Karácsony

 Kellemes és békés karácsonyi Ünnepeket!

25.rész Mint démon

 A démon szíve

25.rész Mint démon

Bella:

    - Mesélsz nekem róla?

    - Hmmm? - időközben felsétáltunk Edward szobájában és leültünk a sezlonra, ami a szobájába volt található. Továbbra is a karjaiba tartott.

    - A nagymamádról, már korábban is említetted, milyen volt? - elmosolyodtam, ahogy felevenítettem magam előtt nagymamámat.

    - Egy nagyon kedves nő volt, mint mondtam boszorkány. Amióta csak az eszemet tudom, sosem volt telejsen ősz a haja, mindig olyan sötét barnás őszes volt. Barna szemei melegséggel teliek. Arcán, mindig ott viritott egy szelid mosoly és a bölcsesség jelei. Nagyon sok mindent tudott, sokszor mesélt nekem, mindenféle történetet. Múltból és jelenből. Az alfáról és a omegáról. Mindent olyan fantasztikusnak gondoltam. Láttam, hogy mire képes, nem kételkedtem benne de mégis minden olyan varázslatos volt. Már már tagja akartam lenni ennek a világnak... nos sikerült is tagja lennem. Bár sosem gondoltam, hogy így leszek a tagja... - Edward szorosabban fonta karjait körém és csókot lehelt a fejem búbjára. - 18 évesen valamilyen lángot varázsolt bennem, azért tűnnek olyan kék lángnak a farkaim. Addig sosem használta rám az erejét, magam is meglepődtem, de álítólag ezzel csak erősebbé tett és, hogy védjen jobban. Elvett a szüleimtől, akik addigra már már kikészültek tőlem... vagyis a hódolóimtól... kitörölte az emlékeimet erről, de amióta megérkeztem Forskba felevenedtek, kitörtek.

    - És ez miért lehet?

    - Nem tudom. Talán nagymamám ereje gyengül...

    - És a tűz az is fog?

     - Nem... az már belém ivodott, már kifejlesztettem, magam is, hogy velem legyen. Az nem olyan volt. Vannak időszakos varázslatok. Na de visszakanyarodva. Nagymamám remek asszony volt, erős, bátor, kedves, segítőkész... mindig igyekezett a jó utra terelni, hogy ne utáljam azt ami vagyok, hogy ne utáljak másokat és fogadtassam el magam velük. Hogy képes vagyok megtalálni a helyem és mindazokat akik elfogadnak...

    - És ez így is lett! - mondta a hajamba bele.

    - Igen!

    - Nagyon bölcs volt a nagymamád. - elmosolyodtam és kissé felemelkedtem, hogy felé forduljak.

    - Nagyon szeretett volna! Mindig azt mondta, hogy majd egy vámpir lesz a párom.

    - A nagymamád jövőbe látott?

    - Hmmm... nem tudom. Talán. Sosem árulta el. Bár volt amikor egészen pontosan megtudta mondani, hogy mi fog történni. Bár nem olyan gyakran, mint Alice. De... nem akartam hinni neki. Azaz, először csak azért, mert úgy voltam vele, hogy ki akarna egy ilyent mint én... később meg azért, mert ugye az a vámpir... - megköszörültem a torkomat és elhessegettem a gondolatokat. - Szóval érted!

    - És bánod, hogy igaza lett?

    - Egy pillanatig sem! - tarkojára helyeztem az egyik kezem és össze érintettük a homlokunkat. - Általad, jobb lettem és sok mindent megtanultam. Remélem, hogy méltó leszek hozzád egy nap...

    - Számomra Bella méltó vagy. Én nem vagyok...

    -A bosszú... nem tudok róla lemondani.

    - Bella...

     - Ne kezd Edward!

     - Biztos, hogy ezt akarod? Mármint...

     - Nem értelek, hogy kérdezheted ezt?! - csattantam fel és kibontakoztam a karjaiból. - Egy vámpirról beszélek aki megölte a növéremet. Hogy hunyhatnék erre szemet? Mi?! Te hogy hunyhtanál szemet arra, hogyha valakit megölnék a szemed előtt és te nem tudsz semmit sem csinálni?

   - Igazad van...  - Edward felállt és arcomat tenyerei közé tette. - Jogos amit mondasz! Én csak, aggódom érted. Nem akarom, hogy bármiféle bajod essen. Hogy mondtad, hogy eljön érted és...

    - Nem lesz semmi baj! - fogtam én is tenyeriem közé az arcát. - Azóta rengeteg év eltelt, lehet meg is feledkezett rólam.

   - Vámpirról beszélünk, nem felejtünk olyan könnyedén.

    - Nem lesz bajom! Erre készültem, készülök évszázadok óta. Készen állok!

    - És én melletted leszek.

    - Nem kérhetlek erre...

    - Nem érdekel! Bizonytalan voltam, igen, hogy mit döntsek. De nem azzal kapcsolatban, hogy helyes amit teszle vagy nem. Jó nem szivesen ölök meg senkit, de segíteni akarok, hogy ez a fájdalmad eltűnjön, hogy tovább tudj lépni és megtudjon fizetni a tettedért Hanem azzal voltam, hogy én megtudok e állni melletted, védeni és kivenni a részem abból, hogy az az alak megfizessen. És nem is az alak volt, vámpir mint én, fajtánk belivel kell megküzdenem. Hanem maga a világ, amibe te vagy. De, amióta elkezdtünk közösen edzeni, amióta megismertem a világodat, úgy érzem, hogy melletted állhatok. Nem vagyok még perfekt, de mindent megfogok tenni, hogy védve legyél, érted, miattad és a jövőnkért. Az, hogy neked okozott fájdalmat, sosem tudnám megbocsájtani. Nem hagylak egyedül, ilyen helyzetben sem. Melletted vagyok bármi legyen is. Legyen szó démonról vagy vámpirról vagy akármilyen esetről. Eldöntöttem, az első pillanattól kezdve, hogy követlek. És nem csak azért, mert ami benned van, mert a szépséged vonzza a tekinteteket, hanem azért is akit megismertem, a személyiségedet, a törékenységedet, a szerelmedet amit nekem adsz. 

    - Edward... - csókba forrtunk össze. Örülök, hogy Edward itt van nekem, hogy bevállata értem még ezt is. Igen, ez vámpir. Ez fajtája belije. De nem tudhassuk, hogy ki is áll mellette. 

Másnap reggel, korán kelltem. Edwardal még azelőtt megbeszéltük, hogy kérésére elmegyünk a kórházba kivizsgálásra. Annyira bele ment, hog ynem jön be velem a korteremben, de ott fog várni a váróban. Essünk rajta át!

Edward vezetett egészen a kórházig el, de ő ahogy megbeszéltük a váróterembe maradt. Nagyon reméltem, hogy nem találnak semmit vagy nem kerül olyansmire a szó, amivel lebukhatnék vagy amivel esetleg Carlsile kezdene gyanakodni, tenne valamiket össze a fejében, amivel Edwardot is elgondolkodtatná. Nem tudok gondolatot olvasni. De talán majd megkérhetem Xaviert hogy figyelje meg ha nincs semmi gyanus. De hátha nem is kell, mert nem fog semmit sem mutatni. Carlsile és egy asszisztensnő segítségével elkezdődtek a vizsgálatok. Meghallgatták a szívem, vér vétel, reflexek ellenőrzése, CT, amivel bármiféle nyomra bukkanhatnak. Kissé feszült voltam, minden egyes mozdulatra figyeltem, hogy hogyan is reagál, viselkedik Carlsile. De ugyanaz a kiegyensúlyozott, nyugodt volt, mint mindig, nagyon biztos a munkájában és abban amit tesz. Őszintén mondva, le a kalappal előtte. Sosem ismertem még egy ilyen vámpirt mint ő, ennyi önuralommal. Egy ilyen hivatást választott ezt űzi évszázadok óta és birja, a vért, csak azért mert ezt ennyire szereti, mert neki az a fontos, hogy segítsen. Edward sokat mesélt, hogy mennyire felnéznek rá és hogy ezért is követték végül őt, hogy egyszerűen a tiszta őszintesége, kedvessége és önuralma vezette oda, hogy kövessék, hogy olyanok akarjanak lenni mint ők. És sikerült! Carlsile előtt le a kalappal, hogy ezt elérte. Vajon beállna valami tanítónak? Biztos, hogy lennénk még akik szívesen követnék. Na jó, talán nem... azért a legtöbben nem adnák fel az emberi vér iránti vágyat. Carlsile, minden esetre lenyűgöző és kedves. Mindezek ellenére, elfogadott engem is...

    - Carlsile, nem haragszol rám? Nem hiszed azt, hogy elszédítettem Edwardot? - kérdeztem miközben a papirokat kezdte végig olvasni a kezében.

    - Már, hogy tudnék haragudni arra, aki boldogságot, hozott a fiam életében? - nézett fel a lapról és jósággal teli tekintettel rám mosolygott.

    - Nem, hiszem, hogy olyan párt akartál neki, mint én. Hiszen féltél tőlem... ami mondjuk persze nem csoda, hiszen mindenki fél azok a hírek után de...

    - Minden ember változhat, minden teremtmény. Ez csak rajtunk áll. És én látom, hogy megváltoztál. Sosem ítélkeztem feletted Bella, csak féltettem a családomat. Nem mondhatom teljesen, hogy az elején nem aggódtam, hogy esetleg mi is áll ezeknek az érzéseknek a hátterében, de megláttam az igazságot. Hogy mennyire szereted is Edwardot és ő is téged. Nem állnék sosem közétek.

    - Soha nem engedem, hogy bajotok essen!

    - Tudom, Bella és köszönöm, hogy védsz minket, mi is megvédünk téged! - ezek a szavak igazán jól estek, ez az őszinte, meleg tekintet igazán jól esett. Az egész Cullen családdal ismét úgy éreztem magam, mint anno a nagyimmal és a nővéremmel. Úgy éreztem tartozom valahová.

Miután Carlsile beszélt egy két orvos kollegájával, haza indulhattunk. Edward a váróteremben már várt és nyilván kérdőre vont, hogy mi a helyzet. Ám Carlsile is megnyugtatta, hogy semmi oka az aggodalomra, mert rendben vagyok. Ugyanis Carlisle nem talált semmi rendellenességet. Rendben voltam, egészséges, mint a makk! Vagyis orvosilag. Én továbbra is tudtam pontosan, hogy mi is okozza a rosszul léteimet, fáradtságomat. De legalább így Edward is elterelődik róla. Jól vagyok! Jól leszek! Helyre pattanok rögtön. Amikor visszaértünk Carlsile és Edward is leült a TV elé, hogy amerikai focit nézzenek. Nekem nem volt kedvem csatlakozni, de mielőtt felmentem volna a szobába, pillantásom a terasz felé tévedt. 

    - Rosalie...

    - A kis démon storyiaiddal szórakoztass mást! - felém sem pillantot, bár nem mintha kellett volna, már biztos érezte mielőtt megszólaltam volna, hogy én vagyok.

    - Én... tudom, hogy nem indult a legjobban a kapcsolatunk és nem érdemelmem meg de... de esetleg mégis... vagyis... nem tudnánk valahogy ezt megbeszélni és újra kezdeni?

    - Nem utállak! Nem tetszik, hogy mit hozol magaddal de nem utállak Bella. - tekintett felém.

    - Köszönöm... - azt hiszem, legalábbis azt mondta nem utál, ez már valami.  Oda sétáltam mellé. - Nem fogom engedni, hogy bármiféle bátnosátok essen.- nem mondott semmit, hát folytattam a beszélgetést, lényegében miért ne? Azt mondta nem utál... néhány szót attól vállthatnánk. - Tudom, hogy nem az én szavam a legmegbizhatobb jelen esetben és hoztam már rátok dolgokat... illetve gondolom ez az edzés sem kedvedre való...

    - Tévedsz! Kedvemre való, mert így megtudom védeni a családomat. Ezt úgyis megkellett volna tanulnunk, ha nem most akkor később. Hiszen előbb útobb ez a világ is felbukkanhatott volna.

     - Ez igaz...

Tehát még az edzéseket is élvezi. Az jó! Az jó! akkor már valami kis pont is van amin tovább indulhatunk. Úgy érzem, hogy ezt megtudjuk beszélni. Hogy lassan ám, de biztosan haladunk Rosalieval is.

     - Sajnálom, hogy belekevertelek!

    - Nincs miért bocsánatot kérj, előbb útobb eljött volna talán...  - de nem biztos így, hogy a démon úrnő által. 

    - Nem vagyok méltó Edwardhoz. - kezdtem bele egy újabb témába. - A bosszúról nem tudok lemondani és tudom, hogy ez mennyire zavarja őt. Mármint elfogadta, de mégis tudom, hogy ő nem ezt akarja, hogy én...

    - Bosszú... - elmosolyodott és mélyet szippantott a levegőből. - Tudom az érzést!

    - Tessék? -  most először kis csilloggással és mosollyal nézett felém.

    - Én is bosszút álltam férfiakon, vámpir életem első éveiben. - előre nézett és kissé elnevette magát. - Én emberként úgy éreztem teljes vagyok. Úgy éreztem mindenem megvan, amit csak kívánhatnék. Család, befolyás és vőlegény. Royce volt akkoriban a legpartiképesebb, legjóképűbb férfi. Boldog voltam, úgy éreztem mindenem megvan és semmi sem hiányzik. Egyik este későn mentem haza az egyik barátnőmtől. Royce és néhány barátja kint volt az utcán. Részegek voltak, de ezt későn tudtam meg. Amikor odahívott magához, még gondoltam minden rendben. De rögtön megéreztem, kipróvokáltak és megaláztak. Megerőszakoltak és megverve hagytak az utcán. - teljesen leesett az állam. Rosalie ilyenen kellett keresztül mennie? - Carlisle talált meg és mentett meg. Vagyis azt hitte, hogy megment. Én... nem ezt az életet választottam volna. Nem ezt akartam. Persze jobb volt, miután megismerkedtem Emmettel, de maradunk ilyenek, ketten, gyerekek nélkül.- már sokkal jobban értettem Rosaliet. Hogy miért olyan amilyen, hogy neki is igen borzasztó múltot takar. Illetve amit Edward is sokszor említett. Tudtam, hogy Rosalienek ez az élet nehéz és bármit megtenne, hogy újra ember legyen. Tehát, mindez állt a háttérben. - Miután átváltoztam, felkerestem mindenkit. Minden egyes szemetet akik aznap este részt vettek abban az aljas tettben. Royce volt az utolsó, hadd tudja, hogy jövők. Bosszút álltam! Nem mondom, hogy Carlsile repdesett az örömtől, de nem állított meg. Talán azért mert rosszul érezte magát miattam, hogy nem tud azt adni amit akarnék. De ne érts félre boldog vagyok, hogy megismerhettem őket és Emmetett, csak nem érzem úgy, hogy teljes az életem. - sokkal közelebb érzem magam Rosalie-hoz. Szeretnék a barátja lenni!

    - Kívánom, hogy eljuss ahhoz a ponthoz, hogy annak érezd! - felém pillantott és most először láttam egy őszinte, lágy mosolyt, amit nekem küld.

    - Szóval nem kell rosszul érezned magad. Senki sem ítél el azért amit tenni akarsz. Sem Edward, sem a családunk. Fájdalmad van, ami éget, ami elviselhetetlen és nem tudod elengendi. Hát ne engedd. Tedd meg! Azt tedd amit a szíved diktál. - vállamra helyezte a kezét és megveregette.

    - Rose...salie... - szóltam utána mielőtt visszalépett volna a házban. - Köszönöm! Remélem, hogy talán ez egy barátság kezdete.

    - Az, hogy megosszuk egymással a bosszúvágyunkat?

    - Igen... ez... hah... - hülyén jött ki nagyon.

    - Talán... talán egyszer rendben leszünk és megpróbálhatjuk ezt a barátkozást. - feltekintettem, mire ismét egy lágy mosolyt kaptam válaszul. - Mindenestre örülök, hogy boldoggá teszed Edwardot. Nem mondom, hogy nem félek vagy féltem a családomat ettől a világtól, de azt látom, hogy mennyire boldogok vagytok. Köszönöm!

Felé biccentettem, mire megfordult és magamra hagyott. Nyújtozkodtam egyet és ismét a korlát felé fordultam. Hamarosan egy szellőt éreztem magam mögött és egy kar fondotott körém:

    - Minden rendben?

   -  Igen! Úgy érzem, minden a legnagyobb rendben!

Közel bújt hozzám és úgy maradtunk, az est csöndjében, egymás karjába zárva, hallgattuk a bagoly huhogását, az esti szellőt, ahogy megrezegteti fák lombajinak koronáját és néztük a csillagokat, melyek a tiszta égbolton jelenleg csodaszépen látszottak.

Néhány óra elteltével és amikor már az idő is egy kicsit hűvösebbre vállt beléptünk a házba és Edwarddal a szoba felé vettük az irányt. Ezt nekem rendezték be, az egyik vendég szobát, ággyal, hogy lehessen hol pihenjek. Kicsit távol van Edward szobájától, de nyilván nem volt mit bánni, mert Edward attól függetlenül itt volt mellettem és az álmaimat őrizte. Rögtön elnyomott az álom, ahogy behuppantam az ágyba és átöleltem Edwardot, már az álmok világába is jártam.

Reggel az ágyban csak én voltam. Kissé fáradtan kelltem, pedig ahhoz képest elég sokat aludtam. Nyújtozkodtam egyet, közben megéreztem a lentről érkező bacon és tojás illatát. Esme már a reggelimet készíti. Gyorsan felöltöztem és megmosakodtam, majd lesétáltam a konyhában. Lent meglepően nem volt zaj. Erre nemsokára rá is jöttem, hogy miért. Jasper és Emmett sakkozot, Alice valami divat magazint forgatott kezében és néha néha Jaspernek adott egy egy jelet Jaspernek, hogy mit is fog legközelebb lépni Emmett. Carlsile-t nem láttam, bár gondolom hogy dolgozni ment és Rosaliet sem, bár hallottam valai kopogást a garázs részről, talán az autot bütyköli. Edwardot és Esmet a konyhába találtam. El is mosolyodtam a látványon, ugyanis éppen Edward nézett egy szakács könyvet, Esme pedig magyarázott neki. Már korábban is említette, hogy megtanul főzni miattam. Aranyos!

   -  Jó reggelt! - szólítottam meg őket, rögtön felém fordultak. - Mi tör... Ne!!! - megkapaszkodtam a falban, mert hirtelen erős nyilalást éreztem a mellkasomban. Edward rögtön mellettem termett és átkarolta a csipőmet.

    - Mi a baj? Mi történt? - a többiek is megérkeztek körém és aggódva tekintettek felém.

   - Xavier... Xaviernek valami baja van! - tekintettem fel aggódva.

24.rész Kis csapat

A démon szíve

24.rész Kis csapat

Edward:

Iszonyat dühös voltam Alicekre, hogy hagyhatták elmenni Bellát egyedül. Még szerencse, hogy visszemntem megnézni őket. Oké, látta volna Alice, de kitudja, hogy mire lássa, szól nekem hogy keresm meg őket. De így legalább még pont a közelben voltam és hallottam annaka mocsoknak a gondolatait. Tudom, hogy Bella megtudta volna védeni magát, de akkor is iszonyatosan dühös voltam, mindazokra amikre átment a fejében, ahogy Bellára nézett. Ugyanakkor az is megfordult a fejmeben, hogy mi van ha  Bella nem meri kiterjeszteni erejét és akkor nem tud semmi sem ellenük tenni vagy mi van ha kiterjeszti, nem vállhat gyilkossá. Mintha mondjuk én nem arra készültem volna, hogy megölöm azt a férget, férgeket. Megannyi módszer derengett fel az elmémben, hogy mit is tehetnék, gyors vagy lassu halált adva nekik. Nem kímélve, azért amiért olyan mocskoságokat gondoltak a barátnőmről, a páromról és azt tervezték vele amit... Szóval, magam sem lettem volna jobb. De megálltam, csak azért, mert az járt a fejemben, hogy minnél hamarabb kivigyem onnan Bellát. Először is, mert már szürkülődött és hamarosan megjelent az ereje, illetve természetesen, hogy elsődlegesen biztonságban legyen. Nem mintha attól féltem volna, hogy sokkot kap, bár normálisan az kellett volna történjen, csak persze ő nem normálisok közé tartozik. De attól biztonságban akartam tudni és nem akartam egyedül hagyni többet. Miután sikerült megmentem Bellát, meghallottam az egyik gondolataiban, hogy megrémültek, mert Bella szemei hirtlene kéken kezdtek izzani. Felmérgelődött? Rájuk akart támadni? Furcsának találták. Nem tudják összetenni az egészet, meg sem fordul a fejükben, hogy bármi féle szó beszédet elkezdjenek. Még ezért is megállítanám, hogy bármit is kimondjanak Belláról és veszélybe sodorják. De nem fogják, nem értik, van aki azt hiszi, hogy képzelődött, más pedig egyszerűen ésszerű magyarázatot nem tud mondani. Nem lesz lelepleződés gond de...

Amikor felkiáltott, hogy álljak meg, aggodalom futott végig rajtam és azon gondolkoztam, hogy biza mégis sokkot kapott, hogy nem érzi jól magát vagy valami történt amiről nem tudok és rögtön lefékeztem. Mögöttünk az autó hatalmas duda szóval előzött ki, hallottam üvőltő hangját és gondolatait is, hogy micsoda tökéletlen vagyok, hogy az út közepén lefékezek, még szerencse, hogy nem jött belém. De ez jelenleg egy cseppett sem érdekelt. Aggódva tekintettem Bella felé és végig is mértem, hogy mit is látok rajta, nem e remeg vagy nem látok e esetleg sebet, lila kék foltot valamit... de nem volt semmi. Bella nem nézett a szememben maga elé dermedt, szinte üvegesen tekintett maga elé, mint amikor Alice lát egy látomást.

    - Démont érzek... - tekintett fel rám.

Nem mintha meglepődtem volna ezen, valószínű a mai nap folyamán is elmentünk már egy kettő előtt. Ezt inkább azért mondta, mert mennie kell, mert ez a démon valamit tesz.

    - Mennem kell!

    - Mennünk kell! - javítottam ki. - Igaz, hogy csak néhány nap telt el, de képes vagyok rá, mellette tudok állni, segíteni tudok. - elszántan tekintettem rá, hiába mondana nemet úgyis vele mennék. - Meg se forduljon a fejedben, hogy nemet mondj, úgyis veled megyek. - elmosolyodott és megsimogatta az arcom.

   - Huzz félre az autóval!

Azonnal úgyis tettem leparkoltam az autot és ki pattantounk belőle. Bella az égre tekintett, szürkület volt, idő. Jelzett nekem, mire felpattant az épület tetejére, követtem. Ahogy útolértem, ott már a tetőn ereje kibontakozott és megjelent gumiho alakban. Nem lepődtem meg kinézetén, már megszoktam. Így is gyönyörű!

    - Edward... - jelent meg a családunk is ebben a pillanatban.

    - Bella, sajnálom...

    - Alice, nincs amiért bocsánatot kérj. Béna vagyok tájékozodásban úgy tűnik! De nem tettél semmit sem rosszal. És nem történt semmi... 

    - Még... de azok a férfiak...

     - Nem lesz semmi baj Edward... - lépett mellém Carlisle. - Nem fognak senkinek sem ártani megígérem! - gondolataiban már láttam is, ahogy eltervezi, hogy elaltaja a férfiakat és a rendőrség elé viszi őket, Emmett és Jasper segítségével. Bólintottam.

    - Gondolom, ti sem akartok elmaradni. - terelte a gondolatokat Bella, bár talán jelenleg neki nem is ez volt az elsődleges. Vajon mit csinálhat az az démon?

    - Nem! Veletek megyünk!

   - Így van, ideje egy kis akció is! - csapta össze Emmett a tenyereit. 

    - De ne hamarkodjatok el semmit és magán akciót sem akarok! - nézett először rám, majd Emmettre. Mindketten összenéztünk és felemeltük a kezeinket.

Bella elindult és követtük. Gyorsabbak voltunk, mint ő így felvettük vele a tempot. Néhány utcával arébb, mint ahol Bellát körbe fogták azok a férgek... lepattant egy gyár épület volt a környéken csak. Úgy tűnt ez a gyár már évek óta nem üzemelt. Bella leugrott az urdvarára, majd egyensen indult neki az épületnek. Közvetlen mellette sétáltam, míg a többiek mögöttünk követtek. Bella szem sem rebbent meg, úgy tűnt valamin nagyon elgondolkozik és bizonyos szempontból dühösnek is tűnt. Talán ismerte a démont? Nem gondolkozott azon, hogy csendbe belopozzon, nem figyelt rá egyáltalán, hogy kevés zajt csapjon, egyenesen betörte az ajót. És akkor nekünk mondta, hogy semmi hirtelenség?

    - Egyszer már elengedtelek, de most nem fogom ugyan ezt a hibát elkövetni.

Emberi szemmel szinte semmit sem lehetett volna látni, csak annyit, hogy ez az épület üres. Viszont mivel egyikünk sem volt üres teljesen jól láttuk, hogy a legsötétebb sarokban ott bújik egy démon, karjaiban egy eszméletlen nő. De ha jobban megfigyeltük ezt a démont mi is ismertük. Vagyis láttuk már. Korábban, még amikor Bellát megismertük, aki elmondta, hogy itt van a démon úrnő és rettegett, amikor megtudtuk, hogy démon világ is létezik.

    - Úr.rrr.. nő.... én... - a démon ugyan olyan rettegéssel, mint akkor is elkezdett remegni, karjaiból a nőt kiejtette.

    -  Nem vagyok kíváncsi a menetegetőzéseidre. Adtam egy esélyt... - indult meg Bella, én gondolkodás nélkül követtem. A többiek megálltak az ajtóban. - pedig tudnod kellene, hogy én nem adok második esélyt senkinek. És mégis így használtad ezt ki?

    - ÚRrrr...nő... kérlek... én... AH!!! - a démon felsikoltott, Bella ott termett előtte.

    - Nos ennyi volt azt hiszem!

Bella koncentrált, már vártuk, hogy köddé válljon a démon, hogy megverje de nem történt egyik sem.

    - Vagy... azt hiszem, nem is én adom meg olyan könnyen mindezt, csak és kizárólag a végső döfést... - a démon térdere esett. - Remek időben bukkantál fel, köszönöm! Ugyanis új tanoncaim fognak egy kicsit elverni...

Meglepődve tekintettem Bellára, de szerintem ugyanígy volt a családom is, Emmett füttyentett egyet. Bella felénk intett, majd el sétált a démon elől. A démon, még nehezen lélegzett nem volt ideje összeszedni magát. Mi egy kicsit tétováztunk. Most tényleg megengedi, hogy harcoljunk vele? Az előbb alig akart ide engedi most meg? Nem! Bella, bizik bennünk, tudja, hogy elbirunk ezzel a démonnal ezért, enged meg! Én indultam meg először a démonnak, egy jól ütött ütéssel rögtön megtántorítottam. Emmett következett, aki hatalmas vigyorral ütött be egyet neki, majd Jasper. Carlsile következett, neki lökte Esmenek, aki rugott, Alice leterítette és végül Rosalie is ütött egyet. Ez így folytatodott, nem mintha nagy küzdelem lett volna. Vagyis 7-en voltunk 1 ellen. Bella minden egyes mozdulatunkat figyelemmel követte. A démon próbált visszaütni, de nem nagoyn sikerült elég jól kikerültük. Hol innen, hol onnan kapott egy ütést. Már tántorodott a démon, vérzett... ám egyáltalán nem érdekelt ez minket. Nem volt inycsiklandó, kivántatos illata, sőt eléggé rózsdás szaga volt, olyan nem is tudom... ócska. Amikor a démon kifeküdt, mind a 7-en körbe álltuk... végső ütés... de a következő pillanatban, mielőtt bármelyikünk is hozzá ért volna, egyszerűen eltűnt. Kék szikrák szállingoztak fel ott ahol azelőtt a démon volt.

    - Ügyesek voltatok! Van mit csiszollgatni, de le a kalappal! - Bella felé fordultunk. - Büszke vagyok rátok!

    - Az utolsó ütést miért nem mérhettük rá mi? - kérdezte csalódottan Emmett.

    - Ne felejtsétek, hogy nem szabad. - igaz, igaz, nem ölhetünk csak úgy démont.

    - Azért kerültünk szembe mi a démonnal mert gyenge volt? - tette fel a kérdést Jasper és ekkor nekem is tudatosult bennem, hogy igaza van. Ezért állított össze minket vele. Mert érezte, hogy mekkora is az ereje. Azon felül, hogy itt volt. Ha ő lett volna, már néhány perc alatt vége lett volna, mindennek de helyett mi 15 percen keresztül harcoltunk a démonnal. Még messze állok attól, hogy méltón álljak mellette, de megteszek mindent, hogy elérjem!

    - Remek gyakorlat volt! - kacsintott felénk. - Nos, akkor elkell intézni ezt a nőt... - fordult az eszméletlen nőhöz. Leguggolt és kisimitotta a haját az arcából. Egy olyan 30 éveiben járó nő volt, szőke hosszú hajjal. Kosztümöt viselt, úgy tűnt, hogy munkából tarthatott visszafele, amikor a démon elkapta.

    - Az a démon...

    - Nem akarta megölni és nem is akart vele olyan dolgot tenni. - kezdett bele Bella. - Egyszerűen csak nézni akarta.

    - Nézni?

    - Vannak ilyen, akik annyit akarnak, hogy embereket nézzenek... ilyenkor irigykednek rájuk, hogy nekik milyen egyszerű és milyen más. Olyansmik, amik nekik soha nem lehet.

    - Tehát kukkoló volt? - jött a tudatosulás mindannyiunkban.

Bella bólintott:

   - De ez attól nem megengedett. Nem rabolhassák el, azt amihez kötödnek valami féle folytán. Ez nem szerelem, ez csupán irigység. Csupán valami olyant akarnak, ami nem lehet az övék...

    - De akkor a nő, tudja, hogy mi történt vele?

    - Nem! Legnagyobb valószínűséggel lecsapott rá, a nőnek fogalma sem volt, hogy mi történt vele. Haza kell vinnünk vagy legalábbis valamilyen ismerős helyre. Ha jól érzem, akkor hosszú napja volt, az alkoholtól csak úgy bűzlik. Azt fogja majd hinni amikor felébred, hogy túl sokat ivott.

Bella óvatosan elkezdte felemelni, rögtön a segítségére siettem, ahogy a többiek is.

Bella:

Természetes, hogy csak azért engedtem nekik harcoljanak, mert tudtam, éreztem, hogy gyenge a démon. Másképp nyilván nem engedtem volna vagy legalábbis nem adtam volna ekkore teret. De kezdetnek remek volt. Ami a nőt illeti, sikerült visszavinnünk a lakhelyére, óvatosan Edward segítségével bevittük a szobába és lefektettük az ágyra. Szegény, de többet nem fogja zakalatni. Sajnos voltak ilyen démonok, ahogy korábban is, ezért léteztünk mi is, hogy rendet tartsunk. Nem uralkodhatott el a káosz, meg kellett maradjon az egyensúly.  Végül a kis Port Angelesi kiruccanás véget ért és hazamentünk.

Ezután a napok szinte elrepültek felettünk. Először napok teltek el, majd hetek és végül hónapok. Mire már feleszméltünk már majd, hogy nem fél év telt el, hogy én és Edward egy párt alkottunk. Hogy Forskba költöztünk, megismertek engem és a világomat, hogy összebarátkoztunk és, hogy elkezdtek edezni. Ügyesek voltak és mára már sikerült elsajátítani mindazokat, amiket egy démonnal szembe fel kell figyelni. Persze, attól függetlenül nem lehetek elég résen továbbá is, nem találkoztak még mindennel. Voltak küdelmeim, ahogy megszoktuk Xavierrel, csatlakoztak a Cullenék is és néha még a farkasok is. Ők inkább ha az ők területeire kellett mennünk. Cullenek közül, készen álltak mindig a harcra, ha szükség volt jöttek, nem volt kérdés. Család tagként tekintettek rám és ez igazán jól esett. Az erőmet nem vettem vissza. Ugyanott tartottam Edwardban. Hogy mindentől megóvjam. Xavier ezzel továbbra sem békélt meg, de nem mondott semmit, ahogy megígérte még nem is gondolt rá. Bár nem vallotta be ő is büszke volt a Cullenékre, igen hamar tanultak és fogékonyak voltak. Én meg nem lehet elég hálás, hogy ezt bevállalták. Az iskola ugyanúgy folytatodott ahogy eddig és a napjaink is. Suli, otthon... bár már inkább neveztem otthonomnak a Cullen házat. Több időt töltöttem ott, mint Xavierrel közös házunkban. Amit ő nem ellenzett. Bár ha meg is tette volna, ez attól nem változik. De azért jártam oda, nyilván voltak megbeszélni valónk, teendőink, következő lépéseink, amit meg kell tenni, követni kell. De a kis csapat már elég jól összeszokott, még Edward és Xavier sem vitatkozott egymással. Jól megvoltunk és már könnyen kimondhatom, hogy az életem Edward jelenlétével gyökerestül megváltozott. Minden egyes nap, a szerelmem iránta erősödött. Sosem éreztem még ilyen jól magam. Ennyire teljesnek, ennyire varázslatosnak. Minden egyes perc vele, maga a csoda. Olyan boldog vagyok! Sokszor Xavier azzal jött, hogy akkor most a bosszúm elfelejdődött e, de az sajnos nem. Nem tudok arról megfeledkezni, nem tudok arról lemondani. Hiába próbál beszélni velem Edward, Carlsile vagy bárki más. Nekem azt véghez kell vinnem!

    - Bella, akkor én elmentem!

    - Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? - épp a Cullen házba voltunk, Xavier pedig elindult, hogy találkozzon a Volturival néhány mérfölddel arébb, egy kis beszélgetésre.

    - Nem! Legútobb, úgyis épp eleget tettél. Most rajtam van a sor! - mosolyodott el és összeborzolta a hajam a kobakomon.

   - Na! - szóltam rá.

    - 2 nap múlva érkezem! - Edward felé biccentett és már fordult is meg.

    - Vigyázz magadra! Jó utat! - nos igen ez voltam én. Ha a régi Bella lettem volna, akkor valami olyansmivel vállunk el, hogy gunyosan odaszolok "Köszöntsd helyemben Heidit!" vagy Alecet, vagy dörgöljön valamit Jane orra alá. De nem. Már nem vagyunk ugyanaz.

Ezt már sikeresen magam mögött hagytam. Mondhatni... már nem jön, olyan ösztönösen ahogy régen, minden egyes szavamban. Megváltoztam. És ez Edwardnak köszönhető. Csak a bosszú van még ott.

   - Huh... - szédültem meg hirtelen és kapaszkodtam meg Edwardban.

    - Bella jól vagy? - kérdezte aggódva.

    - Igen, csak egy pillantra elszédültem.

    - Nekem ez egyáltalán nem tetszik, a múltkor is rosszul voltál és most megint szédülsz... elkellene menj Carlsile-al a kórházba és kivizsgáltasson. 

Nos, valami szinten én pontosan tudtam, hogy mi a bajom. Az, hogy megosztottam vele az erőm. Mellékhatás. Igaz az elmúlt időben gyakoribbak voltak, de rendben jövők.

    - Ezt te is tudod nagyon jól, hogy nem lehet.

    - Eltudja intézni, hogy senki más ne vegyen észre. Kérlek! - vette arcomat tenyerei közé. Hideg érintése jelenleg nagyon jól esett. Bár éreztem, ahogy máskor is végig fut egész testemen egy szikra. Aranybarna szemeiből őszinte aggodalom sugárzott.

    - Rendben! Megígérem, hogy elmegyek vele. De te nem jöhetsz! - már nyitotta is a száját de leintettem. - Carlisle kezeire biztál és úgy is lesz.

    - Jó!

Ha Carlsile mégis valamit észrevenne, hogy már nem ugyan olyan vagyok, mint voltam, akkor beszélnem kell vele, elterelnem a gondolatait, hogy Edward ne sejtsen semmit. Ha ott van a közelbe kihallhassa a gondolatai közül, de ha nincs, legalább eltudok ültetni valami hamis infot, ha mégis rá terelődne a gyanú, hogy gyengélkedem.

   - Most viszont, légyszi zongorázz nekem! - fogtam meg a kezeit és kis kutyus szemekkel rá néztem.

Felnevetett.

   - Rendben! - kézen fogtuk egymást és a zongorához sétáltunk, ami a napaliban foglalt helyet.

Korábban már hallottam zongorázni, Esme is sokat mesélt arról, hogy Edward milyen szépen zongorázik és mennyire szereti. Egy időben abba is hagyta. Zongorázott nekem és nagyon szerettem. Az egész ház a miénk volt és most arra vágytam, hogy zongorázzon nekem. Furán hangozdhat, de ezt akartam. Olyan kellemes volt. Egyszerűen ha mellette vagyok, minden olyan nyugodt. Ha játszik egy teljesen békés helyre képzelem magunkat, valahol távolt minden bajtól és múltól. Felszólalnak az első hangok, majd kellemes dallamba folynak össze. Becsukom az szemem és ritmusra kezdek dölingelni. Már is egy távoli helyen képzelen magunkat. Valahol napsütötte Californiában. Oké, tudom, hogy Edward nem jöhet ki napra de ilyenkor megteheti. California napsütötte tengerpartján üldögélek Edward karjaiba és csak nézzük, ahogy a hullámok nyugodtan csapdossák a partot. Sós illat árad a levegőben és a nap megmelengeti a börömet. Edward arcán és karjain ezenriy kis csillogó szikra táncol, gyönyörű. Tudom, mások ezt ijesztőnek gondolnák, de szerintem gyönyörű. Szorosan a karjaiba férközöm és mélyen beszippantom napfény illatát. Annyira, de annyira békés! Ilyen pillanatokat akarok, sokat, boldog és nyugodt pillanatot. Persze tudom, hogy ez számunkra nem olyan egyszerű. De talán egyszer, miért ne érkezhetne el?

   - Miért ne érkezhetne el, kicsi Bellám neked is egyszer a boldog befejezés? 

    - Bella? - kinyitottam a szeme és éreztem, hogy valami nedves lefolyik az arcomon. Könnycsepp... - Bella mi a baj? - hallottam Edward aggodó hangját. - Nem érzed jól magad? - ujjaival letörölte a könnycseppeimet és magához húzott közelebb, hogy átöleljen.

    - Jól vagyok... nagyon is jól.

    - Akkor miért sirsz?

    - Eszembe jutottak a nagymamám szavai, amikor abba kételkedtem, hogy nem lesz nekem soha boldog befejezésem, ő meg arról győzködött, hogy igenis lesz. És igaza volt... most először azt érzem, hogy boldog befejezés felé indulok.

    - Mindent megteszek, hogy boldog légy! - csókolt bele a hajmban és meg szorosabban fonta magam köré a karjait. - Szeretlek!

    - Szeretlek!

23.rész Edzés

A démon szíve

23.rész Edzés

Bella:

   - Köszönjük, hogy eljöttetek! - kezdett bele Xavier. - Igazán örvendünk, hogy megoszthassuk ezt a kis tudást veletek. Nagyon büszke vagyok a tanítványomra, hogy engedett a makacsságán, ridegségén és nyitott mások felé. - miért készült ilyen beszéddel? Ez annyira kínos! 

Edward tekintettem, aki egy pillantra sem vette le a szemét rólam. Persze, aggódik! Magam sem tudom, miért szédültem meg korábban. Tudom, hogy hülyén hangzik, hétköznapinak vagy nem is tudom, de tényleg nem jutott semmi más eszembe, csak, hogy leesett a vér cukor szintem. Még ha korábban csokis kekszet is ettem. Gőzöm sincs, hogy mi okozta. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra, elfogott a fáradtság, a rosszul lét, majd egy pillanatra elmosodott a látásom is. Nem tudom, hogy mi okozta. Egyszer egyszer még megesett ilyen, ha túl sokat dolgoztam, fent voltam éjszaka, ide oda utaztam, hosszú napom volt. Nem mintha ezek közül most bármelyik is megesett volna, de kitudja, lehet, hogy hirtelen így minden ami az elmúlt időszakban volt most zúdult rám. Na de jól vagyok! Tényleg!

    - Bella azt hiszem már elmondott egy két dolgot a démon világról. Nem akarom sokat ismélteni magamat. De hadd emeljem ki a legfontosabbakat. A démonok legélénkebbek éjszaka, mivel úgye az éjszaka teremtményei vagyunk, hát lényegében mindannyian. De a démonok sunyik, alattomosak, igyekeznek mindig egy lépéssel előtted járni és csapdába zárni, azt szeretik ha szenvedni látnak, ha lássák, hogy félsz, ha lássák, hogy vesztésre állsz és nem adnak gyors véget. Szeretik elhuzni. Persze ez a legtöbbségükre érvényes, vannak kívételek. De a legtöbb démon ostoba, nem megfontolt, ezeket követi. - mondta egyszerűen ki, ami az igazság volt. Nagyon ritkán találkoztunk olyanokkal, akik alaposak voltak és stratégák. - Nos akkor egy kis bemutató, gondolom jöhet. Bella... - intett és három lépést tett hátra, ahogy én is, majd szembe néztünk egymással. Nem használtam az erőmet, ahogy Xavier sem, csak a fő lépéseket akartuk megtanítani nekik, egyelőre, hogy mire figyeljenek, hogyan támadjanak. Arra nem kellett semmilyen erő. Ezért sem tettük későbbre.

Xavier bólintott és neki iramodtam, könnyedén kikerült, de én rögtön meg is fordultam. 

  - Nem érdekli őket, ha közel vagy távol vagytok, ez mindig a képeségétől, jellemétől függ. Ebbe ne legyetek olyan biztosak, hogy távolabb van, könnyeb vagy közelebb könnyebb.  - mondtam miközben ismét neki lendültem, most már Xaviert megleptem, alig egy hajszálnyira sikerült elkerülnie a támadásom. - Rögtön rád csapnak bárhol is légy! - elmosolyodtam és felugrottam, hogy egyenesen rá ugorhassak Xavierre, meg se moccant. Bakker, elszámoltam magam...

És úgy lett... Xavier egyszerűen felemelte a kezét, megragadta a csuklomat és magához rántott karjaival hátulról átölelve és ezzel megakadályozva, hogy bárhogy is mozogjak.

    - De szerencsétek van, néha túl hevesek és elszámítsák magukat! - a fülembe fujt, amitől kirázott a hideg.

   - Ah! Hagyd abba! - ráztam meg magamat, ahogy elengedett. Hallottam ahogy Edward felmorrog, szeliden felé pillantottam és jeleztem, hogy minden rendben van.

    - Mennyire igazságos az, hogy te aki gondolatot olvasol, harcol Bellával? - tette fel a kérdést Emmett.

    - Visszatudom húzni az erőmet annyira, hogy még az előttem lévő hangot se halljam. Kikapcsoltam! Így Bella szabadon mozoghatott, nem tudtam, hogy mit fog lépni. Persze, harc közben az ilyen képeségek jól jönnek. - nézett egyenesen Edwardra, akivel el is kezdtek farkas szemezni. - De persze most a tények kedvéért és, hogy jobban kijöjjön kikapcsoltam.

   - Jól van, akkor folytassuk is! - csaptam össze a tenyereimet és nyujtozkodtam egyet kettőt. - Jöhet a kérdés, hogy miben különböztök tőlük, miért lettetek ti szét választva. Nos ti sokkal emberibbek vagytok, mint sokan közülünk, tudom ez furán hangzodhat te higyjétek el, egyesek iszonyatgosan néznek ki és az emberi alakot sem tudják sokáig magukon tartani. Íme én, amint az est leszáll a farkaim kibukkannak. Illetve sokkal jobban fent is tudjátok tartani az emberi mivoltatokat, nem estek annyira, az sötétség rabjává. Ez is furán hangozdhat, de higyjétek el, ez így van. Én már csak tudom, 500 év, mégis 500 év. No meg persze nagyon sok démonnal találkoztam már, rengeteggel. Na de, hogy mi a következő lépés... - fordultam ismét Xavierrel szemben, aki ismét bólintott. - Sose nézz a szemébe... amennyire lehet csak kerüld a tekintetét. Egyenesen állj vele szemben és támadj rá, ne gondolkozz, ne morfondirozz, egyensen ess neki! - mondatom végére elmosolyodtam és szét tártam a karjaimat, Xavier ezzel nekem iramodott.  Alig centikre volt tőlem, amikor felugrottam, megkapaszkodva a vállaiban és átfordultam, őt pedig a földre löktem. De rögtön felugrott és újból nekem akart támadni, ám abba a pillanatban én kiakasztottam és újból földre landolt. - Azt várják, hogy kiolvassák a tekintetedből a félelmed. Sőt, valószínű, hogy valami erővel is rendelkeznek és a legtöbb szemkontaktus során könnyen alkalmazható. Elkell kerülni mindenképp! No meg a félelmnek vagy csak annak is, hogy szemükbe nézel felizgassa őket, van merszed szembe szállni velük gyerünk, lássák mit tudsz, ki fognak akarni hozni a sodrodból, elveszítsd a türelmed és ne tudj koncentrálni. Mutráznak és mondanak, de nem kell figyelembe vedd őket.

Xavier felé nyújtottam a kezemet, amit elfogadott, elégedetten bólogatott a mutatványomon, maga sem hitte, hogy képes leszek kiakasztani. Nos nyilván nem lett volna ilyen egyszerű ha valójában harcolunk. Harcoltam már vele, nem egyszerű ellene, nos nem mintha ellenem az lenne. 

   - Ne legyetek nyíltak! Arra ugyanis számítanak. - folytatta Xavier a mondandót. - másodpercek töredéke alatt termett mellettem és akart lecsapni. De hátra mentem hídba, majd lábaimmal a levegőbe rugtam, ám kikerülte rúgásom. Gyorsan felpattantam, de Xavier már nem volt, sehol nem láttam. Támadó pozicióba álltam és körbe körbe néztem, hogy felbukkanjon. De lekéstem, ugyanis következő pillanatban hátulról esett nekem, én pedig előre buktam.

    - Huh... - fujtam ki a levegőt és a beszivott port. - Számíthattam volna rá! - mérgelődtem. Erre tényleg gondolhattam volna. Igazából nem hiszem, hogy ő is így tervezte, hogy így előre essek. Ezt egy kicsit elszámítottuk.

    - Jól vagy? - nyújtotta felém a kezét.

    - Bella?! - hallottam egy aggodó hangot és a következő pillanatban Edward már mellettem térdelt.

   - Jól vagyok! - mosolyodtam el és végig simitottam az arcán. Xavier arébb lépett és Edward felsegített.

    - Nos megjegyeztétetk? Hát akkor nézzük is meg! - folytatta Xavier.

Már az est le szállt, amikor befejeztük a gyakorlatozást. Gumiho alakom már fel is bukkant. Ügyesek voltak mindannyian. Hol Xavier, hol én foglalkoztam, hol a Cullenekkel, hol a vérfarkasokkal. Volt olyan is, hogy mindenkit egyenként vettünk és magyaráztuk a dolgokat, támadjon ránk és mit csináljon másként. Ügyesek voltak! Alig akarták abba hagyni, annyira belejöttek mindannyian. De pihenni is kell és az est leszállt, kitudja ha nem fog egy kisebb csapat elmenni itt hamarosan. Azért még élesbe ne próbáljuk ki. Xavierrel mentem haza, de Edward később csatlakozott az ablakomon keresztül hozzám. És így telt az elkövetkezendő napok is suli, majd edzés, bár felajánlottuk, hogy tartsunk egy egy pihenő napot, hallani sem akartak róla. Nagyon élvezték, persze felfogták, hogy ez nem csak játék. De jól ment a tanulás, jobban, mint hittem volna. Ezek a napok meglepően csendesek voltak, sőt amióta hazaérkeztünk és volt az a Ashel ikertestvérével az incidens, egészen csend van. Túl csend, ez nem tetszik! Résen kell legyek! Ahogy Xavierrel is megbeszéltük. Az a téma nem jött fel többet közöttünk, nem hozta fel a Cullenek előtt, bár néha éreztem a nyomást, az ellenszenvet, hogy neki ez egyáltalán nem tetszik. Nos nem vártam el, hogy bármiféle engedélyt is adjon. Ez volt a helyes! Majd meg érti ő is! De ennek ellenére igyekezett jól kijönni Edwarddal, nos azok mellett, hogy ha már tanítottuk, akkor egy csapat lettünk, nem volt más választása. Rosalie is enyhülni látszott, beletörödött. Bár Edward szerint ez még közel sincs így, csak most egyelőre magába tartsa. Beszélnem kell vele, négyszemközt. Remélem sikerül, bocsánatot kérnem és megbeszélnem a dolgokat. Szeretném ha jóban lennénk. Huh, ha ezt a régi Bella hallaná tuti, hogy kinevetne. De így érzek. Edward családja, és szeretném megismerni jobban őket és jóban lenni velük. Edward szerint ne törödjek, ő sem szokta meg az évek alatt... de én nem akarom csak úgy elengedni. Változtam és azt akarom, hogy ezt mások is lássák.

Péntekre virradva, Alice dudorászva ugrott a nyakamban, igaz ezt előre megbeszéltük, ma nem lesz edzés, ugyanis Port Angelesbe megyünk és nem is csak mi ketten, hanem az egész Cullen család. Hatalmas, közös bevásárlás. Yuppi yee! Nos megpróbáltam bár örülni egy kicsit nekik. Nem mintha fel kellene frissíteni a ruha tárat, de megígértem, nem táncoltam vissza. Majd valami kevéssel beérek:

   - Meg se forduljon a fejedben! - szólt rám kobold szerű barátnőm és vetett egy csipős pillantást felém.

    - Én nem is! - szabadkoztam, de persze hiába is mindent látott.

   - Ki élvezzük a vásárlást! - jelentette ki szigoruan.

Hallottam ahogy mögöttünk is így repdestek a többiek. Edward meglepő módon nem mondott egy szót sem, pedig ha jól tudom, ő sem örül az ilyen helyzeteknek. A nap folyamán meg is kérdeztem. Azt mondta, hogy a lényeg vele lehetek. Ez aranyos volt! És igaza van, a lényeg, hogy itt lehetek vele. No meg a többiekkel is így közelebb kerülünk. A suli után, Alice, Rose, Jasper és Emmett Jasper kocsijával indultak neki a városnak, mi Edward Volvojával, még felszedtük Carlsile-kat. Az úton kellemesen beszélgettünk, hétköznapi dolgokról, mintha annyira hétköznapiak lennénk.

    - És Bella mi történt a szüleiddel? - az út felénél járhattunk, amikor Esme feltette ezt a kérdést. Egy pillantra legfagytam. Edward felém nyutjtotta a kezét és jelezte, hogy nem kell válaszoljak.

   - Esme...

    - Nem semmi gond! -válaszoltam bánatosan. - Válaszolok. Nincs mit titkolnom. Nem emlékszem nagyon emberi mivoltomra, sem gumiho kezdeteimre. Szóval a szüleimre sem. Nagymamám boszorkány volt és elzárta őket, hogy ne emlékezzek arra, hogy anyám mennyire utált. Bár néha felrémlenek. Ugy a gumiho, szép nők testébe költöznek és irányítják őket... az, hogy bennem volt, nagyon sokan megkerestek, udvaroltak, már már zaklattak... - nevettem el magam, pedig ebben semmi vicces nem volt. - Anyám ezt nem szerette. Folyton ordibált velem, hogy ez az egész az én hibám, hogy bár ne születtem volna meg, hogy szörnyeteg vagyok... - Esme ajkai elhagytak egy bánatos sóhajt. - Apámra nem emlékszem. Volt egy nővérem, ő látogatott a festményes éveim alatt is, egészen azon a napig... - borzongtam bele a gondolatban, ahogy átéltem újból az eseményeket gondolatban.

    - Ne haragudj drágám, hogy ilyent kellett felevenítsél! - éreztem meg Esme kezét a vállamon.

    - Nem tesz semmit. Ez már évszázadokkal odébb volt.

    - Egy anya, sosem kellene így beszéljen a gyerekével, nézzen ki ahogyan, legyen ami és csináljon amit! - csak bólogottam. De valahol meglehet érteni anyámat is, folyton figyelem központjában lenni. Vajon mennyire örült, amikor én a festménybe zárodtam? Sosem mesélt erről Letissia. 

    - Nagyon sok minden mentél keresztül, gyermekem! - ez az szó, "gyermekem", olyan édesnek és olyan lágynak hangzik. Olyan szeretettel teli. Megmelengeti a szívemet. - de most már nem vagy egyedül és nem is leszel. Örülök, hogy megtaláltátok egymást Edwarddal. - könnycsepp gördült le az arcomon, gyorsan letöröltem mielőtt bárki is észre vehette volna. Ám Edward így is kiszurta, nem mondott semmi csak szomorúan nézett. Felé mosolyodtam és megérintettem a combját.

   - Köszönöm, hogy a hibáim ellenére befogadtatok!

    - Ugyan, az, hogy Edward társa lettél, már azt jelentette, hogy a családunk része vagy.

    - Tudom, hogy féltetek tőlem. És talán még most is...

    - Edwardnak igaza volt, mind az ami rajtad van egy álca, de attól te is még egy érző lény vagy, ahogy mindenki más. Neked is szükséged van segítségre, támaszra. Nem félünk már tőled, megismertünk és indult ahogy indult, de most már a jelenben kell lenni és a jövőre gondolni. 

Jelen... jövő... igen... igen... ez nagyon jól hangzik. Ám épp, hogy ezt a gondolatom befejeztem egy vörös szempár villant be a fejemben.

   - Bella jól vagy? - tekintett aggódva felém Edward, el is felejtettem, hogy a combján pihentetem a kezemet, ami ebben a pillanatban éppen összeszorultak.

    - Igen... igen...  - elhuztam a kezemet és az üresbe tekintettem. Nem! Nem felejtelek el! Ne aggódj, addig nem nyugszom, amíg el nem nyered a méltó büntetésed.

Nem sokára le is parkoltunk, Port Angeles útján és bele is vethettük magunkat az üzletekben. Alice már mindent kitervelt. Egyikről séltált a másikra, egyenesen, maga után huzva engem és Rose-t. Esme ballagott mögöttünk mosolyogva, Carlsile-ba karolva. Olyan szép pár, annyira látszik, hogy mennyire szeretik egymást, milyen erős kötelék is fűzödik közöttük. Vajon mi is ilyennek nézünk ki Edwarddal? Nos valahogy úgy hiszem nem, miattam... mert olyan voltam. Nem vagyunk olyan tiszták, mint ők. Vagyis inkább én. Bármit is mondjon Edward. Aztán mögöttük ballagott a három fiú, unottan. Na most már azért Edward arcán is meglátszott, hogy nem ez az ő terepe. Ám tekintetével folyton engem nézett. 

Fel fel próbáltunk egy egy szetett, tettük vettük, töltöttük a szatyrot. Igazából mindenkit vett magának valamit. Meg is ebédeltünk. Azaz, én. A többiek csak figyeltek. Elég kinos volt, azért. Aztán ebéd után, Alice megengedte a fiúknak, hogy elmenjenek a közeli játékteremben. Bár Edward tétlenkedett végül bólintottam, hogy menjen nyugodtan. Bár én is mehettem volna. De Alice nem hagyott sok választást. Magával huzott, a következő és következő üzletben. Szerintem már minden üzletet végig jártunk Port Angelesben. Az utolsóban lehettünk, amikor arra kértem, hogy hadd menjek a fiúkhoz. Ő még vaccialált 4 darab ruha között, Rosalie próbálgatott és Esme valami lakberendezési tárgyakat nézett. Nekem már itt nem volt mit tennem. Hát hadd menejk a fiúkhoz. Belement! Fellélegezve léptem ki az üzletből. Nos merre is volt a játékbolt? Talán itt sarkon kell fordulni ebbe a kis utcában.

    - Hé! Szia szépség!

    - Hello!

    - Hogy vagy?

    - Nincs kedved bulzini? - 4 férfi jelent meg és vett körbe.

    - Hagyjatok csak elmenni! - mondtam higgadtan.

    - Ugyan már! Ne légy ilyen... bulizzunk! - végig simitotta az arcomon de rögtön elütöttem a kezét.

    - Kis harcias!

    - Ez tetszik!

Nem féltem tőlük, simán legyüröm, az egészüket. Távolabb vagyunk a főúttól, így nem láthatnak meg, az eget vastag felhők takarják, sötét van ebbe a kis utcában. Hamar elintézem és el is tűnök, még nem is kell átalakulnom.

   - Hé! Nagyon szép vagy! Tudtad e? - az egyik megfogta a kezemet.

    - Eressz el!

    - Ugyan már, csak játszadozni akarunk! - szólalt fel a másik is.

Csak úgy szortam a villámokat a tekintetemmel, a fiúk felnevettek. Egyáltalán nem látták a helyzet súlyosságát. Nos... nem is kell!

   - Nos akkor hova menjünk?

    - Azt mondtam, hogy eressz el! - szóltam rá dühösen, de egy valamire nem számítottam. Fogalmam sincs miért, hirtelenjében a szemem kéken kezdett izzani.

   - Mi a... - a férfiak ijedten léptek hátra a különös jelenségtől.

Ez meg mi volt? Hogy lehet? Nem akartam, hogy ez megtörénjen. Nem is vagyok annyira felhuzva, hogy átváltozzanak a szemeim, átváltozzak én, kitörjen belőlem az erőm. Akkor meg, hogy?

    - Na jó ez valami vicc! - indult nekem a férfi, de a következő pillanatban, mielőtt megérinthetett volna egy auto motor zugás hallatszott, majd hamarosan csikorgás és egyenesen egy szürke Volvo jött nekünk. Azaz, a férfiaknak. Edward szintén villámokat szort a szemével, kipattant a kocsiból:

   - Szállj be! - szólt rám. Úgy tettem ahogy, mond de csak azért, mert így is veszélyes volt kint lennem, hogy látták a tekintetem váltását. Ezt nem értem, hogyan? Nem mintha attól tartanék, hogy elmondanák de akkor is... ez nagyon furcsa, nem volt még ilyen, hogy ilyen hirtelen váltott a tekintetem. Ennyire dühös lettem volna és nem éreztem? Ezek csak emberek. 

A férfiak felé ment és rájuk mordult, akik ijedten hátra léptek. Majd vissza sietett a kocsiba és rá nyomott a gáz pedálra, ismét majdnem elütötte a férfiakat, majd éles kanyarokat véve kifordult a főutra:

    -Edward...

   - Ostoba vagyok! Nem kellett volna magadra hagyjalak!

    - Nem esett semmi bajom és nem esett volna, hiszen csak emberek voltak.

    - Ja, persze, de tudod milyen mocskosságokat gondoltak? Belegondolva, hogy hozzád értek és... mi van ha valahogy mégis átvertek volna?

    - Ugyan már, évszázadokkal előttük járok, nem vagyok kezdő. Szerinted ez az első? - de bár ne mondtam volna ki ezt a mondatot. - Nem esett soha semm bajom és nem fog esni, Edward!

   -  Foglalj le csak, hogy ne forduljak vissza és tépjem le a fejüket!

    - Ed... - de mielőtt bármi mást is mondhattam volna. - Várj! Állj! - hirtelen fékezett, szerencsére semmi sem jött mögöttünk, mert tuti belénk jött volna.

   - Mi történt? Baj van? - tekintett aggódva felém.

    - Démont érzek... - és valahogyan ismerős.

22.rész Vércukorszint?

A démon szíve

22.rész Vércukorszint?

Edward:

Másnap megjelentük újból a suliban. Ugyanúgy kaptuk a tekinteteket, mint korábban. Nem szokták azt meg, hogy én és Bella egy párt alkottunk. Volt olyan, Mike Newton, aki még mindig dühös volt és nem tudta fel fogni, hogy Bella nem lehet az ővé. De nem csak ő, Eric Yorkie és Taylor Crwoley sem repdesett az örömtől, hogy Bella már foglalt. De kívételesen elengedtem mellettem a tekintetüket és kizártam a gondolataikat. Most nem tudott zavarni. 

Bella az este, igazából ismételte magát, elmondta, hogy a démonok sunyik, sötétséget kedvelik, szeretik csapdába zárni az embert és játszadozni vele. Emmett ezt meg is említette, mire Bella dühösen rá nézett, hogy nem lehet elégszer ezt elismételni, mivel ezek nagyon fontosak, hogy ne felejtsük el. Aranyos volt! Bár Emmett morgolodott, hogy ezeket edzés közben is elmondhatná, végig hallgatta Bellát. De előbb útobb Bella történeteket kezdett mondani, amik megfogták, ahogy mindannyiunkat. Ugyanis Bella saját tapasztalatokat mesélt, akár vele, akár Xavierrel vagy olyant is, amit hallott. Érdekesek voltak. Több órán keresztül csak mesélt és mindenki figyelemmel követte. Igazán sokat tanultunk szerintem kijelenthetem. És a mai nap folyamán ez folytatodni fog. Sőt már edzeni is fogunk. Mindenki izgatott volt. Bella üzent Jacob Blacknek is, suli után találkozunk egy semleges területen az erdőben. 

Alig vártuk, hogy leteljen a suli és neki álljunk gyakorolni. Mindannyian elszántak voltunk. Megfogom védeni Bellát! Bellával ma csak egy közös biológia óránk volt, ahol filmet néztünk. Egész óra alatt őt néztem. Méltó leszek hozzá! Egészen biztos, nem fogom engedni, hogy bármi baja is essen.

    - Már megint azon gondolkozol, hogy méltó legyél hozzám? - meglepetten ismertem fel a szerelmem hangját. Bella nem suttogott, sőt még felém sem nézett. A hangja a fejemben szólalt meg. - Mielőtt arra gondolnál, nem vagyok gondolat olvasó. Elfelejtetted, hogy tudok üzenni gondolatban? - valóban, korábban már volt erre példa. - Nem használom sokat ezt a képességemet, mert minek?A másik fél nekem ugyse fog válaszolni vissza, de egy gyors üzenés. - igen igaza volt. -  Edward, nem kell aggódj!  Méltó vagy hozzám, sőt én nem érdemellek meg téged, ezt már többször is átbeszéltük. Hozzám képest, te igenis jótét lélek vagy. Nem egy ilyen démoni nőt érdemelnél, mint én. Méltó vagy hozzám, sőt több is, mint amit megérdemelnék.

Ez egyáltalán nem igaz... mire hangja elcsendesült, felmorrogtam, az előttünk lévők hátranéztek, de egy pillantásnál többet úgy döntöttek, hogy nem érdemelünk meg. Még, hogy nem méltó hozzám ő? Ezt nem mondhassa komolyan. Tudom, hogy milyen volt, de azt is tudom, hogy ez csak a magány, a keserűség, a fájdalom árnyékaiban tette. Nekem is volt sötét időszakom, kikerültem belőle, mert ott volt a családom. Bellának ki volt ott? Xavier, de nem úgy tűnt, hogy ezen nagyon segítene. Ilyenkor meghallgatnám, hogy mégis miért? Miért nem segített neki, hogy ebből kihuzodjon. De én nem ijedek meg. Én nem tándorodok meg, elhozom Bellának azt a boldogságot amit megérdemel.

    - Ne mondj ilyeneket!  - amint kicsnegettek Bellával együtt indultunk meg a menza felé. - Igenis méltó vagy hozzám. Ne beszéljük ezt újra és újra meg. Sötét időszakod volt, ahogy nekem is... - elmosolyodott, tudtam nagyon jól, hogy mit akar mondani. Nem engedtem, hogy bele kezdjen. - Nem ugyanaz egészen, de attól még ne ostorozd magad. Szeretlek! Minden hibáddal együtt. Téged akarlak, senki mást! - megfogtam a kezét és magam felé fordítottam, másik kezemmel végig simitottam az arcán. Érintésem nyomán a bőre csak úgy perzselt.

   - Én is szeretlek! - barna tekintete csak úgy ragyogott.

Megakartam csókolni, de majd később. A fejemben üvőltöttek a gondolatok, hogy milyen kár, hogy egy ilyen szépség, mint Bella foglalt lett, hogy milyen undorító, hogy velem lássák, egy szörnyeteggel és, mások meg, arra gondoltak, hogy menjenek már szobára. Bellával beléptünk az ebédlőbe, elvett egy tálcát és feltett rá egy pizza szeletet, csokis kekszet és egy limonádét vett el, azzal pedig a szokásos asztalunk felé vettük az irányt, ahol a többiek még nem voltak ott. Ám alig, hogy leültünk már érkeztek is:

   - Jaj, legyen már vége a mai napnak! Alig várom az edzést! - lelkendezett Emmett, alig, hogy leült az asztalhoz. 

    - Jómagam is alig tudom türtöztetni magamat. Egy igen érdekes edzés elé nézünk. - mosolyodott el Jasper is. Igaz, neki nagyon sok háborús eseményben volt része vámpir harcokban, de ez a terület még neki is új.

    - Igen, igen! Jaj de jó! De, Bella megígérted nekem, hogy eljössz velem vásárolni! Szóóóval... pénteken elmegyünk Port Angelesbe! - lelkendezett Alice.

   - Rendben! - szólalt meg szerelemem, bár arca kissé megrándult a gondolattól, hogy vásárolni menjen. - Megígértem és el is megyek! De ha valami közbe jönne, akkor mennem kell..

    - Nem kell már is az ördögöt a falra festeni! - legyintett Alice. Bella csak az égnek emelte a szemeit. Nem mintha ez ellen tudna tenni. Vajon, mehetnék én is velük? Nem mintha, nagy kedvem lenne rá, de nem akarom egyedül hagyni Bellát és ha tényleg valami történik és mennie kell, ott kell lennem mellette és segítenem. Alice vigyora égig emelt, éppen azt látta, hogy én eldöntöttem megyek, így mindenkit magával rángat, még Carlisle és Esmet is, akik aznap szabadok lesznek. Mindenki örült valaminek, lelkendezett az elkövetkezendő napokra és azok történéseire. Kívéve Rosalie. Ő még mindig nem tudta ezt elfogadni. Persze, nem mintha ez olyan egyszerű el lehetne fogadni. Vajon képes lesz egyszer Bellára másképp nézni? Megtudják beszélni a dolgokat? Eltudja fogadni? Nem mintha különösebben érdekelne, hogy elfogadja vagy nem a párom. Rosalie-ban több minden uralkodott, mikor Bellára gondolt. A félelem, kiismeretlenség, hogy mi is lesz ebből, mennyire sérülünk meg mi, ő, az, hogy Bella hogyan viselkedett velünk az elején és egyik pillanatról a másikra, hogy megváltozott, nem bizott benne éppen ezért és ott motoszkált még egy dolog. Düh, azért, hogy én Bella felé vonzódom. Nem volt sosem kérdés, hogy Rosalie erősége a szépsége, ezt minden ember és vámpir aki vele találkozott megerősíthetné, azaz kívéve én. Rám sosem volt olyan hatással, én sosem néztem úgy rá, mint más, nem csavarta el a fejem, nem állt el tőlem a szavam. És amikor Bella megjelent, elvarázsolt. Boszantotta ez a dolog. Belegondolva vicces volt azért. Szóval, ő nem nyugodott le és nem is tudom, ha le fog nyugodni. Ha megkapják egyszer a közös hangot, ám megkellene hiszen hosszú idő áll előttünk. Tudom, hogy Bella megakarja érteni Rose-t és beszélni vele a dolgokat. Egyelőre erre nem nyitott Rosalie, de talán egyszer. Kitudja. 

Ebéd idő után, elkísértem Bellát az angol órájára, majd mentem matekre. Nem nagyon figyeltem az órákra. Nem mintha a tanárok kitudtak volna szúrni, hogy nem figyelek. Inkább Bellát követtem a gondolatokon keresztül. Jessica ült mellette, folyton arra gondolt, hogy Bella valahogy megváltozott, hogy korábban kicsit más volt, merevebb, félelmetesebb, magányos... ám amióta velem van, azóta mintha csak úgy ragyogna. Kicsit az irigység is beszélt belőle, hiszen Jessica anno nálam is be próbálkozott egyszer egyszer, de nem járt sikerrel, más különben ugye az új szeszéinek tárgya, Mike érdeklődését is felkelltette. Bella nem nagyon figyelt Jessicára, úgy tűnt, hogy a gondolataiban van mélyedve. Bár Jessica úgy gondolta, hogy Bella csak nagyon figyel az órára, én láttam, hogy nem a tanárt figyeli, hanem csak egy pontot valahol az osztályteremben. Talán a délutánt forgassa át a fejében. Amint kicsengettek, érte mentem. Oh, már is itt van Edward. Milyen jól néz ki! álmodozott Jessica, de goyrsan kizártam a fejemből és szerelmemre tekintettem, aki amint meglátott rögtön nagy mosoly terült szét az arcán és oda is ugrott, szó szerint mellém, majd megragadta a kezemet. Elmosolyodtam és elkísértem a következő órájára, torna, nekem pedig irodalom. Alice gondolatai messze szálltak egész órán, nagyon örült, hogy elmegyünk shippingolni. Elég nehéz volt, kizárnom örvendezéseit és tovább követnem Bellát. De sikerült. Egész aranyos volt, ahogy igyekezett két balkezeskedni, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy valójában éppen az ellentéte. Aranyos volt! Még egyszer el is nevettem magam, amikor tolla ütő került  a kezében és meglendítve karon ütötte Mike-ot, aki a párja akart lenni. Az irodalom tanárnő, ekkor csipősen megnézett, bicentve elnézést kértem. Mike tetette, hogy nem fáj neki, de valójában belül sírt. Folyton az fordult meg a fejében, hogy mennyire érdemes még  Bella iránt érdeklődni, esetleg lenne e még esélye, ugyanis nagyon szépnek gondolta Bellát. Persze, ő a gumihot látta benne és nem azt, aki valójában. Mindenesetre erre a kérdésre én megtudtam volna adni neki a választ. Nem! Nincs esélye! Nem adom át senkinek! Aztán az utolsó órája neki kémia volt, nekem pedig spanyol. Erre is elkísértem. Az úton beszélgettünk, poénkodtam felé, hogy milyen jó a lecsapása, mire meglepődött, de rögtön rájött, hogy valószínű füleltem. Kissé el is pirult. Spanyol órán Emmett mellé ültem, aki még mindig nagyon bevolt zsongva és alig várta, hogy ez az utolsó óra is lejárjon és elindulhassunk az erdőben. Szerettem volna továbbra is figyelemmel követni Bellát, de egész végig Emmett kérdésekkel bombázott, hogy vajon, mi lesz és már vajon ő is harcba állhat. Felmerült a gondolataiban, hogy Bellával harcoljon, mire felmordultam. Rögtön szabadkozott. Meglepő módon, gyorsan eltel az utolsó óra, bár igaz, hogy Miss Goff, korábban elengedett. Emmett lekötött, így nem tudtam követni Bellát, hogy mit is csinál. Már a kémia terem előtt álltam, amikor az első diák ki jött onnan. "Uh, kirázott a hideg. Teljesen úgy néz ki, mint egy szellem. Olyan sápadt." "Eltörött egy kémcsővet. Vajon mennyit kell érte fizetnie?" "Milyen szerencsés Bella, nem kellett végig hallgassa az órát. Dög unalmas volt, hiába voltak előttünk azok a kísérleti eszközök nem használhattuk." Bella? Léptem egyet oldalra, hogy benézhessek a teremben, de Bella nem volt ott. Viszont a gondolatokban rögtön összetettem a képet. Bella rosszul lett! Elkerekedtek a szemeim és rögtön elindultam a gyengélkedő felé. Egy pillantra nem figyelek rá és milyen rossz döntést is hoztam. Ha tudtam volna, amikor megtörténik. Az óra közepén történt... Szinte berobbantam az ajtón az ápollónő fel is ugrott. Elnézést kértem és az egyetlen ágy felé néztem a szobába. Bella már ült, kezében egy vize borogatot tartott. Ahogy beléptem a szobába felém fordult:

   - Jól vagy? - odasiettem hozzá és elé térdeltem. Már sokkal jobban nézett ki, mint korábban ahogy láttam a gondolatokban. Ott ugyanis falfehér volt. Nem láttam pontosan, hogy mi történt. Senki sem figyelt Bellára, hátul ült egyedül egy padba, csak arra lett mindenki figyelmes, amikor egy hatalmas csörömpölés lett. Az egyik kémcső leesett, Bella pedig remgve kapaszkodott a padban, falfehér volt.

   - Igen! - mosolyodott felém, bár kissé fáradtnak tűnt.

    - Mi történt?

    - Csak megszédültem. De már jobban vagyok. - letette a borogatot és felállt. Rögtön felpattantam és átkaroltam, attól tartva, hogy megint megszédül. - Jól vagyok Edward!

   -  Ez még mindig annak a hatása? - utaltam a hétvégére, amikor is visszafolytatta az erejét és azért ájult el.

   - Nem! - rázta meg a fejét. - Nem szokott ennyire eltartani. Csak biztos leesett a cukorszintem. - felcsipeszkedett adott egy puszit az arcomra, majd ellépett tőlem és megköszönte az ápolló nőnek a munkáját, majd elindult kifele.

   - Leesett a cukorszinted? - indultam utána.

    - Igen! Tudod, ez megtörténhet egy démonnal is! - vont vállat. Nekem ez valahogy furcsa volt. Tényleg csak ennyiről lenne szó?

Egész kifele vezető úton Bellát néztem, nem mintha ez újdonság lenne. Bár most azért is, hogy megfigyeljem, nem lesz rosszul ismét. Leesett a vér cukor szintje, akkor valami csokit kellene egyen, valami cukrosat... rögtön elkezdett pörögni a fejemben, hogy hol találok a legközelebb ilyensmit.

   -  Ah! Nézd milyen jól néz ki!

   - Micsoda pasi!

   - Ah! Rám nézett! Esküszöm, hogy rám nézett!

Nem csak, hogy a gondolatok örjöngtek, de a kiáltások is jelezték, hogy ebbe a kis városban, itt az iskolánál valami igazán izgalmas dolog történik. Hamarabb megtudtam, mint Bella, hogy mi is ez a történés. Bár talán ő érezhette. Ezt is korábban említette, hogy ez a kapcsolat, közöttük szoros. Ugyanis Xavier állt az autom közelében és ő volt a csajok témája jelenleg, mindenkié. A fiúk dühösen meredtek rá, irigykedve, míg a lányok csorgatták a nyálukat maguk után.

   - Hát te meg? - értünk oda egyszerre Bellával.

    - Közös program van nem? Edward! - nyújtotta felém a kezét, mire elfogadtam és felé bicentettem.

   - Igen! De azt hittem, hogy ott találkozunk!

   - Gondoltam, eljövők és üdvözlöm a Cullenéket előtte! 

   - Szerintem nem tanácsos, megtartani!

    - Edward!- nézett rám szigoruan Bella. Szerintem nem kellett elmondjam, hogy tudja mi történt már a gondolatomban is láthatta vagy akár máséba is.

    - Leesett a vércukorszinted? - tekintett Bellára.

   -  De jól vagyok! Ez nekem meg sem kottyan. Te is tudod jól!

    - Persze, hogy tudom. - ennyi? - Nem fog ez semmit sem hátráltatni. Bella erős. - na jó, legszivesebben képen törölném Xaviert, most! Hogy nem aggódhat Belláért? Megint! Ez nem az első, hogy csak így elhagyja. Hát nem érdekli, hogy jól van e? Bella nem egy nebáncs virág. Lehet, hogy te annak gondolod, de ő sokkal erősebb, mint hinnéd. Tudom! Ezt hallom már hetek óta. Tudom, de akkor is! Én látom, hogy Bellánka is megvan a törékeny oldala. Már hogyne érdeklen, hogy mi van vele, hogy jól van e. Nem akarok túlzásokba esni. De akkor is, aggódom érte. Ezekhez képest, Xavier ennyivel elintézi.

   - Nos, akkor mehetünk? - biccentett az auto felé.

Az orrom alatt elrebegtem egy igent, míg Bella előtt kinyitottam az ajtót, amíg körbe sétáltam a helyemre Xavier is beült. Mindeközben láttam a családomat is, akik Rosalie BMW-je felé sétáltak. Otthon találkozunk! Amint kifordultunk az iskolából, az első üzletnél megálltam és gyorsan vettem némi csokit és kolát. Mondjon amit mondjon Xavier. Én igenis törödöm Bellával. Megszédült és ez nem normális. Bella hálásan nézett rám, majd a házunkhoz vezető uton meg is ette a csokikat és félig a kolát is megitta. Leparkoltam a garázsba, Carlisle már fogadott is. Xavierrel kezett fogtak, majd amig meg nem érkeztek a többiek beszélgettünk a nappaliban. Vagyis beszélgettek. Én csak Bellát figyeltem és minden egyes mozdulatát. Úgy tűnt, valóban jól van már. De azért rajta tartom a szemem. Nem mintha másképpen, másra tekintettem volna. De figyelek rá, hogyha vénetlenül megint szédülne. Fél órával később, amiután hazajöttek a többiek is felöltüztünk valami kényelmesben. Xavier hozott Bellának is váltó ruhát, majd elindultunk a megbeszélt helyre. A farkasok néhány perccel később érkeztek, mint mi, vérfarkas alakban. Nem biztak meg annyira bennünk. De eljöttek, ez volt a lényeg. Bella elengedte a kezem és középre állt Xavierrel. Nos, akkor kezdődjön ez a tanulás!

21.rész Induljon aminek indulnia kell

 

A démon szíve

21.rész Induljon aminek indulnia kell

Bella:

    - Xavier, mikor lettél ilyen udvariatlan, hogy nem válaszolsz a feltett kérdésre? - na jó, nem ez volt az első, hogy kitért a válasz adás elől. Jó mondjuk az teljesen más helyzet volt, általában elakarta terelni a figyelmemet, hogy ne érezzem meg mi történt, ne rágodjak rajta vagy hasonoló. Itt most pontosan tudtam hogy nem erről van szó, hogy tuljadonképpen szokása híven ügyeket intézett és lecsekkolta, ha bizonyos területeken minden rendben van ahogy szokott. Itt, most rögtön tárgyra akart térni.

    - Isabella Dearth! - teljes nevem, kemény lesz. - Ne játszadozz itt velem! - villámokat szort a tekintete. - Nem szóltam bele, amikor összejöttél vele. Nem mondtam semmit. Nem szóltam, amikor elkezdődött a közös utatok és magaddal vitted Volturihoz...

    - Az előbb még azt mondtad, hogy gondoltad, hogy nem leszek egyedül és örültél...

    - Nem mondtam, hogy örültem!

    - Nem értem mi a próbléma, te voltál el, hogy barátkozzak velük össze és legyen minden rendben. - oké a szerelemről nem volt szó, de ezt nem lehet irányítani. Nem tudunk az érzéseinknek parancsolni. Ha nem is erőlteti ezt, hogy legyek a Cullenekhez kedves, az az érzésem, hogy a sors így is összehozott volna Edwarddal. Az útjaink ígyis úgyis keresztezték volna egymást. Bármennyire is ellene voltam először, ez az érzés biztos vagyok benne, hogy kialakult volna.

    - Bella! - csattant mennydörgésként a hangja még meg is szeppentem a hirtelenségétől. - Ez egyáltalán nem vicces!

    - Nem is azért csináltam mert vicces lenne! - szóltam vissza erőteljesebben. - Megvoltak az okaim!

     - Milyen okaid lehettek meg? Mégis, hogy képzelted, hogy megosztod az erődet?! Tudod te, hogy ez milyen veszélyes.

    - Tudom! De nézd, itt vagyok! Rendben vagyok! - fordultam körben, hogy erről megbizonyosodjon. - Teljesen jól vagyok.

    - Biztonságban akartad tudni, hogy a démonok ne bánthassák olyan súlyosan... - esett le neki, hogy mi is járt a fejemben. - Te... te... huh... - idegesen fel alá kezdett járkálni.

 Kifujtam a levegőt és kimért, nyugodta hangon folytattam:

    - Ebbe neked nincs beleszólásod. Ezt én magam döntöttem el. Megfogom védeni Edwardot kerül amibe kerül. Ha ezért ezt kellett tennem, akkor megteszem. Nem tétovázok. Eldöntöttem és nem fogom megváltoztatni a döntésem. Erős vagyok, kibirom. - ha egy démon megossza az erejét, sokkal gyengébb lesz, akár halál közeli állapotba is kerülhet. Elég kevesen tudják ezt megtanulni, még kevesebben használják is ezért. Hiszen a démonok ennél önzőbbek. Én is ilyen voltam, hecc kedvéért tanultam meg az erő megosztást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy használni fogom. Amíg nem találkoztam Edwarddal. És én erősebb vagyok annál, hogy legyengüljek. - Tudod jól te is, hogy ennek ellenére képes vagyok kontrollálni mindent.

    - Gondold meg magad! - ragadta meg a karomat és megszortotta.

    - Eressz el! Ez fáj!

    - Bella, ezt nem engedhetem meg! Nem teheted tönkre az életedet!

    - Hát nem érted? Nem teszek semmit sem tönkre. Hát nem érted? Ez volt... erre vártam, életem során szinte soha nem éreztem magam ennyire teljesnek, mint vele. Mint Edwardal. Ezért nem jött össze soha közöttünk. Mert, őt vártam. Ő az én társam, akivel egész lett minden.

    - Hát ennyire szereted? - lassan engedett a szorításból.

    - Szavakba nem lehet önteni. -  a szavaim csak úgy sugároztak az öszinteségtől. Igen, ahogy korábban is végig gondoltam. Xaviernek hálás voltam, kihuzott a sötétségből. Szeretem, de nem úgy mint Edwardot. Jól esett az érintése és a csókja ami volt vele, de egyáltalán nem ugyanazt az intenziv, erős érzést váltotta ki belőlem, mint Edward érintése, hibába hűvös nekem tőle perzsel a böröm és csókja az egekbe repít, elvarázsol. Egyszerűen szavak nélkül hagy.

    - És mi van a bosszúval? Azzal is támogat téged... - nem válaszoltam rögtön és eltekintettem.

Xavier elengedett és ellépett tőlem.

    - Várok... - értetlenül meredtem rá. - Várok, hogy magad is rájöjj, milyen hibát követtél el. - még mindig dühösen szürte fogai közül a mondatokat. 

    - Nem... - ráztam a fejem. - Helyesen cselekedtem! Hát nem látod? Jót cselekedtem, amire mindig is tanítottál...

    - Ez nem jó tett Bella, ez önzőség. Magadat veszélbye sodorni... - szemeiben bánat csillant fel. - Gondolom nem akarod, hogy megtudják az igazat.

    - Kérlek! - néztem kérlően rá. Tudom, hogy haragszik most ezért rám, de ezt kellett tennem. Ez volt helyes.

    - Nem mondom el. De nem fogod tudni sokáig, eltitkolni.

Ezzel meg sem várva, hogy bármi mást mondjak hátat fordított nekem és magamra hagyott az előszobában. Felsóhajtottam. Hát nem mintha másra számítottam volna, tudtam, hogy Xavier érezni fogja és rögtön kérdőre is von. Örülök, hogy legalább nem Edwardék előtt esett nekem a kérdéseivel. Nem fogom megbánni a tettemet. Lehet a régi Bella azt tenné, de megváltoztam. Ez a helyes döntés, ezt kellett tennem. Edwardot megfogom védeni a démonoktól. Ahogy természetesen a többieket is. Az az egyetlen hátránya, hogy nem tudok a többi Cullennek is erőt osztani, hogy egyszer csak egynek oszthatsz. De rajtuk tartom a szemem és nem fogom engedni, hogy bármilyen bánotdása is érjen. Délután közepe felé járhattunk. El kellene mennem Cullen-ékhez, hiszen megígértem nekik, hogy ma elkezdjük a tanulást... De talán egy kicsit lepihenhetnék. Alig jöttünk haza Volterrából, már találkoznom kellett egy démonnal és Xavierrel is a vita. Mi jöhet még ma? Felsétáltam a szobámba. Úgy éreztem, mintha már hónapok óta nem lettem volna itt. Semmi sem volt elmozdítva, minden olyan volt, mint elutazásom előtt. Nyílván... Xavier sem volt itt. Ki érhetett volna hozzá? Leültem az ágyra és hátradöltem. Néhány percig csak a falat néztem, majd éreztem ahogy elnyom az álom. 

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, hirtelenjében arra ébredtem, hogy mellettem az ágy besüpped. Rögtön kipattantak a szemeim és fel is ültem:

   -  Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! - hallottam meg egy bársonyos hangot. Hamarosan pedig találkoztam is egy aranybarna szempárral.

    - Edward... - könnyebültem meg, hogy csak szerelmemet látom és nem tört rám senki. Bár ostoba feltételezés, ilyen még soha nem fordult elő, hogy a démon úrnőre rácsapnak, miközben alszik. Bár magam is meglepődtem, hiszen sokkal finomabbak ennél az érzékeim, már akkor megkellett volna érezzem, amikor Edward az ágy mellé került. 

    - Jól vagy?

    - Csak egy kicsit elálmosodtam. Mennyi az idő? - az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam, ami alig csak plusz egy fél órát mutatott, ahhoz képest mint amikor feljöttem ide.

    - És Xavier mit akart?

    - Csak átbeszéltük Volturit és, hogy ő mit csinált. Egy gyors összefoglaló... - megtöröltem a szemeimet.

    - Ez meg mi? - kapott a csuklom után. - Ezt.... ezt ő okozta? - amin pedig még ott voltak Xavier szorításának nyomai. Edward szeme elfeketedett a dühtől és morrgás hagyta el a száját. - Bántott téged?

    - Ez... nem... - de alig, hogy elkezdtem a mondatot Edward felpattant és már kitörni készült. Épp csak, hogy sikerült gyors reakciómnak hála elkapni a karját. - Várj! Várj! Kérlek! Nem történt semmi olyansmi. Ez csak... csak hirtelenjében elindultak az indulatok.

    - Veszekedtetek? Miért? Miattunk? Ha valami baja van velünk, akkor azt nekem mondja el és ne bántosn téged! - felálltam, hogy elálljam az útját.

    - Nem! Nem! Vagyis igen, de nincs baja velünk, még meg kell szokja ezt az egészet ennyi. De láttad te is a múltkor is és most is, hogy elfogadott. Amúgyis ebbe nincs beleszólása.

    - Min akadt ki ennyire? - azt mégsem mondhatom el.

    - Forrófejünek gondol. Csak a szokásos. Kérlek, hagyd! - tettem kezeimet arcára és összeérintettem homlokainkat. Még mindig dühös volt... de ettől lassan éreztem, hogy teste megenyhül. - Elkell menned vadászni, ahogy a többiek is!

    - Veled akarok lenni!

    - Szükséged van a táplálkozásra. Volturiban nem volt annyira időtök, mint itthon. Most menjetek el, egy kis közös program.

    - És mi lesz tanítással?

    - Azt hittem, hogy aggódsz értem, most meg te magad kéred.

    - Szeretnélek megvédeni, szeretnék méltó párod lenni. És tudom, hogy milyen makacs vagy. Nem fogsz lemondani róla. - puszilta meg a homlokomat.

   - Igen, ez igaz. De menjetek el előtte vadászni. Mindannyain! Ez az első szabály. Legyetek felkészülve, testileg és lelkileg! - ezzel pedig elkezdtem fordítani és kifele lökdösni, ahol bejött. Tudtam, hogy nem az ajton volt, mert akkor Xavierrel találkozott volna és nem hiszem, hogy ennyire nyugodt lett volna akkor. No meg, akkor nem lettünk volna kettesben és nem ijedtem volna meg. Tehát az abalkon jött be. És most menjen is ott ki. Nem azért, de meg kell beszélnem Xavierrel ezt a dolgot és nem engedhetem meg, hogy vénetlenül valamire Xavier gondoljon a korábbi beszélgetésünkből, miközben elmondom a további terveimet.

    - Rendben... rendben... de érted jövők egy olyan 2 óra múlva. - bólintottam.

Csókot lehelt ajkamra, majd ki is ugrott az ablakon és el is szaladt a sűrű erdőben. Tanítom, ahogy megígértem nekik, illetve ott vannak Jacobék is, amiről még nem is tudnak. Vagy talán de... Alice biztos látta. Remélem azért ezt a kis vitánkat nem Xavierrel. De nem hiszem. Xavier amit megígér, az úgy is lesz. Elfogja rejteni ezeket a gondolatokat Edwardtól és Alicetől is. Szóval az egyszerűség kedvéért kell majd egy egy közös tanulás is. Nem fognak repdesni az örömtől, hogy együtt kell tanuljanak, de megszokják. Milyen semleges terület lehet?

    - Xavier... - sétáltam le a lépcsön, csend honolt az alsó emeleten. Egyenesen a szobája felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott találom. Bekopogtam, egy perc töredékében nyilt az ajtó, szemüveget viselt, talán épp valamit olvasott. 

   - Elmész hozzá! - bólintottam.

    - Megígértem neki, illetve a farkasoknak is, hogy tanítani fogom őket. - elmosolyodott.

    - Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogod tenni. - ezen nekem is nevetnem kellett. De ez jelen pillanatban csak vihar utáni csend volt. Sőt, hogy is van az, még nem is volt a vihar, csak az eső és most egy kis idő van, hogy minden felszusszanjon. Még haragudott rám, csak ahogy ő is mondta vár türelmesen. - Menjek veled?

    - Ahogy gondolod, inkább esetleg következőleg, amikor fizikai harcot is szembe veszünk. - bólintott.

   - Akkor üdvözlöm a Cullen családot, kérj elnézést a nevemben, hogy nem tudtam rendesen üdvözölni őket, amint hazaértem. Kárpotlom őket.

   - Átadom! - ezzel sarkon fordultam és visszasétáltam a szobámba, hogy megvárjam Edwardot.

Fura... olyan furcsa volt ez a beszélgetés. Valahogy rövid, nem meg szokott tőlünk. Megváltozunk.... vagy legalábbis én, mindenképpen. Nem az vagyok aki voltam. Jó értelemben, megváltoztam. Előre haladok, építem a jövőm Edwardal ennyi. Illetve a bosszú, az ígyis úgyis bekövetkezik. Nem engedek belőle. De ettől eltekintve, a jövőt akarom Edwardal.

Edward:

Tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű beszélgetésük. Bár igen, már korábban Volturi előtt tudta, hogy együtt vagyunk, attól eltekintve nem beszélték meg, úgy gondoltam. És ez most beigazólodott. Persze értem Bellát és igaza is lehet, hogy meg kell szoknia de akkor is.. .hogy bánthassa Bellát? Amióta együtt vannak, hogy érhet hozzá? Álljon szembe velem és mondja el nekem, hogy mi nem tetszik. Vagy megint a bosszúról volt szó? Nem tart méltónak ez tudom... de befogom bizonyítani, hogy igenis az vagyok. Nem futamodok meg. Jöjjön aminek jönnie kell!

   - Bella nem jött? - léptem be a családom házába, akik a nappaliba voltak. - De jön, de megkért, hogy menjünk el vadászni. Illetve ez az első lecke is, felkészülni testben és lélekben. - nevetnem kellett, ahogy szavait ismételtem. Annyira aranyos volt.

    - Milyen figyelmes! - mosolyodott Esme és Carlisle is egyetértően bólintott, hogy mindannyiunknak el kell menni.

Bár talán ebbe az is benne volt, hogy gondoljuk jól át, biztos ezt akarjuk. Nos nem volt kérdés én ezt akarom. Számomra Bella az első. Ha a családom megakar fordulni, akkor megértem, de én kiállok. Természetesen nem így történt, mellettem álltak. Attól a pillanattól, hogy Bella az én párom lett, elfogadták az utam és velem együtt akartak járni. Nyilván Rosalie morgolodott, de ő sem hagyná hátra a családját. A házunktól a teljesen másik irányban mentünk és találtunk meg egy jávorszarvas csordát, abból lakmároztunk meg mindannyian. Amikor hazaértünk, már a kulcsom után is kaptam, hogy elhozhassam Bellát:

   - Nem csak mi fogunk tanulni Bellától! - szólalt meg Alice, épp hogy kezembe kaptam a kabátomat.

   - Miért kik lesznek? - de én rögtön láttam és nem tetszett a kép.

   - A vérfarkasok... - válaszoltam meg Alice helyett, a látomását, amiben az erdőben, egy helyen állunk egyik felén, mi és a másik felén a vérfarkasok. Középen Bella és Xavier harcol, tanít, hogy mire figyeljünk.

   - Miért? Azokat meg miért kell?! - kérdezte szörnyülködve Emmett.

    - Mert ők is kíváncsiak ahogy te is! - válaszolta Carlisle. - Ne ítélkezzünk, amúgyis biztos vagyok benne, hogy Bella elmondja nekünk és kikéri a véleményünket, ahogy a vérfarkasokét is. Csak úgy nem fog összeereszteni. - igaza van, Bella nem dönt elhamarkodottan. Nem tetszett, hogy ennyire jóban van Jacob Blackel, de ha ő ezt akarja, akkor mellette állok. Ezzel legalább ha az ő területükre kell még mennie akkor más is lesz aki megvédje.

   - Alice... - fordultam hozzá, mielőtt még elindulnék Bella után. - Nem láttál semmi olyant, hogy mi történt Xavier és Bella között? - megrázta a fejét.

    - Homályos képek voltak, nem tudtam sok mindent kivenni. Láttam, hogy veszekednek de nem tudom miről. Ne haragudj! De ne aggódj, biztos, hogy ha olyansmi akkor elmondja! - mosolyodott el.

Bólintottam. Igaza van, de akkor sem tetszett, hogy Bella csuklóján sérülést fedeztem fel. Láttam még vitatkozni őket, de hogy így bántsa... Valami fura volt!

Ahogy Bellának is megmondtam 2 óra elteltével már parkoltam is le a házuk előtt. Nem kellett bemenjek a házban, Bella már érkezett is velem szemben. Felém mosolyodott és megelégedve látta, hogy hallgattunk rá és ettünk. Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját és elindultunk hozzánk. Bár felakartam tenni nem egy kérdést, végül nem tettem. Bár tudnék a fejében látni, mennyire könnyebb lenne. Hamarosan leparkoltunk a garázsban, kipattantam gyorsan az autóból, hogy szerelmemnek kinyithassam az ajtót. Amikor beértünk a családom már a nappaliba várt. Természetesen Emmett rögtön letámadta Bellát, hogy miért kell a vérfarkasoknak is velünk edzenie.

   - Megkértek, ahogy ti is. Természetesen szólni akartam nektek, ha nem tetszik...

   - Nincs jógunk ebbe beleszólni, ha te ezt velük is megakarod osztani! - szólalt meg Carlisle. - Ez a te döntésed, úrnőm!

   - Jaj, kérlek ne jöjj ezzel a szöveggel. Számotokra, nem az akarok lenni. Veletek... Edwardal... - fogta meg a kezemet és rám mosolygott. - Megtanultam, hogy lépjek ki a rideg szívből. Tudom, hogy ellenségek vagytok, szövetséget alakítottatok ki. Nem tagadhatom meg tőlük, ezt a tudást, ahogy tőletek sem. Nyílván, más helyzet a kettő, bizonyos részen de... nem akarom, hogy számotokra kényelmetlen legyen. Vagy akár nekik is.

   - Köszönjük, hogy ennyire figyelmes vagy! De tényleg nem zavar. Nyilván legyen egy semleges terület és nem leszünk egyből puszi pajtások de... elfogadjuk.

   - Köszönöm!

    - És így legalább ha oda mész, lesz ki megvédjen még... - szóltam közbe mire Bella csak égnek emelte a tekintetét.- Na jól van! Most viszont kezdjük is el az első leckét!

   - Na végre! Azt hittem már, hogy csak beszélgetünk! - csapta össze tenyereit Emmett és felpattant a kanapéról.

   - Nos nem állsz messze! - vigyorodott el Bella. - Ma nem lesz semmilyen fizikai dolog.

   - Mi?!

   - Legközelebbi lecke, már élesbe megy, bemutatással, de szeretnék néhány dolgot elmondani azelőtt.

   - De hát már meséltél a démonokról... - mondta csalódottan Emmett.

    - Nem olyan egyszerű! - ezzel tekintetével azt követelte, hogy üljön le, ahogy én is. Őszintén szólva, élveztem, magamban kellett folytassak egy nevetést. Igen, emlékszem amikor Bella először mesélt a világukról. De az más volt, most ahogy ott áll előttünk és elkezdett mesélni, bizonyos részben vicces volt, mint egy tanárnő. Nem volt ott már, az a gyülölet, undor ami korábban.