A démon szíve
25.rész Mint démon
Bella:
- Mesélsz nekem róla?
- Hmmm? - időközben felsétáltunk Edward szobájában és leültünk a sezlonra, ami a szobájába volt található. Továbbra is a karjaiba tartott.
- A nagymamádról, már korábban is említetted, milyen volt? - elmosolyodtam, ahogy felevenítettem magam előtt nagymamámat.
- Egy nagyon kedves nő volt, mint mondtam boszorkány. Amióta csak az eszemet tudom, sosem volt telejsen ősz a haja, mindig olyan sötét barnás őszes volt. Barna szemei melegséggel teliek. Arcán, mindig ott viritott egy szelid mosoly és a bölcsesség jelei. Nagyon sok mindent tudott, sokszor mesélt nekem, mindenféle történetet. Múltból és jelenből. Az alfáról és a omegáról. Mindent olyan fantasztikusnak gondoltam. Láttam, hogy mire képes, nem kételkedtem benne de mégis minden olyan varázslatos volt. Már már tagja akartam lenni ennek a világnak... nos sikerült is tagja lennem. Bár sosem gondoltam, hogy így leszek a tagja... - Edward szorosabban fonta karjait körém és csókot lehelt a fejem búbjára. - 18 évesen valamilyen lángot varázsolt bennem, azért tűnnek olyan kék lángnak a farkaim. Addig sosem használta rám az erejét, magam is meglepődtem, de álítólag ezzel csak erősebbé tett és, hogy védjen jobban. Elvett a szüleimtől, akik addigra már már kikészültek tőlem... vagyis a hódolóimtól... kitörölte az emlékeimet erről, de amióta megérkeztem Forskba felevenedtek, kitörtek.
- És ez miért lehet?
- Nem tudom. Talán nagymamám ereje gyengül...
- És a tűz az is fog?
- Nem... az már belém ivodott, már kifejlesztettem, magam is, hogy velem legyen. Az nem olyan volt. Vannak időszakos varázslatok. Na de visszakanyarodva. Nagymamám remek asszony volt, erős, bátor, kedves, segítőkész... mindig igyekezett a jó utra terelni, hogy ne utáljam azt ami vagyok, hogy ne utáljak másokat és fogadtassam el magam velük. Hogy képes vagyok megtalálni a helyem és mindazokat akik elfogadnak...
- És ez így is lett! - mondta a hajamba bele.
- Igen!
- Nagyon bölcs volt a nagymamád. - elmosolyodtam és kissé felemelkedtem, hogy felé forduljak.
- Nagyon szeretett volna! Mindig azt mondta, hogy majd egy vámpir lesz a párom.
- A nagymamád jövőbe látott?
- Hmmm... nem tudom. Talán. Sosem árulta el. Bár volt amikor egészen pontosan megtudta mondani, hogy mi fog történni. Bár nem olyan gyakran, mint Alice. De... nem akartam hinni neki. Azaz, először csak azért, mert úgy voltam vele, hogy ki akarna egy ilyent mint én... később meg azért, mert ugye az a vámpir... - megköszörültem a torkomat és elhessegettem a gondolatokat. - Szóval érted!
- És bánod, hogy igaza lett?
- Egy pillanatig sem! - tarkojára helyeztem az egyik kezem és össze érintettük a homlokunkat. - Általad, jobb lettem és sok mindent megtanultam. Remélem, hogy méltó leszek hozzád egy nap...
- Számomra Bella méltó vagy. Én nem vagyok...
-A bosszú... nem tudok róla lemondani.
- Bella...
- Ne kezd Edward!
- Biztos, hogy ezt akarod? Mármint...
- Nem értelek, hogy kérdezheted ezt?! - csattantam fel és kibontakoztam a karjaiból. - Egy vámpirról beszélek aki megölte a növéremet. Hogy hunyhatnék erre szemet? Mi?! Te hogy hunyhtanál szemet arra, hogyha valakit megölnék a szemed előtt és te nem tudsz semmit sem csinálni?
- Igazad van... - Edward felállt és arcomat tenyerei közé tette. - Jogos amit mondasz! Én csak, aggódom érted. Nem akarom, hogy bármiféle bajod essen. Hogy mondtad, hogy eljön érted és...
- Nem lesz semmi baj! - fogtam én is tenyeriem közé az arcát. - Azóta rengeteg év eltelt, lehet meg is feledkezett rólam.
- Vámpirról beszélünk, nem felejtünk olyan könnyedén.
- Nem lesz bajom! Erre készültem, készülök évszázadok óta. Készen állok!
- És én melletted leszek.
- Nem kérhetlek erre...
- Nem érdekel! Bizonytalan voltam, igen, hogy mit döntsek. De nem azzal kapcsolatban, hogy helyes amit teszle vagy nem. Jó nem szivesen ölök meg senkit, de segíteni akarok, hogy ez a fájdalmad eltűnjön, hogy tovább tudj lépni és megtudjon fizetni a tettedért Hanem azzal voltam, hogy én megtudok e állni melletted, védeni és kivenni a részem abból, hogy az az alak megfizessen. És nem is az alak volt, vámpir mint én, fajtánk belivel kell megküzdenem. Hanem maga a világ, amibe te vagy. De, amióta elkezdtünk közösen edzeni, amióta megismertem a világodat, úgy érzem, hogy melletted állhatok. Nem vagyok még perfekt, de mindent megfogok tenni, hogy védve legyél, érted, miattad és a jövőnkért. Az, hogy neked okozott fájdalmat, sosem tudnám megbocsájtani. Nem hagylak egyedül, ilyen helyzetben sem. Melletted vagyok bármi legyen is. Legyen szó démonról vagy vámpirról vagy akármilyen esetről. Eldöntöttem, az első pillanattól kezdve, hogy követlek. És nem csak azért, mert ami benned van, mert a szépséged vonzza a tekinteteket, hanem azért is akit megismertem, a személyiségedet, a törékenységedet, a szerelmedet amit nekem adsz.
- Edward... - csókba forrtunk össze. Örülök, hogy Edward itt van nekem, hogy bevállata értem még ezt is. Igen, ez vámpir. Ez fajtája belije. De nem tudhassuk, hogy ki is áll mellette.
Másnap reggel, korán kelltem. Edwardal még azelőtt megbeszéltük, hogy kérésére elmegyünk a kórházba kivizsgálásra. Annyira bele ment, hog ynem jön be velem a korteremben, de ott fog várni a váróban. Essünk rajta át!
Edward vezetett egészen a kórházig el, de ő ahogy megbeszéltük a váróterembe maradt. Nagyon reméltem, hogy nem találnak semmit vagy nem kerül olyansmire a szó, amivel lebukhatnék vagy amivel esetleg Carlsile kezdene gyanakodni, tenne valamiket össze a fejében, amivel Edwardot is elgondolkodtatná. Nem tudok gondolatot olvasni. De talán majd megkérhetem Xaviert hogy figyelje meg ha nincs semmi gyanus. De hátha nem is kell, mert nem fog semmit sem mutatni. Carlsile és egy asszisztensnő segítségével elkezdődtek a vizsgálatok. Meghallgatták a szívem, vér vétel, reflexek ellenőrzése, CT, amivel bármiféle nyomra bukkanhatnak. Kissé feszült voltam, minden egyes mozdulatra figyeltem, hogy hogyan is reagál, viselkedik Carlsile. De ugyanaz a kiegyensúlyozott, nyugodt volt, mint mindig, nagyon biztos a munkájában és abban amit tesz. Őszintén mondva, le a kalappal előtte. Sosem ismertem még egy ilyen vámpirt mint ő, ennyi önuralommal. Egy ilyen hivatást választott ezt űzi évszázadok óta és birja, a vért, csak azért mert ezt ennyire szereti, mert neki az a fontos, hogy segítsen. Edward sokat mesélt, hogy mennyire felnéznek rá és hogy ezért is követték végül őt, hogy egyszerűen a tiszta őszintesége, kedvessége és önuralma vezette oda, hogy kövessék, hogy olyanok akarjanak lenni mint ők. És sikerült! Carlsile előtt le a kalappal, hogy ezt elérte. Vajon beállna valami tanítónak? Biztos, hogy lennénk még akik szívesen követnék. Na jó, talán nem... azért a legtöbben nem adnák fel az emberi vér iránti vágyat. Carlsile, minden esetre lenyűgöző és kedves. Mindezek ellenére, elfogadott engem is...
- Carlsile, nem haragszol rám? Nem hiszed azt, hogy elszédítettem Edwardot? - kérdeztem miközben a papirokat kezdte végig olvasni a kezében.
- Már, hogy tudnék haragudni arra, aki boldogságot, hozott a fiam életében? - nézett fel a lapról és jósággal teli tekintettel rám mosolygott.
- Nem, hiszem, hogy olyan párt akartál neki, mint én. Hiszen féltél tőlem... ami mondjuk persze nem csoda, hiszen mindenki fél azok a hírek után de...
- Minden ember változhat, minden teremtmény. Ez csak rajtunk áll. És én látom, hogy megváltoztál. Sosem ítélkeztem feletted Bella, csak féltettem a családomat. Nem mondhatom teljesen, hogy az elején nem aggódtam, hogy esetleg mi is áll ezeknek az érzéseknek a hátterében, de megláttam az igazságot. Hogy mennyire szereted is Edwardot és ő is téged. Nem állnék sosem közétek.
- Soha nem engedem, hogy bajotok essen!
- Tudom, Bella és köszönöm, hogy védsz minket, mi is megvédünk téged! - ezek a szavak igazán jól estek, ez az őszinte, meleg tekintet igazán jól esett. Az egész Cullen családdal ismét úgy éreztem magam, mint anno a nagyimmal és a nővéremmel. Úgy éreztem tartozom valahová.
Miután Carlsile beszélt egy két orvos kollegájával, haza indulhattunk. Edward a váróteremben már várt és nyilván kérdőre vont, hogy mi a helyzet. Ám Carlsile is megnyugtatta, hogy semmi oka az aggodalomra, mert rendben vagyok. Ugyanis Carlisle nem talált semmi rendellenességet. Rendben voltam, egészséges, mint a makk! Vagyis orvosilag. Én továbbra is tudtam pontosan, hogy mi is okozza a rosszul léteimet, fáradtságomat. De legalább így Edward is elterelődik róla. Jól vagyok! Jól leszek! Helyre pattanok rögtön. Amikor visszaértünk Carlsile és Edward is leült a TV elé, hogy amerikai focit nézzenek. Nekem nem volt kedvem csatlakozni, de mielőtt felmentem volna a szobába, pillantásom a terasz felé tévedt.
- Rosalie...
- A kis démon storyiaiddal szórakoztass mást! - felém sem pillantot, bár nem mintha kellett volna, már biztos érezte mielőtt megszólaltam volna, hogy én vagyok.
- Én... tudom, hogy nem indult a legjobban a kapcsolatunk és nem érdemelmem meg de... de esetleg mégis... vagyis... nem tudnánk valahogy ezt megbeszélni és újra kezdeni?
- Nem utállak! Nem tetszik, hogy mit hozol magaddal de nem utállak Bella. - tekintett felém.
- Köszönöm... - azt hiszem, legalábbis azt mondta nem utál, ez már valami. Oda sétáltam mellé. - Nem fogom engedni, hogy bármiféle bátnosátok essen.- nem mondott semmit, hát folytattam a beszélgetést, lényegében miért ne? Azt mondta nem utál... néhány szót attól vállthatnánk. - Tudom, hogy nem az én szavam a legmegbizhatobb jelen esetben és hoztam már rátok dolgokat... illetve gondolom ez az edzés sem kedvedre való...
- Tévedsz! Kedvemre való, mert így megtudom védeni a családomat. Ezt úgyis megkellett volna tanulnunk, ha nem most akkor később. Hiszen előbb útobb ez a világ is felbukkanhatott volna.
- Ez igaz...
Tehát még az edzéseket is élvezi. Az jó! Az jó! akkor már valami kis pont is van amin tovább indulhatunk. Úgy érzem, hogy ezt megtudjuk beszélni. Hogy lassan ám, de biztosan haladunk Rosalieval is.
- Sajnálom, hogy belekevertelek!
- Nincs miért bocsánatot kérj, előbb útobb eljött volna talán... - de nem biztos így, hogy a démon úrnő által.
- Nem vagyok méltó Edwardhoz. - kezdtem bele egy újabb témába. - A bosszúról nem tudok lemondani és tudom, hogy ez mennyire zavarja őt. Mármint elfogadta, de mégis tudom, hogy ő nem ezt akarja, hogy én...
- Bosszú... - elmosolyodott és mélyet szippantott a levegőből. - Tudom az érzést!
- Tessék? - most először kis csilloggással és mosollyal nézett felém.
- Én is bosszút álltam férfiakon, vámpir életem első éveiben. - előre nézett és kissé elnevette magát. - Én emberként úgy éreztem teljes vagyok. Úgy éreztem mindenem megvan, amit csak kívánhatnék. Család, befolyás és vőlegény. Royce volt akkoriban a legpartiképesebb, legjóképűbb férfi. Boldog voltam, úgy éreztem mindenem megvan és semmi sem hiányzik. Egyik este későn mentem haza az egyik barátnőmtől. Royce és néhány barátja kint volt az utcán. Részegek voltak, de ezt későn tudtam meg. Amikor odahívott magához, még gondoltam minden rendben. De rögtön megéreztem, kipróvokáltak és megaláztak. Megerőszakoltak és megverve hagytak az utcán. - teljesen leesett az állam. Rosalie ilyenen kellett keresztül mennie? - Carlisle talált meg és mentett meg. Vagyis azt hitte, hogy megment. Én... nem ezt az életet választottam volna. Nem ezt akartam. Persze jobb volt, miután megismerkedtem Emmettel, de maradunk ilyenek, ketten, gyerekek nélkül.- már sokkal jobban értettem Rosaliet. Hogy miért olyan amilyen, hogy neki is igen borzasztó múltot takar. Illetve amit Edward is sokszor említett. Tudtam, hogy Rosalienek ez az élet nehéz és bármit megtenne, hogy újra ember legyen. Tehát, mindez állt a háttérben. - Miután átváltoztam, felkerestem mindenkit. Minden egyes szemetet akik aznap este részt vettek abban az aljas tettben. Royce volt az utolsó, hadd tudja, hogy jövők. Bosszút álltam! Nem mondom, hogy Carlsile repdesett az örömtől, de nem állított meg. Talán azért mert rosszul érezte magát miattam, hogy nem tud azt adni amit akarnék. De ne érts félre boldog vagyok, hogy megismerhettem őket és Emmetett, csak nem érzem úgy, hogy teljes az életem. - sokkal közelebb érzem magam Rosalie-hoz. Szeretnék a barátja lenni!
- Kívánom, hogy eljuss ahhoz a ponthoz, hogy annak érezd! - felém pillantott és most először láttam egy őszinte, lágy mosolyt, amit nekem küld.
- Szóval nem kell rosszul érezned magad. Senki sem ítél el azért amit tenni akarsz. Sem Edward, sem a családunk. Fájdalmad van, ami éget, ami elviselhetetlen és nem tudod elengendi. Hát ne engedd. Tedd meg! Azt tedd amit a szíved diktál. - vállamra helyezte a kezét és megveregette.
- Rose...salie... - szóltam utána mielőtt visszalépett volna a házban. - Köszönöm! Remélem, hogy talán ez egy barátság kezdete.
- Az, hogy megosszuk egymással a bosszúvágyunkat?
- Igen... ez... hah... - hülyén jött ki nagyon.
- Talán... talán egyszer rendben leszünk és megpróbálhatjuk ezt a barátkozást. - feltekintettem, mire ismét egy lágy mosolyt kaptam válaszul. - Mindenestre örülök, hogy boldoggá teszed Edwardot. Nem mondom, hogy nem félek vagy féltem a családomat ettől a világtól, de azt látom, hogy mennyire boldogok vagytok. Köszönöm!
Felé biccentettem, mire megfordult és magamra hagyott. Nyújtozkodtam egyet és ismét a korlát felé fordultam. Hamarosan egy szellőt éreztem magam mögött és egy kar fondotott körém:
- Minden rendben?
- Igen! Úgy érzem, minden a legnagyobb rendben!
Közel bújt hozzám és úgy maradtunk, az est csöndjében, egymás karjába zárva, hallgattuk a bagoly huhogását, az esti szellőt, ahogy megrezegteti fák lombajinak koronáját és néztük a csillagokat, melyek a tiszta égbolton jelenleg csodaszépen látszottak.
Néhány óra elteltével és amikor már az idő is egy kicsit hűvösebbre vállt beléptünk a házba és Edwarddal a szoba felé vettük az irányt. Ezt nekem rendezték be, az egyik vendég szobát, ággyal, hogy lehessen hol pihenjek. Kicsit távol van Edward szobájától, de nyilván nem volt mit bánni, mert Edward attól függetlenül itt volt mellettem és az álmaimat őrizte. Rögtön elnyomott az álom, ahogy behuppantam az ágyba és átöleltem Edwardot, már az álmok világába is jártam.
Reggel az ágyban csak én voltam. Kissé fáradtan kelltem, pedig ahhoz képest elég sokat aludtam. Nyújtozkodtam egyet, közben megéreztem a lentről érkező bacon és tojás illatát. Esme már a reggelimet készíti. Gyorsan felöltöztem és megmosakodtam, majd lesétáltam a konyhában. Lent meglepően nem volt zaj. Erre nemsokára rá is jöttem, hogy miért. Jasper és Emmett sakkozot, Alice valami divat magazint forgatott kezében és néha néha Jaspernek adott egy egy jelet Jaspernek, hogy mit is fog legközelebb lépni Emmett. Carlsile-t nem láttam, bár gondolom hogy dolgozni ment és Rosaliet sem, bár hallottam valai kopogást a garázs részről, talán az autot bütyköli. Edwardot és Esmet a konyhába találtam. El is mosolyodtam a látványon, ugyanis éppen Edward nézett egy szakács könyvet, Esme pedig magyarázott neki. Már korábban is említette, hogy megtanul főzni miattam. Aranyos!
- Jó reggelt! - szólítottam meg őket, rögtön felém fordultak. - Mi tör... Ne!!! - megkapaszkodtam a falban, mert hirtelen erős nyilalást éreztem a mellkasomban. Edward rögtön mellettem termett és átkarolta a csipőmet.
- Mi a baj? Mi történt? - a többiek is megérkeztek körém és aggódva tekintettek felém.
- Xavier... Xaviernek valami baja van! - tekintettem fel aggódva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése