A démon szíve
28.rész Mielőtt
Edward:
Nem volt inyemre, hogy egyedül kellet hagnyom Bellát. Oké, nem egyedül, ott volt Xavier és tudom, hogy vigyázz rá, csak az egyszerűen, hogy elkellett mozduljak mellőle. Ami történt egyáltalán nem tetszett. Mostanába mindig olyan sápadtnak tűnik, néha rosszul van, szédeleg. Folyton azt mondja, hogy csak valami nátha vagy éppen túl sokat használta az erejét, de ez mind kifogásnak hallatszik. Xaviert is próbáltam erről kérdezni, de ő csak vállat vont, azt mondva, hogy Bella tudja legjobban mi a jó neki és mit érez, ha kell szól. Az útobbi ájulását a harapás miattra gondoltam és hibáztattam is magam, hogy ennyire engedtem neki, hogy elmenjünk és ne pihenj ki a történteket. Zavart, hogy több órán keresztül aludt. Xavier nem mondott egész végig semmit, sőt még gondolataiban sem. Bár arca egészen mást ráult el, ugyanis folyton Bellát nézte kicsit dühösen, aggódva és értetlenül. Nem értettem, hogy mi ez az egész. De biztos voltam benne, hogyha kérdezem, akkor sem mondja el az igazat. Végül csak azért mentem bele, hogy a családommal menjek vadászni, mert azt mondta ezzel nem segítek Bellának és szükségem van erőre. Ahogy megbeszéltük Bellával, erős leszek és nem vacilállok, megmutatom, hogy ott a helyem mellette. Már alig vártam, hogy vissza érjek a házban. Minnél hamarabb Bella mellett akartam lenni és akkor szó szerint berobbantam az ajton, amikor meghallottam, hogy a házból két feszültebb, dühösebb szív ritmus hallatszik. Csoda, hogy az ajtó nem tört el. Feltekintettem az emeletre és már rugaszkodtam is volna el, amikor megpillantottam életem szerelmét. Hatalmas megkönnyebbülés járta végig a testemet, ahogy megláttam kedvesem. Úgy tűnt jól van. De miért tűnik dühösnek? Ahogy jöttünk nem hallottuk őket beszélgetni.
- Fejezd be Xavier! - Bella hirtelen megijedt és kissé megrémülve tekintett felénk, mintha nem számította volna, hogy ott vagyunk. Nem! Mintha nem hitte volna el, hogy hangosan kimondja a gondolatait. Hát persze! Gondolatban tárgyaltak. De miért? Mióta? Valószínű hallották, hogy jővünk, de már messziről hallanunk kellett volna ha azelőtt beszélnek. Vagy Bella csak most ébredt fel? De akkor nem lenne ennyire feszült. Ez nem pillanatok alatt történt. Vagy igen? És ha ezt eltervezték, ha direkt beszélnek így, azt akarták, hogy ne halljuk.
- Bella? Mi a baj? - termtem rögtön mellette és átkaroltam.
- Semmi... semmi... csak... Xavier felé tekintettem aki ebben a pillanatban ért a lépcsőhöz. Azonnal keresni kezdtem a gondolataiban, de hasztalanul. Elzárja tőlem. - Volt egy kisebb vitánk.
- Vitátok? Ti ilyen csendben szoktatok vitázni? Hát akkor veletek igazán jó élni! Tudjátok mit élek át amikor itt ketten vitatkoznak? - nem mintha Emmett bárkire is mutaott volna, mégis nagyon jól rájöttünk, hogy kire beszél, így mindannyian gyilkos pillantást löveltünk felé.
- Mi gondolatba vitázunk! - jelentette ki Xavier, aki Bellát nézte, útobbi kerülte a tekintetét. Valami itt nem stimmel.
- Ez király! Mi ezt miért nem tudjuk?
- Emmett! - szóltam rá egyszerre Carlsile-al.
- Talán hagynunk kellene, hogy megbeszéljék a dolgokat. - jelentette ki Carlsile.
- Nincs mit megbeszélnünk. Azaz, már mindent átbeszéltünk.
- Elnézést kérek! - fujta idegesen ki a levegőt és elhagyta a házat.
- Bella mi történt?
- Csak kiakadt amiért azt mondtam, hogy edzeni akarok, hogy visszatartsam az erőmet, hogy erősebb legyek.
- Nem! -vágtam rá rögtön.
- Tessék?
- Nem! Bella ezt nem teheted! Egyetértek vele, ez túl kockázatos. Rosszul leszel tőle.
- Edward ne haragduj, de ez az én döntésem. - mi az? Hogy mondhassa ezt!
- Bella nem...
- Edward... - tekintett rám dühösen. - Ne haragudj! Te erősebb akarsz lenni és én is az akarok.
- De ez nem erősség! Te kockára teszed az egészséged! - miért nem vettem észre rögtön, hogy ninc sa gumhio formájában.
- Nem lesz semmi bajom! - fogta közre az arcomat. - Kibirom!
- Bella, ne tedd ezt!
- Ígérem, hogyha már nem birom, akkor abba hagyom.
Nem tetszett, egyáltalán nem tetszett ez az egész. De Bella nem hagyta hogy bármi mást is mondjak. Megpuszilta az arcom, majd elindult lefele. Nekem ez nem tetszik.
Bella:
Fél év telt el, amióta Forksba jöttünk, amióta iskolába kezdtem járni, amióta együtt vagyok Edwardal. És már jó fél éve, hogy átadtam nekem az erőm egy részét. Azóta sem tudja és azóta is vitatkozunk azon, hogy visszatartom az erőmet éjjelente. Ez időszak alatt újabb farkok halványultak el, majd tűntek el. Gyengébb lettem... de nem adtam fel, edzettem és igyekeztem stabilizálni az erőmet. Próbáltam kideríteni, hogy valahogyan nem e lehet megállítani, visszaszerezni. De nem jártam sikerrel. Erősítettem magamat, de egy idő után az is elszállt amit gyűjtöttem. Ha annyira koncentráltam összetudtam szedni magamnak annyit, hogy használni tudjam az erőm ha kell. De amúgy nem volta olyan, mint régen. Próbáltam utána olvasni, keresni, emlékeimben kutattam válaszok után. De nem kaptam. Hogy ezután mi történik velem? Talán egyértelmű! Meghalok. De nem bánom. Semmiképp sem bánom a tettem. Mert azért tettem, hogy megmentske valakit, aki az életemnél is fontosabb. Talán Dolores nagiym sem haragszik rám ezért? Nem? Ezt nem tudom. Mindenestre választ nem kaptam... csak arra, hogy ezzel gyengülök és ha elmegy az erőm, a vég nem lesz más....
Xavier nem beszélt velem már egy ideje. Alig találkoztunk. Leginkább egyedül dolgozott. Ahogy én is. Bár meglepően kevés eset volt az elmúlt időszakban, mint máskor. Valami nagyon nem stimmelt. Ha valamire riasztottak is, mire kiértünk semmi sem volt ott. Viszont érződött egy gyenge démon szag. Valahonnan ismerős volt. De nem tudnám megmondani, hogy honnan. Szóval. Démon világban csend volt. Nem volt felfordulás. Xavier hol felbukkant, hol eltűnt Forksból. Cullének pedig semmit sem tudtak az állapotomról. Meglepődtem én is, hogy ilyen sokáig birtam. De lehet, hogy nem fogom sokáig. Valahogy felekellene hozzam. De hogyan? Hogyan tehetném ezt? Hogyan mondhatom el nekik, hogy haldoklom? Hogy tudnám elmondani Edwardnak? Egyre gyankavóbbak és furcáslják, hogy nem láttak az útobbi időben gumihoként. Elmondom. Elmondom. Elfogom mondani, amint visszatérünk erről a kirándulásról.
- Bella, mi ez az egész? - támaszkodott neki a kocsinka Edward, amint az utolsó böröndöt is betette. Akárhányszor felhozta a dolgokat, mindig eltereltem a mondandot vagy azt mondtam, hogy erősebb lettem. Ha azt akarta, hogy mutassam meg kitaláltam valamit, hogy sietősen mennem kell megnézni valamit. Az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy Emmették folyton verekendi akartak. De legalább annyivel letudtam, hogy tovább edzettem őket. Persze kiakartak állni ellenem, de végül csak az emberi formámmal érték be. Amivel így is néha kifogtam rajtuk. Ami szörnyen idegesítette. De közben egyre jobban égett a tűz abban is, hogy nem veszem komolyan őket. - Bella?
- Ne haragudj csak elgondolkodtam. Mi, azt hittem, hogy tetszik az ötlet.
- Nem arról van szó, hogy nem tetszik... -karolta át a derekamat.
- Csak egy kicsit furcsálom, hogy ilyen hirtelen kirándulni volt kedved.
- Gondoltam sosem voltunk kettesben egyet valammerre csak úgy, elfeledkezve mindenről. - karoltam át a nyakát. - Miért nem használnánk ki?
Igen, az volt a tervem, hogy elmegyek Edwardal egyet hétvégén kirándulni csak kettesben, megfeledkezve mindenről és csak kettőnknek élni. És amikor hazaérkezünk elmondom neki az igazat. Vagy megmutatom.
- Nem fogja semmi sem megakadályozni az együttlétünk. Én már nagyon várom! - érintettem össze a homlokainkat. - Te nem?
- De... csak aggódom.
- Nincs amiért! Jól vagyok! - sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom, hogy hazudok. - De most már menjünk!
- Érezzétek jól magatokat! - kiáltott Alice a tornácról. Mindannyian ott álltak az ajtóban és mosolyogva néztek. Alice közben igazán izgatott volt és már tanácsokkal látott el, hogy ugye egy egész hétvégét kettesben töltünk Edwardal és legyek készen. Zavarba hozott.
A távolból éreztem, hogy valahol a fák között Xavier is minket figyel. Nem fog idejönni elköszönni. Azért még rajta is meglepődtem, hogy nem jött sokat a Cullenékhez, ennyire tiszteletben tartotta, hogy ne tudják meg Cullenek csak tőlem? Nem, szerintem pusztán csak mérges volt rám és nem akarta végig nézni ahogy tönkre teszem az életem. De nem értett meg, nem értett meg, hogy nekem Edward épsége volt a legfontosabb. Az útobbi időbe is, sokat segített, hogy megosztottam vele az erőm, ami megvédte a démonok ellen, követhettem merre van és erősítette is. És ha esetleg... én meg is halok, benne ez az erő ott lesz és továbbra is megfogja védeni. Számomra pedig már világos lett, hogy ez a legfontosabb. Egy dologban bizok még, hogy végre szembe kerülök azzal a féreggel, aki miatt bekerültem a festményben, magammal viszem a rohadékot az biztos! Addig nem leszek gyenge! Addig edzek és erős maradok, amíg vele nem kerültem szemben.
- Bella... - jelent meg hirtelen a semmiből Jacob, Edward azonnal mellettem termett és dühösen rá meredt.
- Minden rendben! - tettem vállára a kezemet. - Jacob, szia! Rég találkoztunk!
- Beszélhetnénk? - nézett kissé idegesen.
- Nem!
- Edward!
- Itt is elmondhatod. Azt akarja mondani, hogy keresett az a démon.
- Milyen démon?
- David a neve, fehér haju és zöld szemű. - az aki Ashel barátnőjével volt!
- Mondd már el, hogy mit üzent! - sziszegte Edward dühösen a fogai közül. Üzent?
- Ez... öhm... na jó! A mi területünkön volt, tudta hogy ismerjük egymást. Az üzeni, hogy találkozz vele és akkor elvezet ahhoz a személyhez, aki annyira gyülölsz.
- Mi?! - az nem lehet. - Mit mondott?
- Ahhoz a személyhez akit annyira gyülölsz. Nekem is ennyit mondott.
- Ez nem lehet... - honnan tudja? Ki ez a David? Igaz, Edward említette, hogy jártam a fejében, hogy örült, hogy lát. De tényleg tudja, hogy hol a szemét?
- Bella... - érintette meg a vállam Edward. Egész testem remegett. - Jól vagy?
- Igen! IGen! - de most először elkell mennünk. - Ha újra felbukkan, mond meg vettem az üzenetet jövőhéten szívesen találkozok vele. De most elutazunk! - mosolyodtam Edward felé.
- Bella, nem kell...
- Elutazunk! - néztem rá szigoruan. - Ezt már megbeszéltük! - félek, félek ha nem megyünk el most, akkor talán nem lesz több alkalmunk. Egy hétvége, nem fog történni semmi. Még kontrolállom az erőm, összegyűjtöm és kibirom. Amúgyis, nem fog az a féreg ilyen könnyen megszbaadulni. Újra látni fgo az biztos! És ha ez a David tényleg tudja... tudnom kell!
Elbúcsuztunk a többiektől és Edward Volvojával elindutlunk. Vancuver volt az úticélunk a hétvégére. Nem volt különösebb tervünk, majd ha odaérünk minden kiderül. Az úton arra fele, Edward nem kérdezett semmit. Nem kellett gondolat olvasó legyek ahhoz, hogy rájöjjek mi is jár a fejében. Először is, aggódik értem, hogy akkor mi van ha újra felbukkan az a férfi, aki engem is akar, nővérem után. Másodjára, nem fogja engendi, hogy egyedül szálljak szembe. Ezt gondoltam. Na de majd meglássuk. Az én bosszúm, első sorban rám tartozik.
6 óra kocsikázás után megérkeztünk Vancouverben. Hogy miért volt pont ez az úticélunk? Nem tudom. Egy helyere pöccintettem. A lényeg az volt, hogy kettesben legyünk, messze a gondoktól. Már amennyire lehet nekem a démonoktól. De valahogy úgy éreztem nem lesz semmi baj. Vancouver fölött felhők borították az eget, direkt kinéztük ezt a hétvégét, így a városban is sétálhatunk gond nélkül. Edward leparkolt a hotelünk előtt és becsekkoltuk. Majd elmentünk egyet sétálni a városban. Először voltam itt, pedig már azért jó pár helyet meglátogattam az évszázad során. Edward volt már itt, de ő is jó néhány éve. Örömmel hallgattam végig ahogy arról mesél, mi hogyan változott meg ez idő alatt. Kézen fogva sétáltunk a városban és valóban erre az időszakra mindketten elfelejtettük a történteket. Nem mintha, egyikünknek sem lett volna kérdése. De mindketten azt akartuk, hogy akkor ez a hétvége rólunk szóljon. Megebédeltünk, azaz én. Majd folytattuk az utunkat. Este a tenger mellett vacsoráztunk meg. Meg is adtuk a módját. Edward egy inget viselt, kosztum kabáttal, én pedig egy világos kék ruhát. Kiöltöztünk és randizni mentünk. Nem mintha az elmúlt időszakban, amióta együtt voltunk, nem lettünk volna randin. Igyekeztünk amit csak lehet megtenni, emberek lenni. Kellemes vacsora volt, ahol nevettünk és órákig beszélgettünk. Aztán visszamentünk a hotelben. Kissé ideges voltam, amikor befeküdtem az ágyban. Abban reménykedtem, hogy talán talán.... de Edward csak megpuszilt, átölelt és a akarjiba huzott, hogy aludhassak. Nem mertem elmondani, hogy mit is akarok. Még jó, hogy nem olvas a gondolataimban. Másnap reggeli után hajokáztunk egyet, elmentünk a közeli akváriumban, pihentünk a parkban figyelve az embereket és egyszeűren együtt töltöttük az időt. Sőt még a közeli folyónál is megmártoztunk. Kissé hideg volt a viz, de egész kellemes. Este pedig, táncolni mentünk. Igen, nehéz volt meggyőznöm Edwardot, de végül belement. Tánc után kissé fáradva érkeztem haza. De elhatározottabb voltam, mint az este. Ez az utolsó esténk, hogy ketten lehetünk én... akarom őt.
- Edward... - felém fordult és érdeklődve tekintett rám, lassan közeledtem felé és megcsókoltam.
Csókunk egyre forrobb lett. Szorosan öleltük egymást, testünk már egybe forrt. Ölébe pattantam, nem szakítottam meg a csókot és beleturtam bozontos hajában. Kezeivel lentről kalandozott fel érzékien. Akartam... akartam... akartam... csak ez a szó járt a fejemben. Minnél többet akartam belőle! Edwardból! Még ha ez a dolog vissza sem fordítható, még ha elhagyom őt és tudom, hogy ezért megharagszik rám, hadd legyen egy közös pillanatuk így. Hadd történjen meg közöttünk ez. Akarom őt testestül és lelkestül is. Szeretem, annyira de annyira szeretem!
- Bella... - szakította meg a csókot, ugyan olyan hévvel lélegzett mint én, pedig számára talán ez nem is volt olyan erőfeszítés. Nem, Edwardot ismerve visszakozni akar, ugyan annyira akarja mint én felhevült, most önmaga ellen harcol. - Ez... ez nem lenne a legjobb...
- Te nem akarsz?
- Nem erről van szó! Nagyon is vonzónak talállak és akarlak de...
- Nem fogsz bántani! Nem vagyok ember! De még ha az is lennék, akkor is akarnám, akkor is felvenném az erőt. Akarlak! - csókoltam meg.
- Bella... nem akarlak bántani. Nem vagy az erődben és...
- Jól vagyok! Hát nem láttad az elmúlt napokban, milyen erős lettem? És amúgyis megbeszéltük, hogy ezen a hétvégén megfeledkezünk mindenről ami abnormalitásunkra utal.
- Bella ez nem olyan...
- Kérlek... - néztem rá már már könnyes szemmel. Hadd legyek a tiéd, mielőtt elmegyek. De persze ezt hogy mondhatnám ki hangosan? - kérlek, nem lesz bajom! Hadd próbáljuk meg!
Felé hajoltam ismét egy csók után. Lassan visszonozta, kezei ismét kalandra indultak a testemenet. Szorosan magához ölelt, mire én ismét hajába turtam. Azon az este megpecsételtük szerelmünket. Én aki azt hitte, hogy sosem fogja szeretni a vámpirokat, most egy vámpirnak adta át magát. Egy olyan vámprinak, aki megmutatta nekem, hogy van fény az alagut végén, hogy nem kell a keserűség megrágjon minket, hogy nem vagyok egyedül, ő itt van. Köszönöm Edward!
