarkon fordult és kifutott házból.
Éreztem ahogy könnyek gördülnek le az arcomon. Egyedül maradtam? A következő napokban Edward és Xavier is került engem. A többiek vigyáztak rám, de továbbra is ostobaságnak tartották a terveimet. Rosalie volt az egyetlen aki őszintén mellettem állt. Nem tudom, hogy fogom meghálálni neki. A pocakom pedig egyre csak nőtt. Fejlődött a gyermekem és ez minden egyes nap erőt adott és boldogságot nekem, hogy van miért küzdenem. Hogy hamarosan látni fogjuk egymást! Gondolkoztam az eshetőségeken.
- Azon gondolkoztam... - ismét a hintaszékben ültem, Esme a konyhába ebédet főzött nekem Rosalie segített neki, Carlsile dolgozni volt. Emmett és Jasper sakkozott. Alice csak ült a fotelben. Xavier és Edward a kanapén foglalt helyet. - Ha mégis a gyermekembe kerül az erőm, akkor mi lenne ha átváltoznék?
- Átváltozni mivé?
- Vámpirrá! - síri csend lett. - Gondoljatok csak bele, a gyermekemnek szüksége van az erőmre, átadom neki és...
- Nem adsz semmilyen erőt át Bella! - szólt rám Xavier. - Nem! És vámpir sem leszel.
- De...
- Démon vagy, nem vámpir. Ez a fordult, túlságosan kockázatos. Nem tudjuk, hogy bevállna e.
- De ha mégis... egy eshetőség lehetne.
- Bella nem látom a jövődet, sem azt ízéét...
- Baba, Alice! Ő csak egy baba! - jelent meg az ajtóban Rosalie is.
- Árt Bellának!
- Elég! Elég legyen! - szóltam ismét rájuk. - Elegem van a folytoni veszekedésből. Tudom, hogy aggódtok értem és köszönöm. Olyan rég éreztem ezt az érzést, hogy valahova tartozok. De nem lesz semmi baj! Ígérem! - nem tűntek nagyon meggyőzőnek.
Újabb napok, majd hetek forogtak le. És már 3 hónapos terhesként úgy néztem, ki mint más aki az utolsó trimeszterébe van. Xavier, Edward és Rosalie voltak csak itthon.
- Ezt meg ki mondta?! - szólaltak fel hirtelen egyszerre Edward és Xavier.
Összenéztek, majd bólintottak. Edward felállt és odasétált hozzám, majd a kezét a pocakomra tette.
- Mondj még valamit?
- Edward, mi a baj? - néztem értetlenül rá.
- A baba, halljuk a gondolatait.
- Tessék?! - éreztem ahogy meghatodottan meglepődöm. - Komolyan? - Edward bólintott.
- Azt mondja, nagyon szereti a hangodat és az enyémet is. Boldog!
- Hát persze, hogy boldog vagy kincsem! Minden rendben lesz és mindent megadok neked! Mindent!
- Igen! - Edward aranybarna szemeiben tekintettem, aki felém mosolyodott, majd közeledni kezdett és megcsókolt. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak! Nem kellett volna.
- Nem számít! - csókoltam újra meg.
Ezután óvatosan a karjiab tett, ő ült a hintaszékben, míg én az ölében és együtt ringatozunk lassan. Xavier és Rosalie elhagyták a szobát, ketten maradtunk.
- Nem fog semmi sem történni! Már mondtam, nem foglak újból elhagyni! Szeretlek!
- Én is szeretlek! - itt ért utol az álom.
Álmomban a tisztáson voltam. Tavaszi nap volt. A npsugarai lágyan ölelték át a természetet és kellemes melegséget árasztottak magukból. Friss virágok illatoztak a réten. Kis szellő süvített át rajtuk.
- Bella! Bella! - ez a hang?
- Letissia! - fordultam meg a nővérem felé, aki a tisztás egyik végébe állt. - Letissia! - hozzá szaladtam. - Annyira jó látnom téged. Képzeld én most... - de ahogy a pocakomra helyeztem volna a kezem az nem volt. Letekintettem ijedten és láttam, hogy olyan vékony vagyok, min terhesség előtt. - Ez meg, hogy lehet? Én... én terhes vagyok! Én... - már kezdtem kétségbeesni.
- Bella... - tette a vállamra kezét Letissia, majd hátra mutatott. Ebben a pillanatban a világ legaranyosabb és legszebb hangját hallottam meg.
- Anya! - könnyekkel a szememben fordultam meg és pillantottam meg egy kicsiny kis kislányt, akinek haja derékon alul ért, barna, hullámos volt, szemei barnák. Csodaszép volt! - Anya!
Pillanatok alatt mellettem termett. Olyan gyors volt, mint egy vámpir. Amikor hozzám ért karjaimba kaptam.
- Letissia, ő a lányom... - de még nem adtam nevet neki!
- Renesmee! - hátra pillantottam, Edward ekkor ért mellém és átkarolt. - A lányunk Renesmee!
Boldgoan tekintetütnk a nővérem felé, aki szintén hatalmas mosollyal nézett minket- Ez a kép, olyan idilli és valóra fog vállni. Igen! Minden rendben lesz! Hamarosan találkozni fogunk Renesmee-m és boldogabbak leszünk, mint valaha.
Edward:
Újabb napok teltek el. Carlisle szerint, bármikor bekövetkezhet a szülés. Aggódtam Belláért, de bizni akartam annyira, mint ő. Hallottam annak a kis tünemények a hangját, olyan édes és szép, mint a Belláé. Ő nem akar rosszat! Rendben lesz! Rendben kell legyen! Oh, apropó tünemény, akinek a neve Reneesme. Bella egyik nap felkellt és ezt mondta, hogy ezt a nevet álmodta meg, mert látta a lányunkat. Olyan magabiztos volt, hogy még én is elhittem. De csodaszép név! Nekem tetszik!
Másfelöl mindenki aggódott Belláért, de csillapodtak a kedélyek és mindenki a legjobbat remélte. Xavier, sokszor elment este és hajnalba érkezett vissza, hátha talál valamit erről az egészről. De sosem járt sikerrel. Gyűjtött infokat, démon terhességekről, de hogy vámpir legyen az apa. Nem! De amiután ő is hallotta a gondolatait, sokkal nyugodtabb volt és elmondta, hogy egész végig itt marad, amíg Bella nem szül. Megnyugtató volt, hogy ő is itt van.
Egy este csend honolt a tályra. Mindannyian elmentek vadászni, csak én, Xavier és Rosalie maradtunk otthon Bellával. Bella nyugodtan aludt. Hirtelen nyilt az ajtó és jelent meg benne David:
- Daivd, mit keresel itt?
- Elnézést kérek az zavarásért! De fontos hírt kell átadnom úram.
- Menjünk le! - intett Xavier.
Halkan beszéltek, de így is hallottam minden egyes szavát:
- A Volturi úton van erre fele.
- Tessék? De hiszen nincs találkozó megbeszélve...
- Nem is arról van szó! Megtudták, hogy az úrnő terhes. Fenyegetésnek vélik a gyermeket. Addig akarnak végezni vele, amig Bellában van.
- Azok a szemetek!
- Nagyon eltitkolták az esetet. Egészen az indulásig nem pletykáltak róla.
- Rendben, köszönöm, hogy szoltál! Megkérlek hívd össze a környék beli démonokat, akik segítenek. Védjék a házat!
- Igenis!
Volturi ide jön? És végezni akarnak Bellával és a gyerekkel? Hát persze, biztos tudják, hogy erőtlen Bella. Így két legyet is üthetnek egy csapásra, ha valóban fenyegetésnek vélik a gyereket. De nem fogom engedni, hogy a családomat bántsák!
- Mhmm... -hirtelen Bella mocorogni kezdett. Arca eltorzult, a hasához kapott és megérződött a vér szaga.
- Bella! Bella!
- A baba... a baba... - szemeit nem nyitotta ki, izzadni kezdett, mintha belázosodott volna.
- Beindult szülés!
- De Carlisle még nincs, itt... nincs itt az idő!
- De ki kell vennünk, vagy másképp meghal a baba! - szólt Rosalie.
- A baba... a baba... - Bella továbbra is csak ezt az egy szót mondta.
Karjaimba kaptam és azonnal a bete ágyra fektettem, amit Carlisle készített elő. Xavier és Rosalie követett.
- Elkell altatni! Vagy fájdalom csillapitot kell adni! - Xavier hasonló rémülettel nézett Bellára, mint én.
- Nincs időnk, azonnal ki kell szedni a babát!
Rosalie kezébe kapta a szikét és már inditotta is Bella hasa felé.
- Ne! - fogta le a kezét Xavier. - Ez a fájni fog!
- A baba... a baba... vegyétek ki! - mintha Bella félig már ébren lenne.
- Nem lesz semmi baj! - csókoltam meg homlokon.
Xavier elismételte és Rosalie meg a elkezdte a procedurát. Bella fájdalomtól üvöltött fel. Majd beleszakadt a szívem, hogy ezt hallom. De ahogy egy vágást tett Rosalie a vért kezdte nézni!
- Ne! - Xavier rá ugrott és kivitte a szobából. Egyedül maradtam Bellával.
- Nem lesz semmi baj kincsem, segíteni fogok és jól leszel! - folytattam a folyamatot és sikerült kivennem a babát.
A kislányt, ahogy Bella is látta álmában. Xavier közbe visszajött és bevarta Bellát, aki lassan kezdett normálisan lélegezni.
- Renesmee... - dédelgettem a karomban.
- Huh... csodaszép vagy! - Bella ismét éber volt.
- Hogy érzed magad? Az erőd? - hajolt közel hozzá Xavier.
- Jól vagyok, csak fáradt! De alszom egyet és jobb leszek...
- Bella! - kiáltottam fel ijedtemben amikor láttam, hogy a szemei csak úgy lecsukodnak.
- Edward, elviszem én! - jelent meg Rosalie. - Jól vagyok! - átadtam majd Bellához fordultam.
- Ne félj! - helyezte vállamra kezét Xavier. - Valóban csak elfáradt, az ereje most regenerálodik. Nem veszített egy cseppet sem. Ugyan olyan, mint volt csak most vissza kell gyüljön.
Akkora kő esett le rólam. Megsimogattam Bella arcát. De nem tudtam mellette maradni, mert a következő pillanatban lépéseket hallottunk, nagyon sok lépést. Megérkezett a Volturi! De nem kellett ketten megbirkozzunk velük, ugyanis David mindeközben megjelent más démonokkal, Carlsilék is visszaértek és Jacobék is megjelentek. Xavierrel összenéztünk és bólintottunk. Ő lépett ki először. Én még megcsókoltam Bellát, majd szaladtam ki.
- Oh, talán lekéstünk? - vette le a csukjáját Aro. - Hadd gratuláljak Edward, apa lettél!
- Aro, kérlek hagyd békén a családomat! Nem bántanak senkit!
- Egy démon és egy vámpir gyermeke. Igazán érdekes... de veszélyes! - szólalt meg Marcus.
- Attól, hogy már megszült megölhessük. Először Bellát, majd a babát.
- Azt nem hagyom!
Verekendi kezdtünk. Többen voltak, mint mi. De nem engedem át. Nem fogom hagyni, hogy bántsák a családomat. Nem! Ha kevesebben is vagyunk, erősek vagyunk, mert megakarunk valakiket védeni. Ők csak azért harcolnak, hogy attól amitől félnek megszabaduljanak. De nem hagyom!
- Ha nincs másképp út, akkor először veletek végzünk! - szólalt meg Aro és nekem rohant.
Készen álltam, hogy fogadjam és visszaverjem az ütésést. De az nem következett be! Ugyanis Aro fájdalomtól eltorzult arccal rogyott térdre, ahogy mindannyian. Mögöttünk hatalmas fény keletkezett. Hátra fordultam és megpillanotttam az életem nőjét, Bellát. Gumiho formába volt.
- Tényleg azt hitted, hogy végezhetsz velem, Aro?
- ÉN... én....
- És, hogy hagyni, fogom, hogy elvedd tőlem a gyermekem?
- Én.. honnét... honéét...
- Ne légy annyira öntelt! - Aro felkiáltott.
- Sajn... sajn... - minnden egyes Volturi tag leesett a földre és levegő után kapkodott. Ez Bella, ereje? Elképesztő! Persze láttam már korábban, de mégis ez más. Ilyen erős lett! Én sem szabad alább hagynom! - Sajnálom! Elhamarkodtam. De, honnan tudod, hogy ez a baba félig vámpir. Így nekünk is kötelességünk ellenőrizni, hogy nem fog minket leleplezni.
- Biztosíthatlak, hogy erről szó sincs. - lépett Bella mellém és megfogta a kezem, felém mosolyodott. - Sőt hogy ezt még jobban bizonyítsam, hadd tegyek egy ajánlatot. - Xavier felé nézett, aki bólintott. Mit tervez? - Egyesítsük az erőinket. Elég volt abból, hogy két külön csoport vagyunk, mikor egy is lehetünk. Ne legyen különbség a két csoport között, hiszen mindannyian egyhez tartozunk! - Arohoz léptünk és Bella felé nyújtotta kezét. - Mit szólsz, alfa és omega legyen egy?
- Nem vagyok hülye! Csak elakarod venni a hatalmam!
- Nem erről szó sincs! - lépett közelebb Xavier is. - Megtarhatod. Ugyanúgy uralkodhatsz, csak arra kérünk hogy ne legyen omega és alfa, legyen alfa. Mindenki tovább éli az életét ahogy eddig, dönthet annyit amennyit akar. De ne legyen ellenségeskedés, törvények amik korlátoznka egymást. Legyünk egy jógunk!
- Mit szólsz Aro, hozzuk együtt létre a démon világot?
Aro meglepetten hallgatta végig a kettőjük beszédét. Majd összeszedve felállt és elfogadta Bella kezét. Ezzel egy új korszak indult meg a démon világban. Bella, Xavier és Aro egyesítették erőiket és létrerhoztak egy békés, erős démon világot. Együtt vezették és irányították azt. Xavier újra útnak indult, de rendszeresen látogatott, minket. David követte. Jacobék mellettünk álltak és felbomlott a szerződés is, most már békésen megéltünk egymást mellett. Mi pedig egy boldog nagy család voltunk, együtt.
- Büszke vagyok rád! - öleltem át hátulról Bellát, ahogy a kis Renesmee-t ringatta karjaiba. - Elképesztő vagy!
- Te tettél elképesztővé! Általad lettem az aki ma vagyok! Köszönöm, hogy vagy nekem!
- Nem, én köszönöm, hogy vagy nekem! És ennyi, mindent adtál! - tekintettem le a kislányunkra és megsimogattam az orcáját.
- Ezentúl, örökké együtt leszünk!
- Igen! Örökké!
*Sziasztok! Hát eljött ennek a történetemnek is a vége. Őszintén az útolsó részeket nem teljesen így terveztem, de remélem, hogy tetszik. Köszönöm, hogy követtétek! Kérlek tegyétek továbbra is így! *
