17.rész Lappang a düh

17.rész Lappang a düh

Edward:

Nem taglaltam sokáig, hogy miért is engedte ilyen könnyen Aro, hogy részt vegyek a megbeszélésen. Bár talán a tárgyalás folyamán beigazolodott valami. Na de ne siessünk, olyan előre. Amikor ugyanis beértem a terembe Aro nyomában, Bella nem volt ott és ez egyáltalán nem tetszett, pláné, hogy volt sejtésem kivel van. Bár sarkon akartam fordulni Aro megállított, megkérte, hogy üljek le hamarosan kezdetét veszi a megbeszélés. Nem akartam jelenetet rendezni, így szó nélkül indultam el hely felé amit mutatott, Demetri mellé. Nemsokára valóban csatlakozott Bella, dühösen csapta be az ajtót és az arcáról sem ritt le más. Aggódva néztem felé és azonnal mellette akartam teremni, de rám nézett és leintett. Idegesen markoltam meg a szék karjait. Mi a fene történt? De erre nem is kellett sokat törödnöm, bár Bella gondolataiba nem láttam be, Alec nemsokára megjelent és minden fényre derült. Elkezdenek a terem túlsó végén beszélgetni, majd szó nélkül Alec karjába kapja Bellát és kiugrik vele az ablakon. De ez még csak a kezdet volt:

   - Alec mi a fenét művelsz?! - nézett rá dühösen szerelmem.

      - Nem értem... egyszerűen nem tudom felfogni! - sziszegte fogai közül. - Hogy vonzódhatsz ahhoz a gyenge vámpirhoz? - gyenge vámpir?! Ez rólam beszél?! Nagyon türtöztetnem kellett magam, hogy ne morduljak fel és, hogy ne törjem el a szék karfáját.

    - Gyenge vámpir? - nézett rá értetlenül Bella, de nem kellett sokáig neki se gondolkoznia, hogy rájöjjön kiről is beszél. - Alec...

    - Nem ide figyelj! - csapott erőszakosan a falba Bella mellett, ismét nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy ne ugorjak át a túlsó oldalra és beverjek egyet. - Miért?! Miért kell azzal legyél?! Ő nem tud megvédeni, gyenge kis vámpir aki állati véren táplálkozik. - és? Attól nem azt jelenti, hogy nem lennék képes megölni őt!

    - És ugyan ki tud engem megvédeni? Talán te?!

    - Biztos, hogy jobban megtudlak védeni min ő. Bella... - kissé lenyugodott és végig simitott Bella arcán, mire kisebb morgás hagyta el az ajkaimat, de senki sem figyelt fel rá, ugyanis nagyon belemerültek a megbeszélésbe. - Bella ennek így nem lehet vége! Ennek nem! Én sokkal jobban hozzád, hozzád a démonok úrnőjéhez! Segítenék a pusztításban és a bosszúd beteljesedésében! - Segitene? Bellanak tényleg olyanra van szüksége, aki pusztit? Aki a bosszúba segíti?! Nem! Edward, ne kételkedj Bella érzéseibe, ő téged szeret. Téged!

   - Komolyan? És mi lenne a Volturival?! Szerinted Aro elengedne? No meg Jane-ről ne is beszélve.  - csak nem fordult meg a fejében?!

     - Csak egy szavadba kerül... Jane nem érdekel és Aroval majd csak, hogy megegyezem. Hadd legyek melletted. Bella válassz engem! - Aro nem engedné el, Alec képessége miatt és ez csak rontana a helyzeten, tuti fenyegetésnek venné és akkor Bella...

   - Alec nem kellesz! - izottak fel Bella szemei. - Edwardot szeretem. - mosoly húzodott ajkaimra és kissé engedtem kezeim szoritásából. - magam sem tudom megmagyarázni, hogyan történt mindez... de megtörtént. És nem tudok változtatni. Figyelj... sajnálom, a korábbit, hogy játszadoztam veled. Nem volt szép tőlem, tényleg. Nagyon erős vámpir vagy, remek képeségekkel. De én nem szeretlek! - büszke voltam Bellára. 

Ezután Bella becsukta a szemeit és kitört az ereje, mire Alec hátraesett.

  - Alec maradj  csak a kis kutya, aki Aroék mellett kell! És nehogy merd bántani Edwardot, mert nem fogok jót állni magamért! 

Szánalmasnak tűnhetek, hogy Bella kell megvédjen engem... De ez nem fog így maradni, ma először harcolni fogok a démonokkal, majd egyre többet fogok megtanulni róluk és méltón állhatok mellette. Az emlék itt véget ért és Alec továbbá azon gondolkodott, hogy nem fogja itt abbahagyni, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Belle, miért van velem. De csak újra közelítse meg! Annyira lekötött Alec gondolatait olvasni, hogy nem is tudtam figyelni a körülöttem lévő beszélgetésre. Csak valahol a felénél ébredhettem fel, mikor Demetri hergelni kezdte Bellát. De ennél a pontnál már nem tudtam nyugdton ülni, kis kellett, hogy neki támadjak Demetrinek, de Bella időbe ét mellém és nyugtatott meg kezébe véve az irányítást. Tehát ez volt az ok amiért oly könnyen engedett Aro ide be, ugyanis Bella kereszttűzbe került, éreztem még talán az elején is de a megbeszélés második felében még jobban érződött, milyen negativan is fordulnak Bella felé, gondolatokról ne is beszéljünk. Ez még akkor is megerősödött, mikor Bella a szokásos menetről kérdezett, ami nem úgy jött ahogy kellett volna. Amikor Aro hozzám fordult és elmondta, hogy kíváncsi a véleményemre, érdeklődve tekintettem felé, miközben azt éreztem, hogy titkon Bella rám néz és szugerál, hogy legyek óvatos mit mondok. 

   - Örömmel válaszolok! - harsány mosolyt erőltettem az arcomra.

Aro elmosolyodott és az asztalra könyökölt két kezét összekulcsolva.

   - Nem is számitottam másra. - ezzel Bella felé nézett és úgy tette fel a kérdést, hogy vissza se tekintett rám. - Nos ifjú Cullen, most először nyerhettél bepillantást a démonok kegyetlen világában. Ám természetesen nem mintha a mi életünk szebb lenne. - vonta meg a vállát. - Ahogy hallotam a démonok egyre nagyobb terjeszkedésbe kezdtek, ami ellen a démon fejedelmek, nem tesznek semmit. Szerinted nem kellene valami szabályt felállítani erre? Területeket osztani el?

   - Meg akarod szabni a hatalmunkat?! - tekintett szuros szemmel Bella Arora. - Ezzel te is veszitesz tudod jól. 

   - Ssss... Bella királynő, hadd fejtse ki a véleményét Edward. - mutatott rám és rám emelte tekintetét. - Nos? Mi a véleményed? Csak nem azért csatlakoztál, hogy hallgatásba feledkezz.

Bellára tekintettem egy pillantra, ő is engem nézett és nagyon szugerált ismét, gondolom ez a figyelmeztetés, hogy bármit is mondanak Aroék mellett érveljek. Meg a korábbi is, hogy ne támadjam meg Felixet, vagy bármi amivel ellene szóltak. Én az Omega csapathoz tartozom.

   - Természetesen nem... - köszörültem meg a torkomat, mintha kiszáradt volna. 

Aro fejébe kezdtem kutakodni, tulajdonképpen ez a kérdés csak úgy a fejéből pattant ki. Vagyis megfordult már a fejében, de nem úgy, hogy fel is hozza. Csak azért hozta fel, hogy ne hergelje Bellát. Valójában egyáltalán nem akart tárgyalni Bellával, nem látta értelmét ha Xavier nincs itt, hisz azon volt, hogy Bella bármelyik pillanatban kirobbanhat. De nem szólhattam semmit, Bellának megígértem, hogy Aro mellett döntök.

   - Nem veszítenénk így mi is területet? Biztos vagyok benne, hogy a démon királyi pár... - nehéz volt ez kimondani. - nem menne csak így ebbe bele, csak ha mi is korlátoznánk területeinket. Veszítenénk. Sokan vagyunk nem mennének bele sokan és csak lázadást szítanánk.

Csend honolt a terembe, Bella elismerő pillantását éreztem magamon. Bár szerintem ő is sejtette, hogy ez csak egy kitérő kérdés. 

   - Valóban, bölcs válasz! Én is ezt gondoltam. Nincs is mit tárgyalni azt hiszem. - válaszolta vigyorogva Aro. - Hát akkor azt hiszem mára ennyi! Este a bálon találkozunk! - tekintett ismét az asztal másik felére, mire Bella csak bicentett.

A megbeszélésnek vége volt, Bellával kézen indultunk vissza a szobába. Pontosan tudtam, hogy mi fog következni amint magunkra maradunk a szobába. Viszont az ajtó előtt a többiek vártak:

   - Jól elhúzodott a megbeszélés. Valóban, nem birtam volna ki. - vigyorgott Emmett. 

   - Végeztetek a feladatokkal? - mosolygott rájuk Bella. - Mindent sikerült beszerezni? - lépett Alice mellé aki két tasakot adott át neki. Érdeklődve mértem végig a tasakokat, de nem látszott semmi belőlük. Nem tudom, hogy mik lehettek azon a bizonyos listán. Alice gondolatai folyton egy ruhán jártak, amit Bellának vettek az estéli bálra. Épp, hogy átvette a tasakokat, Bella kezei után kaptam és kikaptam belőle őket. Leakart inteni, de fejemet ráztam, hogy hagyja.

   - Köszönöm szépen! - címezte mindannyiunkkal. - Emmet és Jasper nemsokára beszélünk mit derítettetek ki. De most ha nem gond lepihennék egy kicsit... - fordult is az ajtó felé.

   - Bella várj! - szólt utána Alice. - Rosalie-val készültünk egy kis meglepetésre! - mosolygott el, majd hátra tekintett Rosalie felé aki egy fehér piros szalaggal kötött dobozt tarott a kezével.

   - Miről van szó? - nézte érdeklődve a csajokat.

Rosalie nem nézett Bella szemébe, de ő adta oda a dobozt. Bella érdeklődve vizsgálta azt majd belépett a szobába és letéve az ágyba kibontotta. Ami ott fogadta szó nélkül hagyta:

   - Hát ez... - kapta a kezébe a vörös piros anyagot. - Ez valami csodaszép! - nézte végig amint leért a padlóhoz. Vörös estélyi ruha volt, bordó virág mintákkal diszitve. 

Váll része alá hulott és mély dekoltázsba mélyedt, illetve hátul is nyitott volt, majd az alsó része hosszan hullott lefele hatalmasan terebélyesedve, nagy loknikba rendezve és hatalmas uszállyal hosszabódva meg. Középen dereka alatt még egy kisebb fodor is ékeskedett.

   - Ez gyönyörű! - ámuldozott Bella továbbra is. Nagyon aranyos volt, mögé léptem és átkaroltam, nyakába csokolva, mire kissé megborzongott.

   - Csodaszép leszel benne! - suttogtam, bár tudtam, hogy körülöttünk is hallják.

   - De...de... ezt nem fogadhatom el! - nézett Alice-ekre. - Nem fogadhatom... - lépett el karjaimból.

   - Egy kis ajándék! - lépett közelebb Alice és kézen fogta Bellát. - Szeretnénk ha ma este ezt vennéd fel. Csodálatosan fogsz benne festeni!

 Bella felsóhajtott, tudta jól, hogy innen most nincs menekvés. 

   - Nagyon de nagyon szépen köszönöm! - ölelte magához húgomat, majd Rosalie felé bicentett, de ő csak elnézett.

Ezután a többiek kimentek, hogy Bella pihenjen, de alig hogy leült komolyan meredt rám:

   - Szeretnél beszélni?

   - Miről kellene? - ültem le mellé és hátradöltem, majd a mellkasomra fektettem miközben hátát kezdtem cirogatni.

    - Tudom jól, hogy olvastad Alec gondolataiba a történeteket. - nézett fel rám. - Edward ne is vedd számba, csak meg van sétrődve, ő nem azt lássa amit te bennem... - emelekedett kissé fel. - Ő csak is a gumiho szépségét lássa bennem. Ne törödj vele!

   - Nem mondom, hogy nehéz volt türtöztetnem magam, hogy ne ugorjak át és verjek belé néhányat...

   - Nem lesz semmi baj! Holnap kora reggle már Forks felé vesszük az irányt! - bújt vissza Bella és szorosan átölelt, válaszul én is visszaöleltem és fejen csókoltam.

Hamarosan mély álomba szenderült, biztos az éjszaka alatt elfáradt, gondolom a démonnal való akció után éber maradt azért. Halgattam halk szuszogását és igyekeztem csakis rá gondolni, Bella engem szeret és ez a lényeg, nem fogom engedni, hogy bárki is bántsa. 

Olyan  3 óra után, Bella megébredt, pont mire Jasperék kopogtattak.

   - Meglepően puszta volt arra a környék. Ott sem járnak kint az emberek. 

   - Ez nem meglepő, Aroék...- válaszolta egyszerűen Bella.

   - Nem vettek észre semmi furcsát az emberek, sem éjszaka sem nappal. Úgy tűnik ezek a démonok nem nagyon hívták fel magukra a figyelmet. - folytatta Emmett.

   - Meglepő lenne ha ezt tennék, Volterrában. - lépett az ablakhoz Bella és kifele nézett. - Mint Aro is említette, ritka hogy itt felfordulást okoznak a démonok, hisze a Volturi székhelye. No de persze nem lehetetlen. Meghúzodnak az árnyékban ami vélhetőleg jó is de rossz is.

   - Miért lenne rossz? - kérdeztem.

   - Ne értsetek félre. Arra értem, hogy rossz mivel így nehezen lehet tetten érni őket, hogy ennyire csendesek. Oktalanul egy besugó miatt nem támadhatom őket meg. - gondolkodott el. -Ki kell kényszerítenem őket, hogy bevallják. - nyujtozott egyet az ablaknál.  - Még van valami? - fordult vissza felénk.

   - Körbe néztünk a környéken de semmi furcsát nem vettünk észre. - Bella bólintott. -  Veletek megyünk! - néztek össze Emmett és Jasper.

   - Nem! - jelentette ki Bella. - Elég annyi is, hogy Edward ott lesz. Nem akarlak bajba sodorni. Megölni amúgysem tudjátok és még nem tudtok eleget.

    - Ugyan Bella, mit gondolsz rólunk? - csillant fel Emmett szeme. - Nem vagyunk mi olyan puhányok.

   - És amúgyis Edward... és te is a családunk tagjai vagytok. - javította ki magát Jasper. - Veletek megyünk!

Bella újra szólásra nyitotta az ajakit, de ebben a pillanatban ismét kopogás zavart meg. Demetri lépett be, Bella gunyos mosolyt huzott ajakira amint meglátta.

   - Miben segíthetek Demetri?

   - Az ebéd tálalva van. Ugyanakkor Aro szeretné ha ebéd után a Cullen család csatlakozna hozzájuk, elbeszélgetne velük. - meglepetten néztünk össze a fiúkkal.

   - Ebéd után nem jó! - jelentette ki Bella, mire Demetri felnevetett.

   - Bella, téged nem vár. Te aztán azt csinálsz amit csak akarsz. Cullen-eket várja.

Tekintett felénk, majd el is ment az ajtóban. Bella felénk fordult, nagyon jól tudtam mit akar mondani, nem kellett ehhez fejébe lássak.

   - Nem, Bella, erről szó sem lehet! - tiltakoztam, mielőtt szóhoz juthatott volna. - Úgy volt, hogy veled megyek! Nem érdekel Aro mit mond! 

Bella elmosolyodott és hozzám lépve arcomat két keze közé fogva. 

   - Nem lesz semmi baj. Menned kell, Aro beszélni szeretne mindannyiotokkal. 

   - Nem! Nem engedlek oda egyedül!  -fogtam meg kezeit. Bella továbbra is csak mosolygott. 

   -Nem ez az első külön akcióm, nem lesz semmi bajom! - ezzel mit sem várva, hogy bármit is mondjak ajkai az enyémre tapadtak.

Ellenkezni akartam, de nem hagyott tovább, témát válltott és elment ebédelni. Ebéd után meg egyedül indult utnak. Ökölbe szorult kézzel álltam az ablakba és néztem ahogy lassan ereje kibontakozik majd eltűnik az épületeket között. 

   - Edward, mennünk kell! - lépett mellém Jasper. - Bellának nem lesz semmi baja, hiszen nagyon erős.  - tette kezét vállamra, majd mire rá néztem intett, hogy induljunk.

A tanács teremhez vettük az irányt, Rosalie szorosan fogta Emmett kezét és mögötte sétált, szinte mint az árnyék. Nagyon félt! De nem volt mitől tartania, nem hiszem, hogy Aroék megölnének. Bár sejtésem volt, hogy Belláról lesz néhány szó az elkövetkezendőkbe.

Bella:

Hogy tudtam-e, Aro csak kiakarja szedni azzal a kérdéssel magát?! Igen, nagyon is. De firtattam most, jóval más bajon járt az eszem. Hogy valahogy kézre fogjam azokat a démonokat. És még jobban elkezdtem gondolkozni ebéd idő alatt, hisz bizonyítékom nem volt, nem tettek semmi ellenvetést, amiért végeznem kellett volna velük. Kissé megkönnyebültem, hogy Edward mégsem tartott velem. Valóban megtanítom őket amit tudniuk kell, mivel tudom ezt most megusztam de egyszer úgyis szembe kerülnek démonokkal és tudniuk kell ellenük harcolni. Viszont tanulniuk kell, nem csak úgy neki törniük. Ha most velem jönne, nem tudnék figyelni rá, hiszen nem tudom milyen erősek és kiszámithatatlanok a démonok akik ott vannak. Na nem mintha féltene kellene engem, hiszen erős vagyok egy nagyon erős démon. De figyelnem kellene őt is és harcolnom valaki megsérülhet és nem magamat féltettem. 

Gyorsan szaladtam egyik épület takarásából a másik épület takarásába dél felé véve az irányt. LAssan szürküledett és az erőm egyre erősödött, mélyen a levegőbe szippantottam, becsuktam a szemem és koncentráltam, hogy megkapjam azt a bizonyos 4 - 5 démont. Amint sikerrel jártam felugrottam a legközelebb épületre és úgy közelítettem meg a sikátorta, ahol össze voltak ülve. 5-en voltak 2 női démon és 3 férfi, tűz körül sereglettek. Fentről emberinek tűntek, semmi különöst nem láttam rajtuk csak az aurájukat éreztem. Kicsit vártam, hogy lássam mit beszélnek... de percek teltek el és semmi. Kifujtam a levegőt és leszöktem az épületről, a hangra megnesszentek és szét rebbenve fordultak felém támadó állásba:

   - Remélem nem gond ha csatlakozom! - vigyorogtam rájuk és elekzdtem közeledni feléjük felismertek és mindannyian egy egy lépést hátráltak. 

   - Úrnőm! - szólalt meg az egyik szőke hajú nő, karcsú, kis termetű volt szemei különös sárga szinben pompáztak. - Miben  ... segíthetünk?

   - Nem szegtünk törvényt! - kiabált az egyik korom fekete hajú férfi akinek kék szemei csak úgy ragyogtak mint az enyém, de nem gumiho volt. 

   - Nyugalom... csak tárgyalni jöttem. - ezzel mint az öt démon a földre rogyott fájdalomtól. - Miért vagytok itt? Mit kerestek Volterrában? Ez a vámpir tanács helye, ide nem nagyon járnak a démonok! - sizszegtem fogaim közül, néhányan felsikoltottak. - Igaz, az, hogy ellenem akartok szövetkezni, a bálon?! 

   - Hogy... hogy... el...ele...ellened?! - nyögdécslete a korom fekete hajú. - Mi...Miért akarn...nánk?

   - Nem akartok?! Ne hazudjatok, vagy rögvest véget vetek szánalmas életeteknek!

   - Nem... ne...nem hazudunk. - szólalt meg ismét a nő. - Ne... nem tervez...terveznénk sosem... ellened!- nyögte ki végül, mire mindannyain a földre estek és levegő után kaptak. 

Elengedtem a képességem. 

   - Miért vagytok itt? Volterra nem egy olyan terület ami körül lofrálni kellene.

   - CSak átutazóva vagyunk. - mondta a nő, aki először szedte össze magát. - Sosem tennénk olyant, amivel magunkra haragítanánk téged. 

   - Pláné, hogy undorodunk ettől a helytől, no meg a Volturitól! - sziszegte a férfi fogai közül. - Miért akarnánk szabotálni a báljukat?! 

   - Úrnőm, mi hűségesek vagyunk hozzád. - emelte felém karjait és őszínteség csillant szemeibe a nőnek. - Nem tennénk semmi rosszat neked vagy az úrnak.

Ajakmaba haraptam. Tehát nem készültek semmivel?

   - Miért álltatok meg akkor? Nem vagytok itt már néhány napja?!

   - Tegnap este fele érkeztünk. 6-on indultunk utnak, hogy dél felé vegyük az irányt.

   - Hol a 6-dik társatok? Hiszen csak 5-n vagytok. - de már kezdett is derengeni a dolog.

A démonok összenéztek:

   - Összevesztünk az este. Háborogni akart a környéken, embereket gyilkolni... - összeszorult a kezem. - Mondtuk neki, hogy álljunk odébb, hogy megőrült és menjünk keressünk magunknak egy helyet ahol nyugodtan élhetünk. De hallani sem akart róla. Felböszült és azt mondta megöl mindannyiunkat. - erre már teljesen begurultam. - Megakartuk beszélni vele de elviharzott. Gondoltuk, hogy csak rossz napja volt és belássa, hogy tévedett ezért vártunk rá. - fejezte be a mondanivalóját.

   - Kigyó ember volt?! - kérdeztem mire mindannyian meglepetten néztek rám.

   - Honnan tudja?! - de szerintem nem kellett magyarázkodnom hogy rájöjjenek.

Hátat fordítottam nekik és amilyen gyorsan csak birtam visszafele igyekeztem. Hallottam ahogy követnek ők is. Az az átkozott átvert! Azt akarta, hogy végezzek a társaival helyében míg ő szépen felfordulást okoz a Volturinál. Hogy meg fogja keserülni! Edward ugye jól vagy?!

16. rész Múlt és jelen emléke

 

Aishiteru

16. rész Múlt és jelen emléke

Edward:

Egész este ölelkezve ültünk a tó partján és gyönyörködtünk a tájba. Idill és romatnikus helyzet, de számomra valahogy nem volt meg az a hangulat. Folyton messze jártam, igazából 1 óra és 11 percre. Az orszá egyik legcsapadékosabb zúgába, egy erdőbeli házba, ott is egy kis fehér szobába, ahol egy barna hajú, aranybarna szemű nő üldögélhet. De kikellett ezt zárnom! Nem szabadott, rá gondolnom nem!

   - Szívem! Mi jót olvasol?

Mielőtt épp virradt volna visszamentünk a kempingező helyhez. A sátorba beszélgettünk egy keveset, majd mikor kintről hangzavar kelletkezett mi is felkeltünk. Az emberek meglepetten néztek felénk, hiszen még tegnap nem voltunk itt és elég ritka, hogy este érkeznek kempingezni. Ám nem tulajdonítottak sok időt a mérlegelésre, ugyanis ahogy a nap felkellt sokan elindultak a tóhoz halászni vagy túrázni. Mi is úgy döntöttük Vanessával, hogy a napot egy túrával kezdjük. Kézen fogva sétáltunk az erdőbe a ösvény mellett miközben a tájat kémleltük. Különböző történetekbe elegyedtünk és megkellett mondjam, hogy jól esett. Bár mindig is kellemesen elbeszélgettem Vanessával. Megkaptuk a közös hangot és sokszor egyezett is a véleményünk. Mégis folyton a Bellával való beszélgetés rémlett fel. Miután visszatértünk lementünk mi is a partra, azaz először csak én, Vanessa át akart öntözni. Leteritettem egy pokrocot és rá feküdtem miközben egy krimi-s regény könyvét nyitottam ki, hogy olvassak. Nem kellett odanézzek, hogy sejthessem mi is történik egészen. Ugyanis a tó partján ülödgélő férfiak hangja nagyon zengett a történtekről, Vanessa iránt áhitoztak. És amint felé néztem, megértettem miért. 

   - Nos?! Milyen az új fürdő ruhám? - állot meg velem szembe.

Egy kicsi aranyszínű bikinit viselt, ami jól láthatóvá tette fehér bőrét és csinos alakját. Azt bekellett valljam csinos volt. Ám mégis más nő jutott eszembe, a vörös szatén ruhájába, ahogy ott áll előttem és karcsu alakatát semmi sem takarja csak egy anyag... 

   - Vanessa, mégis mit csinálsz?! - néztem értetlenül rá és felálltam, majd felé lépkedve egy takarót teritettem rá. - Nincs nap, hűvös van az emberek nem járnak fürdőruhában.

   - Ugyan már! Egész kellemes a levegő. - dobta le róla a takarot. - Na, nem tetszik az ajándékom?! - simult hozzám.

   - Vanessa, nem kellthessük fel a figyelmet! - léptem el tőle és ismét kézbe kaptam a takarot, körbe tekerve. - Nem is tudom, mi járt a fejedbe.

   - Mi járt a fejemben?! Csak az, hogy meglepjen a barátomat! De nem értem neked mi a bajod, itt állok előtted szinte semmiben és te észre sem veszel. Csak azzal jössz, hogy mit gondolnak az emberek. Mondd tényleg nem kelltettem fel semmi vágyat neked? Ennyi rút lennék? - vette le a takaroját, de csak annyira, hogy felfedje alakját.

   - Nem arról van szó. Te egy nagyon csinos nő vagy Vanessa, de...

   - De.?! Mi de?! Eljöttünk egy közös hétvégére de rám sem figyelsz! - kapta magára a takarót. - Csak azt ne mondd, hogy az újonnan érkező családtagon jár az eszed?! - nézett rám dühösen és csak ez fokozodott mikor nem válaszoltam neki. - Hát ez remek!

Ezzel kapta magát és visszasietett a sátor felé. Felsóhajtottam és ledobtam magam a takaróra, arcomat tenyereimbe temetve. Miért van ez?! Miért van az, hogy egy nagyon csinos lány ajánlja magát nekem és én egyszerűen visszautasítom. Bella?! Nem, mint mondtam korábban sosem vonzodtam igazán Vanessa iránt. Adtam egy esélyt neki, de egyelőre változás nem történt. Nem úgy érzek iránta, ahogy Carlisle Esme iránt, vagy Emmett Rosalie iránt vagy Jasper Alice iránt. Habár amióta megjelent Bella gondolataim tele vannak vele. Mintha megbabonázott volna. De nekem Vanessa a barátnőm!

Kifujtam mélyen a levegőt, majd felkapva a takarot és a könyvet Vanessa után indultam. A parton pihengető férfiak sem értették az egészet. Az ők szemükben Vanessa a legcsinosabb nő volt, akivel valaha találkoztak és fel nem tudták fogni, miért utasítom vissza. Na persze nem egynek megfordult a fejében, hogy elvinné egy körre helyettem. De erre csak rá mordultam. Vigyáznom kell rá! Bár az is igaz, hogy előbb esne nekik bántodásuk, minthogy Vanessának.

   - Vanessa! - értem a sátrunkhoz és lehajoltam. - Vanessa, gyere beszéljünk! - bentről szipogás hallatszott. Le csuktam a szemeimet majd úgy folytattam . - Vany, kérlek!

   - Miért kellene?! Te úgyis megvagy nélkülem!

   - Ne haragudj rám! Előttünk még a hétvége, élvezzük ki. Jó?

   - Én nem ezt akarnám!? - csattant a hangja.

   - Menjünk el vásárolni? Mit szólsz?

Csend telepedett kettőnkre. Már felakartam adni és hagyni egy kis időt, míg lenyugszik de a következő pillanatba morocgás hallatszott a sátorból, majd elhúzodott a zipzár. Vanessa már fel volt öltözve egy sárga major viselt és egy farmer nadrágot. Kissé pirosak voltak a szemei jelezve, hogy könnyeket ejtett.

   - Nem lesz olcsó! - tekintett rám kissé sötét aranybarna tekintetével. 

Elnevettem magam és felé nyújtottam a kezem, mire örömmel fogadta el azt. Ezzel elindultunk a városba. Körbe jártuk a boltokat, miközben Vanessa itt ott vett magának egy új ruhát vagy valami ékszer, kis csecsebecsét. Közben nem feledkeztünk meg a családtagjainkról is... Bár Bellát nyilván Vanessa elfelejtette volna, én nem tettem... is míg ő ellépett valamit felpróbálni én kiválasztottam egy kis ajándékot neki is. A szombati nap végül a város felfedezésével telt el. Mire leszállt az este és alig néhány ember nevetgélt a kempingező helyen részegen visszaértünk. Mikor mindenki nyugovóra tért, mi elmentünk a tóhoz és csobbantunk egyet. Bár Vanessa kacérkodott, hogy mezetlen fürdés legyne, lebeszéltem róla és fürdőruhában usztunk egyet közösen. Azt akartam, hogy egymásba feledkezzünk, de nem így lett... a csókok, a simogatások, gondolatban máshoz akartak tartozni. Hiába hittem, hogy az elmúlt délután elfelejtettem Bellát, a közös programok csak egy ideig voltak hatásosak. Szívem máshová vágyakozott. Kínzott és nagyon sajnáltam érte Vanessát. A vasárnapi nap társasjátékozással, pihenéssel töltöttük a tó partján. Majd olyan 4 körül összepakultunk és elindultunk haza. Bár várhattuk volna az éjszakát, nem tettük. Így most a rendes óra szerint 1 óra és 11 perc alatt értünk vissza Forksba.

Bella:

A hétvége ripp - ropp elsiklott felettünk. Szombati nap délelőttjét egy magamba töltöttem a szobába, végül Carlsile jött fel értem, hogy menjek társasjátékozni. Még Rosalie is csatlakozott és egész jól éreztük magunkat. Elzear-ékkel is sokat társasoztunk, egy kis kikapcsolodás, elütni az időt. Beszélgettünk és viccelődtünk. Kedves volt a Cullen család, látszott, hogy nagyon összetartóak és szeretnek együtt lenni. Jó volt ennek a részese lenni. De azért hiányoztak Elzear-ék is. Ne felejtsem meglátogatni majd őket, biztos aggódnak értem. Aztán film nézéssel töltöttük az időt, Emmett választott valami Jack Chen-es akció filmet. Este mindenki a szobájába húzodott és csak pihent az ágyán... azaz majdnem mindenki Rosalie és Emmett hát jól elvoltak egymással. Vajon hogyan bírják ezt? Akaratlanul is elpirultam és zavarbajöttem a hangoktól. Végül estéli vettem rá magamat. Az éjszakai égen megannyi csillag ragyogott, egy felhő sem kuszott rajta. A szellő kellemes hűvösségről árulkodott és csak ő zajongott a hatalmas erdőbe. Ugyanazt az utat tettem meg amit az előző nap Edwarddal. Újra lejátszodott előttem a beszélgetésünk és valahogy azt kívántam, hogy bár itt lenne ő is velem. Beszélgethetnénk egy kicsit. De ő most valószínüleg szintén a barátnőjével van elfeledkezve. Annyi különbség volt, hogy most már a rétig is elmentem. Korábban egyszerűen nem akartam oda menni, rám törtek az emlékek és az fájt, hogy azokhoz az emlékekhez, nem tudtam társítsani arcot. Attól féltem, hogy új emlékekkel irom fel őket, azokat amikhez nem tudom az én Edwardom arcát társítani. Csend honolt itt is, lassan közelítettem meg a rétet, majd leültem a fűbe hátradöltem és csak hallgattam az éjszaka csendjét. Lelkem messze járt valamikor 1918-ban ezen a réten....

Észre sem vettem mennyire eltelt az idő, már a nap első sugarai láthatóvá válltak, mikor feltápászkodtam a földről és indultam a Cullen házba. Carlisle meglepetten és aggódva nézett, amint beléptem a házba, de nem kérdezett semmit. A délelőtti részt végül könyv olvasással ütöttem el. Délután meg úgy döntöttem, hogy Port Angelesbe megyek. Gondoltam körbe nézek és hátha találok valamit amivel feldíszithetném az új szobámat. Tehát beültem a kék Tesla autómban és neki indultam az utnak. Bár Alice szeretett volna velem jönni, ki nem hagyna egy shopping-t, megkértem, hogy inkább maradjon, most egyedül. Persze erre rögtön sejtelmesen nézett az újdonsult családom. Miért kell mindig azt hinni, hogy valamiben mesterkedem?! Alig egy hete vagyok itt és már ilyen vádló pillantásokat kapok. Pedig tényleg nem készültem semmire. Mindenesetre kicsit talán megbántottam Alice-t, de nem gond legközelebb magam hívom el, úgyis rám fér egy kis gardrób frissités. Biztos, hogy örülni fog. Vagy akár, már örül, ha látta a döntésemet és afelől nincs kétségem, hogy látta. Normális tempóba szeltem az utakat, majd egy kis parkóloba hagytam az autot és neki indultam a városnak. Emberi élteme során is voltam itt barátnőimmel és Edwardal is. Habár ugyanúgy, arcok nem társultak az emlékekhez. Jővőhéten elkezdek kutakodni Mason család iránt, valahogy, valahogy megkell tudjam ki ez a férfi az emlékeim homályába, ki az, akihez oly kedves emlékek húzodnak és akivel összeakartam kötni az életemet. Ahogy Port Angeles utcáit jártam butkok között lofrálva, megakadt a szemem egy estélyi ruhás boltnál. Kicsi volt, de barátságosnak tűnt. De ami igazából megragadta a szemem a kirakat egyik babáján egy lila ruha. A szabása valahogy nagyon emlékeztett egy korábbi ruhámra, emberi mivoltomból. Annyi különbséggel, hogy az kék volt. Alól fordrokba rendeződött, tétrden aluli, felül meg  pántos, ám vállainál felvágva hullott le. Talán ami még nem stimmelt az a dekoltázs, ami kissé vágott volt a kelleténél. 

   - Megszeretné próbálni? - elmélkedésemből egy női hang térített ki.

Amikor kinyitottam a szemem egy 20-as évein túl lévő barna hajú, kontybs fogott és barna szemű nő állt mellettem. 

   - Jöjjön csak nyugodtan be! - mosolygott rám és gondolkodás nélkül megfogta a karom és behúzott a boltba. Tehát ő az eladó. - Azt hiszem van pont a méretében a ruha! - ragyogott a szeme. - Várjon csak egy percet!

Ezzel egy kis ajton eltűnt én meg magamra maradtam.  Körbe néztem a boltban, valóban kicsi volt de szebbnél szebb ruhák ékesedtek bent. Halovány zöld fala volt és fehér padlója. A ruhákoz léptem és kicsit körbe nézegettem őket. 

   - Nyugodtan szóljon ha valami megtetszik. - lépett vissza a nő kezében egy lila ruhával. - Tessék csak, a próba fülke arra van!

Adta át kezembe és egy függöny vászonnal eltakart sarok felé mutatott. Bólintottam és kezembe a ruhábal odasétáltam, majd gyorsan átöltöztem. 

   - Huha, magának ez csodaszépen áll! - tátotta el száját az eladónő. - Jöjjön csak nézze meg!

Lassan lépkedtem a tükör felé és kiss bizonytalanul. Korábban eljátszottam ezt már... halandó létemben barátnőimmel egy butikban voltunk ahol felpróbáltam sok sok ruhát és egyik egy hasonló volt. Bálra készültem... vele, Edwarddal. A tükörhöz értem és belenéztem. Jobbra balra fordultam úgy méregettem magam a ruhával. 

   - Nos mi a véleménye? Tetszik? - kérdeztem ismét udvariasan a nő.

Szótlanul figyelgettem magam, amikor is egy csapat férfi ment el a bolt előtt ketten kopogtattak az ablakon és "uuu"-ni kezdtek. Elismerő pillantásokat kaptam. De nem érdekeltek, ez undorító!

   - Hát ön valóban nagyon csinos, csak ezt akarták. - mondta kissé zavarbaejtően az eladónő.

Csak bólintottam és elindultam vissza az öltöző fülkébe. De bármennyire is tetszett a ruha. Hova venném fel? Kinek akarnék ezzel tetszelegni?! Az egyetlen akinek valaha akartam már nincs velem. Így az eladónő kedvessége ellenére ott hagytam a ruhát. Folytattam az utam amiért jöttem. Bementem egy butor boltba ahonnan vettem egy festményt, egy virágokkal teli réten egy pár üldögélt, egymásba ölelekezve. A festményen a zöld és a lila dominált. Az rajta festett alakok feketével voltak csak a körvonalai. Az égig nyuló fenyőfák szinte egymásba feledkeztek és az ég kristálykéken tündöklött. Betettem a csomagtartomban. Ekkor már szürküledett. Még szerettem volna bemenni egy könyves boltba, valami új olvasmányt szerezni magamnak. Egy kicsit távolabb volt az egyik könyvesbolt, de nem bántam, az interneten találtam rá és érdekelt, hogy találok e benne valami nekem valót. Jó órát kereshettem, mire egy nyomozói könyven állt meg a szemem "A nyomozó" romatnikus, krimi. Erre esett a választásom, kifizettem a könyv árát, majd szép estét kívánva kiléptem az estébe. Ugyanis már beesteledett. Nem akartam tovább vásárolgatni úgy döntöttem a parkoló felé veszem az irányt és haza indulok. Godnoltam röviditek, ahogy egy szük utcába tértem be részeg férfiak légzését hallottam meg nemsokára meg is jelentek. Észrevettek! Nem akartam tudomást szerezni róluk, simán elintézhettem volna őket, egy töréssel... de nem akartam ilyenbe most belekeveredni. Így csak hátat forditottam és a másik irányba indultam el. Egy üres parkolóba értem, elől valami étterem lehetett bár hang nem szűrödött belőle ki. Közben hallottam, hogy másik irányból is megérkezik még kettő. Felmordultam, bár ők nem hallották. Akkor tényleg elkell őket intézzem.

    -Hé... kislány , állj! - kiáltott az egyik amelynek baseball sapkája volt.

Nem akartam megállni, de ahogy ezeket a szavakat kimondta hirtelen akaratlanul is megtorpantam. Egy emlék izott fel bennem:

   - Hé... kislány, állj!

    -Na mizu kislány? Merre merre? - szólalt meg egy hosszú szőke hajú férfi. Rájuk kellett volna figyeljem, körbe vettek. De nekem folyton egy emlék játszodott a fejemben.

   -Na mizu kislány? Merre merre?

   - Láttunk a butikban!

    - Szép volt a rucid! - vigyorogtak önelégülten, miözben egyik másiknak dobták a sört.

    - Na mi van, mi van cica?! - szólalt meg ismét a szőke.

    - Bulizzunk!

     - Bulizzunk!  - ne, nem engedhetek az emlékeknek. Miért most?!

    - Ne érj hozzám! - szóltam az egyikre, miközben megpróbált hozzám érni. Leráztam magamról a karjait. Mire ismét emlékeim szavai jutottak eszembe.

    - Ne érj hozzám!

   - Nem csipí a burádat haver...

     - Nem csipí a burádat haver...

   - Kis harcias ... tetszik...

   - Kis harcias ... tetszik...

Bella mi a fenét művelsz? Harcolj ellenük! Vámpir vagy, emberek ellen simán győzhetsz. Szólalt meg bennem egy kis hang de egyszerűen képtelen voltam figyelni rá. Olyan érzésem volt, mintha szédelegnék a múlt emlékei és a jelen helyzet egybe mosódtak. A múltban amikor teljesen kétségbe voltam esve, egy chavrolet autó hajtott be és szállt szembe zaklatoimmal. Megmentett... ő mentett meg. De most? Most nincs itt hogy megvédjen? Sosem fog már megvédeni... Hirtelen éreztem ahogy könnyek gördülnek le arcomon. Milyen szerencsétlen is vagyok!  Nem vagyok én vámpir! A múltan rágodok, gyenge vagyok! 

Már a következő érintésre vártam, amikor hangos fékezés járta be a terepet. Egy szürke autó kanyarodott be iszonyat sebeséggel egészen felénk. Nem ütött el, ám ahhoz elég volt, hogy zaklatoim hátra essenek. Anno ugyanígy mentett meg az én vőlegényem is... merengetem, el de nem volt sok időm. Ugyanis a következő pillanatban Edward szállt ki az autóból és rám szólt, hogy üljek be az autóba. Iszonyatosan dühösnek tűnt. Nem ellenkeztem, kérdés nélkül beültem a szürke Volvojában. Miért van az, hogy ilyen helyzetekbe mindig egy Edward ment meg? Előre hajoltam és zokogni kezdtem. 

Edward:

A visszafele vezető út, igazából elég kellemesen telt. Rádiót hallgattunk és a felhangzott zeneszámokról beszéltünk. Úgy tűnt, hogy Vanessa is felengedett. Amikor leparkoltam a Cullen ház garázsában, Esme már is köszöntött minket. Majd találkoztunk a többiekkel is bent a nappaliban. Ki is osztottuk az ajándékokat. Esmének egy kékes zöldes sálat vettünk, Carlsilenak egy új jegyzet füzetet, Alicenek egy vöröses narancsos színű nyakláncot amely kis gömökből állt, Rosalienak is hasonlót vettünk csak kék szinben. Viszont ő nem vette el, inkább azonnal elhúzta a csikot. Emmett vette át helyette, akinek egy vicc könyvet ajándékoztunk meg. Végül pedig Jaspernek szintén egy könyvet ajándékoztunk egy kirimis bünügyi történetet. Mind megköszönték, majd Vanessa felsietett a hálószobánkba, hogy megmutassa magán miket is vettünk. Mindeközben én valaki mást kerestem szemeimmel. Valakit látni akartam, de nem volt itt. Füleltem, de fentről sem hallottam hangot. Már épp megakartam kérdezni, hogy hol van Bella, amikor Alice-nek látomása akadt. Bellát látta, ahogy Port Angelesbe sétál az utcán és nemsokára némi részeg férfi vette őt körbe. Aggódás járta át a testemet és bár tudtam, hogy azoknak a férfiaknak hamarabb eshet baja mint Bellának, mégis nem tetszett az, ahogy Bella szótlanul áll középen, mintha semmibe meredne és a férfiak ezt nagyon élvezve kiakarják használni. Gondolkodás nélkül és egy szót sem szólva, szaladtam ki a házból majd irány az autom és rátaposva a gázra szelltem az utat Port Angeles felé. Mégis miért áll olyan tétlenül? Oké rendben az sem lenne jó ha bántaná az embereket, bár azt tudom, hogy nem inná ki a vérüket. De akkor is? Miért nem ijeszti meg őket, kissé lökje el és tűnjön el onnan! De Bella nem mozdult, olyan volt, mint egy szobor.  Valaki aki sokkot kapott. Egy szobor amin könnycsepp gördült le... Mérgelődve fujtattam ki a levegőt és még jobban ráálltam a pedálokra. Csak érjek oda, csak érjek oda mielőtt bármi is történne! 

Már messziről meghallottam azoknak a mocskoknak a gondolatát. Hogy milyen csinos is Bella és milyen is lehet ruha nélkül. Valamint egy lila estélyi ruhában is felrémlett, hogy milyen gyönyörű is volt benne mennyire kiemelte amit ki kellett. Leakarták fektetni, szorakozni akartak vele. Megerőszakolni és ott hagyni. És ez engem csak egyre jobban az őrületbe kergetett. Széttépem ezeket a szemeteket! Az már egyszer biztos! Idegesen fordultam be a parkóloba ahol voltak és nem álltam meg csak néhány lépéssel előttük. A részegek ijedten estek hátra. Bella üres tekintetében, mintha fény villant volt, feleszmélt, hogy ott vagyok előtte.

   - Szállj be! - szálltam idegesen ki és szóltam rá. 

Szót fogadott én meg a zaklatók elé álltam, akik lassan de összekapták magukat. Az egyik baseball sapkás állt először felem eszmbe:

   - Rossz útra léptél haver! - sziszegte az egyik, de nem ijedtem meg. Rá morrogtam és gyilkos tekintetet löveltem feléjük. Meglepődtek és kissé hátráltak is. Nem nagyon értették, hogy mi van velem. Mire néhány lépést volt közöttünk, dühvel visszaültem az autóba és rájuk hajtottam. Persze nem ütöttem el őket továbbra sem, hanem csak rájuk ijesztettem. Ijedten szaladtak is el, már amelyik újból le nem esett. Majd kifordultam a parkolóból és ráfrodultam a főutra, ahol szinte összemenjek az egyik autóval, aki vehemensen dudálni kezdett utánam de nem érdekelt, ismét csak repesztettem az aszfaltot.

   - Vissza kellene mennem és letépnem a fejüket!

   - Nem... nem kellene... - szólalt meg mellőlem egy csillingelő hang. 

   - Nem tudod, hogy milyen mocskos gondolatok jártak a fejükbe! - rivvaltam rá.

   - Nem nehéz kitalálni. -szólalt meg halkan. 

   - Válltsunk témát! Foglalj le, hogy ne akarjak visszamenni és összetépni őket! Nem is értem, hogy hogy lehettél olyan nyugodt középen!? - szürtem fogaim közül.

    - Nem... tudom... - emelte fel a lábait az ülésre Bella és láttam szemem sarkából ahogy remegni kezd a félelmtől... - én csak, olyan szerencsétlen vagyok! Simán elbántam volna azokkal az emberekkel, de akkor hirtelen emlék rémlett fel a múltamból és egybe mosodott a jelennel és teljesen lefagytam... vámpír létemmel együtt úgy éreztem, hogy szédülök. - folytatta reszketeg hanggal. - Nem vagyok éj vámpirnak való! Bár megölt volna azon az estén az a vámpir! 

Ezek hallatán hirtelen nyomtam rá a lábam a fékre, mire az autó hangosan nyikorgult fel. Szerencsére, már kijöttünk a városból és nem jött utánunk autó. Bella előre esett beverve a fejét, de nem esett semmi komoly baja. Értetlenül fordult felém:

   - Ne mondj ilyent! Nem akarhattál te sem olyan halált! Hogy egy vámpir megöljön! Bella te nem halhatsz meg. - néztem rá dühösen, ám szemeimben aggódás villogott. - Neked élned kell! 

   - Miért? Mi értelme van az életemnek?

    - Van értelme az életednek. Hiszen azon az estén Carlisle-ékkal találkoztál. - tenyereimmel közé fogtam az arcát. - Ennek is adj egy kis jelentőséget. Mi lett volna ha nem jönnek? Szerinted mit tett volna veled a vámpír?! Az ő markában maradtál volna és kitudja mi lett volna a terve veled. - erre megborzongott. - Találsz majd egy új utat magadnak. 

   - Miért ne halhatnék meg?

   - Akkor miért indultál a múltad kutatásában? Nem akarsz mindent fényre deríteni?! Ne élj a múltban Bella! Tedd rendben és élj a jelenben! Tedd meg mindent amit akarsz! De ne ess össze minden kis apróságra- Carlsile gondolatai között hallottam egyszer csak, hogy Bella múltjával kapcsolatba akar kérdéseket kapni. Bár részletesebben nem nagyon tudom őket.  Bella meglepetten nézett rám. - Bella, én érzem hogy neked élned kell! Ne mondd többször ezt. - hajoltam közel hozzá, hogy érezhetem hüvöskés leheletét. Percekig csak úgy álltunk egymás tekintetében mélyedve, mintha az idő is megállt volna... Amióta Bella megérkezett az életünkben felforgatta az enyémet és bár elmentem Vanessával egy hétvégére, most mégis hol vagyok? Ismét itt mellette azokba az aranybarna szemeiben nézve és nem akarnám soha sem elengedni.  Aj, mi ütött belém?!

Összekellett szedjem magam, így elszakadtam a pillantásától és elengedtem, majd a kormány felé fordultam és ismét rátapostam a gázra,  Forks felé hajtva.

   - Milyen volt a hétvége? - törte meg a csendet Bella mire a szokásos erdei útra letértünk.

  - Jó! - válaszoltam röviden. Vajon mi járhat a fejében? Néha annyira beleakarnék látni. De ez nem lehetséges!

A mai nap már másodjára parkoltam le a garázsba. Bellával egyszerre szálltunk ki, majd elé kerültem. Megszeppent egy kicsit de érdeklődve nézett rám.

   - Egy kis ajándék! - vettem ki a kezemből egy karkötöt. A két soros fekete madzagon diszelgő sötét átmenetes kék gyöngyök díszitették, közepén egy nagy gyönggyel, majd a madzag végén kis apró gyöngy. Szótlanul vette ki a kezemből és elkezdte fogratni kezében, hogy szemügyre vegye.

   - Nagyon szép! Nem kellett volna! - nézett fel rám aranybarna iriszeivel amelyek meghatottan ragyogtak. Örült az ajándéknak.

   - Nem tesz semmit! - mosolyogtam vissza rá. - Menjünk fel!

Bella:

Meglepett Edward szavai. Ahogy dühösen rám meredt, de közben aggódás szikrázodott szemeiben. De igaza volt, miért indultam a múltam kutatásában? Ha nem akarnám véghez vinni?! Összekell szedjem magam és nem rimánykodjak a múltamban. Kérdéseimre határozottan kell választ kapjak. Ha így folytatom nem kaphatok választ mindenre amit akarok. 

Meglepett a karkőtövel. Nagyon szép volt, de nem számítottam rá. Nagyon kedves gesztus felölük. Edward előre engedett és úgy mentünk fel a nappaliba, ahol a többiek ültek.

   - Bella jól vagy? Mi törént? - termett előttem Carlisle azonnal.

   - Jól vagyok, minden rendben! Csak lefagytam egy percig... - nevettem fel kissé harsányan, persze ez az ők figyelmét sem vette el. - Viszont Edward időben érkezett.  - pillantottam megmentőmre. - Köszönöm! - kedvesen bólintott. - Most ne haragdujatok felmegyek! További szép estét!

És mielőtt bárki is kérdezett volna felsiettem a lépcsön és eltűntem a szobámba. Amint becsukodott magam mögött az ajtó kifujtam a levegőt mélyen, majd odasétáltam a szekrényemhez és a kapott karkötöt becsusztattam az egyik fiókban. Összekell szedjem magam! Összekell szedjem...

   -  Bella... - éreztem egy szellő fuvallatot, majd mire az ablak felé néztem Vanessát láttam meg.

   - Vanessa, hogy, hogy nem az ajtón jössz? - néztem értetlenül rám és tettem felé egy lépést.

De ő azonnal átszellte a kettőnk között távolságot, megragadta a nyakamat és a falnak szorított:

   - Te kis cafka! Most nagyon jól figyelj! 

   - Van...essa...

   - Maradj távol a pasimtól, vagy esküszöm az itteni életedet megkeserítem! - sziszegte dühösen, miközben szemei villámokat szortak. - Megértetted?! - szoritotta meg kissé jobban a nyakamat. - Maradtál volna Alaszkában! Vagy még jobb ott a múltadban megölt volna az a vámpir! Nem is értem, hogy miért változtatott át! - sziszegte undorral és ezzel kissé beverte a fejemet a falba, amin repedés kelletkezett. - Maradj távol Edwardtól!

Ezzel elengedett és megis fordult, hogy ahol jött, ott távozzon is. Én lecsusztam a földre, bár nem volt miért hiszen nem kellett leveőg után kapkodjak... ám mégis nyakamhoz kaptam. 

   - Oh... amúgy, olyan szerencsétlen vagy! - gyülölettel vágta oda nekem. - Nem is tudsz megijeszteni embert?! Pedig a világ legnagyobb ragadozója vagy! Hát ez nevetséges! - nevetett fel majd eltűnt az estében.

Ennek meg mi a baja?

15. rész Társalgás

Aishiteru

15.rész Társalgás

Edward:

5 nap telt el, mióta Bella hozzánk érkezett. Azóta az este óta, Bella nem szólt hozzám egy szót sem, sőt igazából sokkal jobban bezárkozott, az ő maga kis világában. Senkihez nem szólt, egyedül Carlisle-hoz, esetleg Esme-hez. De azon kívül még jobban önmagába fordult. Nem érdekelte ha Alice elhívja vásárolni, sem ha Emmett hecceli. Nem érdekelte semmi, magába zárkozott és folyton a gondolataiba révedt. Bár sejtettem, hogy miről van szó, kíváltó okát nem tudtam és bár megkiséreltem nem jutottam előbbre Carlisle gondolataival. Ugyanis nagyon jól őrízte, mindezeket. Egyszer rám is szólt, hogy ne keressek, mert Bella ha akarná megosztaná. De egyelőre ő nem teheti. 

     - Szívem, akkor hamarosan indulunk Alice-al?! - lehelt csókot ajkaimra Vanessa. 

Mindeközben ránk köszöntött a hétvége is, amire Vanessa már nagyon készült. Végül úgy döntöttük, hogy Ozette-be megyünk kempingezni és csodálni az Ozette tavat. Vanessa még utolsó pillanatban is Port Angelesbe akart elmenni, hogy körbe nézzen és hátha valamin megakad a szeme amire szükségünk lenne. Csak bólintotta, miközben forgattam egyet a mai újságon. A nappaliba ültünk, péntek délután volt. Carlisle még dolgozott, Esme Rosalie-val volt elmeve árvaházba vittek ajándékokat. Emmett és Jasper kint harcoltak. 

    - Akkor majd jővünk! - intett vissza és már el is tűnt az ajtóba.

Felsóhajtottam és lecsaptam a nappali kis asztalára az újságot. Az útobbi napokban folyton Bellán járt az eszem. Egyszerűen megbabonázott, pedig csak alig 5 napja ismerem. Mi ez az egész?!

Feltekintettem az emeletre, ahonnan semmi hang nem szűrödött ki és kisebb tétovázás után úgy döntöttem, hogy felmegyek hozzá. Ezt csinátl mindig, haza jöttünk a suliból és azonnal felsietett a szobába. Felsiettem a lépcsőn, majd jobbra fordultam, hogy elérjem Bella szobáját a folyosó végén. Az ajtóba viszont még megtorpantam egy kicsit, ahogy a kezem a kilincsért nyúlt. Bekopogtam, majd forditottam is a kilincset, ami azonnal nyitodott:

   - Bella? - szóltam be, viszont hang nem hallatszodott.

Beléptem a szobában és hirtelen megtorpantam. Földbe gyökerezett a lábam... teljesen elámultam... de semmi rossztól. Bella az ablaknál állt, ami tárva nyitva volt,  gyönyörű volt. A szellő lassan bejárta a szobát és kellemes, édes barackvirág illata szétáradt. Barna haja dús hullámokba esett a vállára, a kikandikáló nap éppen őt érte, ezzel megcsillogtattva hófehér bőrét. Egy lenge kis szatén vörös ruhát viselt, ami csinos alkatát, karcsu termetét és domborulatait jól kihangsúlyozta, formás combja egy részét kivillant, ahogy hófehér vállai is. Nem tudtam levenni róla a szemem, Aranybarna tekintete most fordulta felém, amely úgy csillogott mint az égen a csillagok. Éreztem, ahogy türtöztetnem kell magam, mert legszívesebben odamentem volna, karjaimba kaptam volna, végig simitottam volna bőrén csókokkal halmoztam volna el minden egyes kis porcikáját. Edward! Szedd össze magad! Szívem heves zakatolásba kezdett.

   - Na haragudj! - fordultam el, zavarbejtően. - Én... izé... mindenki elment itthonról, gondoltam beszélgethetnénk. 

   - Nincs semmi gond! - hallottam meg csillingelő hangját. - Megfordulhatsz!

Kissé tétóván, de megfordultam. Bella felvett egy vörös köpenyt, de még így is vágyat kelltett bennem. Miért?! 

   - Nos, akkor lenne kedved beszélgetni? - arra készültem, hogy nemet mond. De egy próbát azért miért ne tehettem volna meg?

   - Persze! - mosolyodott el halványan. - Szeretnél elmenni egy kis sétára? - sanditotta fel a szemét.

Öröm járta át a testemet és mosoly kuszott az ajkaimra amit ebben a pillanatban, semmi sem ronthatott volna le. Szeretne velem beszélgetni.

   - Persze! Sétáljunk egyet az erdőben? - mutattam az erdő zugai felé.

    - Igen, csak átöltözöm ha nem gond? - emelte fel szemöldökét.

Végig pásztáztam a szememet újra vékonyka termetén, de hamar észbe kellett kapnom, hogy mindezt Bella észreveszi. Így megköszörültem a torkomat és gyorsan eltekintettem:

    - Persze, megvárlak kint! - és gyorsan mielőtt bármi hülyeséget csinálnék kiléptem és megálltam az ajtóban. Huh, Edward, nyugodj le! Nyugodj le! Ne gondolj Bella csodaszép, kifinomult, formás testére... Néhány órán belül Vanessával uton lesztek egy kis közös kiruccanásra. Vele vagy együtt!

   - Mehetünk? - szinte hátra estem, annyira elgondolkodtam, mikor kinyilt az ajtó mögöttem. Kissé neki is ütköztem a lánynak, aki éppen rajta szeretett volna kilépni.

    - Ne haragudj! - gondolkodás nélkül tenyerim közé fogtam arcát. - Jól vagy? Megütöttelek? - tekintettem rá aggódva.

De válaszul csak egy kis kuncogást kaptam.

   - Mi olyan vicces? - néztem értetlenül, ám könnyed boldogsággal.

    - Úgy aggódsz miattam, mintha bármi  testi fájdalamat is okozhatnál. De nem tudsz, azaz egy ennyi nem fáj. - helyesbített.

   -  Sosem bántanálak! - csúsztak ki a szavak gondolkodás nélkül. 

Majd mire feleszméltem, hogy mit is mondtam, zavarba jöttem. Ez sem semmi, vámpir létem során nem éreztem még soha azt, hogy bárki is zavarba hozott volna. Ám most mégis, Bellának sikerült. 

   - Köszönöm. - válaszolta, de nem nézett felém, hanem elindult lefele, követtem.

Kiléptünk a házból és neki indultunk a fa rengetegének. Örültem, hogy Bella elfogadja társalgásomat. Jó hosszú percekig csak némán sétáltunk egymás mellett. Csend honolt a tájra is, egy egy szellő suhogott csak át megrezegtettve a fák koronáit. Valahol távolban őz motoszkált és puma vinnyogott. Bella folyamatosan előre nézett, nyugodtan sétátlunk emberi tempóba, mindeközben én őt néztem.

    - Szeretnél valamit mondani? - tőrte meg végül ő a csendet. - Vagy van valami az arcomon?

   - Én... izé... bocsánat. - néztem el gyorsan ismét zavartan.

    - Edward... - állt meg előttem, amire kissé megszeppentem. - Nagyon sajnálom, hogy aggódnotok kell értem. De minden rendben van, én már megszoktam ezt. - nézett rezenéstlenül aranybarna tekintetével. - Ilyen kis magányos farkas vagyok! - nevetett fel, de harsányan.

    - Szereted az esőt? - kérdeztem gyorsan témát válltva, mielőtt olyan irányba vetnénk magunkat, hogy összevesznénk és elszalasztanám az esélyt, hogy beszélgessek Bellával.

    - Az esőt? - nézett meglepetten. - Az időjárásról fogunk beszélni? - húzta fel a szemöldökét és kissé felnevett, én is követtem nevetését.

  - Öhm... hát úgy tűnik. - vakartam meg a fejem.

  - Hmm... szeretem nézni az esőt. Olyan megnyugtató... - válaszolta egyszerűen. 

   - Hiányzik a hó? Alaszkában inkább az járatosabb nem?

   - Nem is tudom. Hófehér, csillogó hó... mint a bőröm - emelte fel bal kezét. - Hideg és... - de ebben a pillanatban elhallgatott és felém nézett. - Talán. - válaszolta röviden. - Neked milyen itt Forksba?

    - Hmm... kellemes. - válaszoltam én is röviden. - Mivel az ország egyik legcsapadékosabb zuga, nem süt annyira a nap, szóval nagyon jó hely a magunk fajtánknak.

Bella helyeslően bólintott.

    - Milyen? - ült le az egyik fa tővébe.

   - Mi, milyen? - néztem értetlenül rá és követtem, hogy mellé telepedjek.

   - Milyen nem emlékezni semmire az emberi létedből? - meredt a távolban. Meglepett a kérdése.

   - Hát... kínzó. - sóhajtottam fel. - Bár kitudja mi történt velem, milyen is volt az életem... de mégis ez a sötétség fájó. Emlékeket akarnék! Főleg olyankor, mikor mindenki az emberi életéről oszt meg dolgokat. Irigylem őket. Ahogy... - néztem feléje. - téged is.

   - Engem? - lepődött meg és aranybarna iriszeivel felém fordult.

    - Igen. Hiszen nézz magadra, mennyire óvod a múltadat. Ragaszkodsz az emlékekhez...

   - Az én emlékeim sem olyan elevenek. - tiltakozott. - A vőlegényem arcára nem emlékeszem, egyáltalán... - mondta szomorúan.

    - Te feleteni akarnál! - állapítottam meg.

Fél szemmel rám nézett, majd egy halovány mosoly villant fel arcán. 

   - Bella, hidd el ez nem olyan jó dolog. Az, hogy a sötétségbe tapogatozok, hogy életem 17 évébe vajon mi volt velem, ki volt a családom, barátaim, mit szerettem, mit nem.... egyáltalán ki voltam . -kissé talán ingerültebb lettem a szavak hallatán, mint kellett volna, megragadtam Bellát a vállaitól. - Bella ne akard ezt! Ne kívánd, hogy felejtsd el önmagadat. Mert az is egy fontos részed!

   - S...ss...sajnálom. - fordította el a fejét.

    - Nem, én sajnálom - engedtem el. - kissé elragadtattam magam.

    - Mióta zongorázol? - válltott most Bella témát.

     - Már jó rég óta. - villantottam fél oldalas mosolyt. - Nem is tudom, kipróbáltam ezt azt vámpir létem során. Szeretem a zenét, valahogy kötödni akartam hozzá. Próbálkoztam hegedűvel, gitárral, de nem ragadott meg annyira, mint a zongora.

    - Nagyon szépen játszasz! - összekuporodott, átölelte lábait és térdeire hajtotta fejét. Olyan szép volt, olyan törékenynek tűnt, megakartam védeni gondolkodás nélkül.

    - Köszönöm! Neked, mi a hobbid?

    - Nem is tudom... én is próbálkoztam az évek során egy két dologgal. De semmi nem kötött le hosszú ideig. Pedig az örökléthez kellene valami társ nem? - húzta fel a szemöldökét

Mosolyogva bólogattam, miközben halkan mindketten felnevettünk. Kellemes társalgásban elegyedtünk, aminek nagyon örültem. Bellát nem láttam, hogy szorongana vagy bánkodna. Kérdezkedtük egymást és ismerkedtünk.  Persze vigyáztam milyen témákra evezek. Viszont meglepetésemre még egy két emberi emlékét is elmesélte.  Társasága nyugodtsággal töltött el és boldogsággal, valahogy azt akartam, hogy itt ragadjunk ebbe a pillanatban.

    - Nézd csak, ott a közelben egy rét. Nem megyünk oda? - pillantottam Bellára, hiszen a távolból szép lila erdei virágok villantak fel. - Leülhetnénk oda!

De ő csak meredt előre amerre mutattam és mintha fájdalom, bánat suhanna át rajta.

   - Inkább.. inkább, menjünk vissza. Jó?! - ragadta meg karom. - Biztos Emmették már végeztek és Carlisle is hazaér hamarosan.

Csak bólintottam és lassan megfordultunk és elindultunk visszafele. Miért nem akarja, hogy arra menjünk? Ez furcsa volt, ahogy hirtelen megváltozott a hangulata. A visszavezető út csendbe telt. Egy ideig legalábbis...

   - Hé! - testem megfeszült, ahogy meghallottam a férfi hangot és megéreztem a farkas bűzt. Gondolkodás nélkül rejtettem magam mögé Bellát és támadó állásba helyezkedtem. - Te vámpir csaj!

Azt hittem Bella is így fog, de nem így lett. Vámpir csaj? Ez Bellát akarja... Rá mordultam, mire Bella vállamra helyezte a kezét és ellépett előllem. Értetlenül meredtem rá. Ő ellenség... Bár igaz, hogy a mi területünkön van így nem támadhat meg.

   - Jacob... mit szeretnél? - állt meg szemtől szembe Bella, mire úgy tűnt, hogy Jacob kissé enyhit testtartásán. De hangneme továbbra is harsány maradt.

   - Csak szólni szerettem volna, hogy az a vámpir akit ugy kerestél. - akit keresett?

   - Nincs egyedül? Ismét ugyanazt az útvonalat megtették? - érdeklődött Bella.

    - Nem... - rázta a fejét a vérfarkas, közbe szeme szögletébe felém nézett, ahogy egy lépést tettem feléjük és rám mordult.

     - Edward... nincs semmi baj. - szólt hátra Bella, mire megtorpantam. Hogy bízhat meg ilyen könnyen benne? Egy vérfarkas, akivel alig ha néhány percet beszélt eddig.

    - Nem, de felbukkantak a területünkön. Felismertem annak a vérszívónak a szagát, de nem volt egyedül. A falkával utánuk eredtünk de ismét csak sikerült megszökniük. - sziszegte fogai közül idegesen. Lassan tettem egy lépést Bella iránt, ha dühbe gurul ez a dög, tuti átváltozik.

    - Hogy nézett ki? Most nem láttátok arcból? A társa?

    - Sajnos nem láttuk. A társát is hátból láttuk, loboncos, korom fekete hajjal és sötét bőrü.

    - Sötét bör, loboncos haj? - mérlegelte a hallottakat Bella. - Rendben, köszönöm, hogy szoltál. 

    - Nincs mit! De ne vedd nagy dobra ezt az egészet. Csak gondoltam jógod van tudni ha már ennyire keresteted.

Összeszükítettem a szemeimet és beleolvastam a gondolataiban. Bellával korábbi találkozáson járt a feje és hogy mennyire magányt is látott benne, valahogy sajnálatot érezett iránta és arra gondolt, hogy ennyit még megérdemel Bella. 

    - Száj ki a fejemből te vérszívó! - annyira elfeledkeztem, hogy nézem.

    - Bella, most már visszakellene mennünk. - ajánlottam és vállára helyeztem a kezem.

    - Rendben. - fordult félig meg, de szemeit továbbra is a vérfarkason tartotta. - Köszönöm Jacob!

A vérfarkas csak bólintott, de nem mozdult meg, arra várt, hogy mi menjünk el először. Megfogtam Bella kezét és elkezdtem magam után húzni. 

    - Edward nyugodj meg! - próbálta ki húzni a kezét de szoritásom erősebb volt. 

    - Bella ők az ellenségeink. Nem tudod, hogy mire számíts. 

    - Mégis ide jött, a területetekre, kockáztatva, hogy átadjon némi infot. - meredt rám dühösen.

Majd kirántotta kezét és vámpir sebeséggel indult visszafele. Oh, Bella kikészítesz. Felvettem a tempót és neki indultam én is az útnak. A többiek még nem értek vissza, De nemsokára csatlakoztak hozzánk Esme-ék, majd Carlisle és Emmett-ék is. Bella a szobájába vonult néhány perc után. Reméltem, hogy maradni fog miután annyit beszéltünk, de ismét csak úgy válltunk el, hogy összekaptunk. Mit várhatnék? De mégis mi a franc üt belém, ha Bellával vagyok?! Hol boldogság, hol aggódás lobog fel bennem. Nem voltam ennyire ingatag az érzelmeimmel eddig. Most miért?!

De sokáig ezen nem törhettem a fejem, ugyanis nemsokára Vanessa-ék is visszatértek. És bár nem egészen így terveztük, de este neki álltunk az utnak. Aminek természetesen Vanessa nagyon örült. Távol kellett lennem Bellától. Összekell szedjem magam. Nem tudom mi ütött belém de, ezt kell tennem. Szóval elbúcsuztunk hétvégére a családtól és beültünk az autóba. Persze Bella nem jött le még ekkor sem. Elkell engedjem, ez a hétvége csak az enyém és a Vanessaé.

Már éjffél körül járt, így az utak nagyjából üresek voltak. Néhány kocsi hajtott velünk együtt az utakon. Nem kiméltem a gázt, beletapostam és Ozette felé vezető utat 1 óra és negyed helyett megtettük kevesebb, mint egy óra alatt. Befizettünk a kemping helybe, majd egy elég távoli zugot választottunk magunknak és felvertük a sátrunkat. Vanessával szerettem volna, ha inkább nem szállunk meg emberek között, de Vanessa-nak néha vannak pretenciói.

    - Nos, szívem, akkor mit szólnál egy kis együttlétre miután felállítottuk a sátrat? - hajolt közel Vanessa és suttogni kezdett.

   - Nem megyünk el egyet sétálni? Ozette tó az erdőn túl van, biztos nagyon szép az ég és a tó.

    - Rendben! - bólintott egyből rá. Ezen kissé meglepődtem. Aztán meghallottam a gondolatait is Nyugi Vany, ez a hétvége a tiétek. Bőven van időtök együtt lenni. És az a cafka nőt is elfogja felejteni, mire visszamegyünk. A tervem nincs, hogy kudarcba fulladjon. De a tervét nem elevenítette fel, így nem tudtam rájönni, hogy mire készül. Nem tetszett, hogy Bellát ismét "cafká"-nak nevezte. Viszont nem ragadhattam le most erről, a hétvégét együtt töltsük.  Nem lenne jó ha vitával kezdenénk. 

Felállítottuk a sátrat és elindultunk a közeli erdő felé, hiszen annak túl oldalán Ozette tó terült szét. Kézen fogva és emberi tempóba tettük meg az utunkat. Közben beszélgettünk, de valahogy ez olyan általánosnak tűnt, akaratlanul is folyton a minapi beszélgetés jutott eszembe Bellával. Ahogy a forksi erdőbe sétálgattam és társalogtunk. Ahogy megnyugvás és melegség járta át a testemet.

   - Szívem, szívem, minden rendben? - legyezketett előttem Vanessa.

   - Igen, ne haragudj elgondolkodtam. Mit is mondtál? 

    - Néha elgondolkozom, hogy milyen jó is lenne ha én olvasnék a te gondolataidba. - mosolygott el sejtelmesen. - Amúgy meg megérkeztünk!

Fordította fejét előre. Követtem példáját és ekkor elém tárult az Ozette tó. A szél nem fújt, igy lassan fordozodott a víze. A Hold és a csillagok  nagyon szépen megragyogtak a víz tükrén. Csend honolt a tájra. Az egész tavat erdő fogta közbe. Magasodó fenyők és cserjék körvonalazodtak ki körbe. Az egyetlen duruzsoló termtmények a bogarak voltak. Néhányuk táncra is hívta a másikat.

    - Ez nagyon szép mi? - nézett fel rám Vanessa mosolyogva.

   - Igen, valóban az!

Vanessa elkezdett a tó felé húzni, majd egész közel a vízhez, a parton megállt, szembe fordult velem és megcsókolt. 

   -  Nos, nincs kedved egy éjszakai fürdésre? - incselkedett velem.

   - Inkább nem ülünk csak le és gyönyörködünk a tájba?

Mi a baja most komolyan? Remélem, hogy nem lesz ilyen unalmas egész hétvégén. Vajon az a cafka jár a fejében? Ismét türtöztetnem kellett magamon, hogy ne szóljak rá. Miért beszél így róla? Mi rosszat tett ellene? Bella nem ártott neki, csak most találkoztak. Leültünk a fűbe, Vanessát átöleltem és csendben néztük a tót. Nem is tudom mennyi idő telhetett el így, mikor Vanessa hátrafordult és megcsókolt. Mohón kapott ajkaim után és simult karjaimban. Vágyott értem, de nekem nem volt meg ez a szenvedélyem... mégsem toltam el magamtól. Ő a barátnőm!

Bella:

5 nap telt el amióta Cullen házba vagyok. A levél megtalálása óta csendesebb vagyok a szokásosnál. Nagyon jól esett, hogy Edward megnyugtatott, valahogy a közelében fura melegség járja át a testem és nyugodtság. Mintha múlt árnyai, már nem fájnának annyira. De amint rájöttem erre, szuró fájdalmat éreztem a mellkasomban és zöld iriszek képződtek szemeim előtt. Nem szabadna ezt éreznem. Nem! Az én Edwardom, jelenti számomra csak a világot. A világot... aminek ő már nem részese.

Jó volt beszélgetni Edwarddal, gondoltam kissé elterelem a gondolataimat. Nem akartam megbántani, hogy felhoztam semmire sem emlékszik emberi létéből. Valóban ha én sem emlékeznék, valahogy az talán jobb lenne. Nem kellene kínozzon azaz érzés, hogy elfelejtettem a vőlegényem... de, egy ilyent elfelejteni?! Elfelejteni azt a személyt aki világot jelenti neked, akivel összeakartad kötni az életed. Ez mégis fájdalmasabb! Elhamarkodottan beszéltem. Vajon Edward miért nem emlékszik semmire emberi mivóltából? Persze megint úgy végződött mint eddig, egy kis vitával az egész társalgásunk. Nem értem miért volt úgy ki?! Oké, Jacob vérfarkas, rendben felfogtam, ellenségek vagyunk. De nem azért jött ide, hogy bántson, hanem gondolt rám és közölt némi információt azzal a vámpirral. Loboncos, korom fekete haj? Tehát nincs egyedül, de vajon lenne ennek köze a környékhez ahol a házunk van? Miért járnák ott? Mondjuk eddig egyedül járkált és most azt mondta Jacob, hogy nem ott találtak rájuk. Nincs egyedül. Csak ez kell legyen a szemem előtt. Annyi kérdés...

Hallottam amikor Edward és Vanessa elindult a kis hétvégéjükre. Irigyelm... irigylem az egész Cullen házat, mivel azzal lehetnek akit szeretnek. Én sosem leszek újra szerelmes. Közelebb léptem a mostani szobám fiókos szekrényéhez és kihuztam egy rámát. Ebbe őrizgetem a kis levelet, amit néhány napja kaptam. Végig huztam a kezemet a kereten és szemeimmel végig követtem az utolsó sorokat. "Szeretlek bárhogy is légy és várok rád! Ameddig csak kell! Mert tudom, hogy visszajössz, hozzám! Szeretlek mindennél jobban a világon!"

   - Oh, ne haragudj! Nem tudtam, hogy van itt valaki. - léptem ki a teraszra, ahol Rosalie állt. - Megyek. - fordultam is vissza. Az egyetlen akivel alig válltottam néhány szót az Rosalie volt. Láttam szemeiben, hogy őt is bántja valami és egy két szót hallva Emmett-től és Carlisle-tól tudtam, hogy őt is a múltja ragasztja le.

   - Nem, semmi gond! Én amúgyis megyek be! - szólalt meg és ellépett a korláttól.

   - Rosalie! - szólítottam le mielőtt kilépett volna. Megállt, de nem fordult felém. - Öhm... nem, semmi! Hagyjuk! - mégis mit akarok tudni?! Csak valahogy az a halovány fény a szemébe, néha úgy csillog mint ahogy nekem szokott a bánattól.

Egy pillantra kissé oldalra fordiotta fejét, de nem mondott semmit. Végül be is lépett a házba én meg egyedül maradtam a teraszon. Felsóhjatottam és a korlátra támaszkodtam. Majd felnéztem az égre, a Hold ezüstösen tündöklött. A távolból farkas kiáltás hallatszott. Vajon Edwardék mit csinálnak most? Egyáltalán miért rémlik fel most Edward?

16.rész Gyülés

 

A démon szíve

16.rész Gyülés

Edward:

Bella egy bokáig érő sötét kék ruhát vett fel, melynek alj része V alakokba rendeződve volt felvágva és alját kis fehér  szegély követte végig. Válla szabadon esett egy kis pánt ékeledett csak rajta, Nem volt az az egyenes típus, fent is hegyesen íveltek lefele kisebb dekoltázst képzeve. Hátán trapézizmai alatt formálodott egybe és kisebb gumis rész követte, jelezve nyúlos anyagát. Nagyon szépen kiemelte karcsu alakját és ez a szín is nagyon jól kihangsúlyozta. Csodaszép volt! Hajai hullámosan estek vállaira... Mosolyogva és érdeklődve nézett fel rám, mire karjaiba zártam és nyakába csókoltam.

    - Mennünk kell! - mondta, de hatalmas mosoly tette szebbé ezt az egészet.

Elhúzodtam tőle és kézen fogva hagytuk el a szobát. A többiek már kint vártak, Jasper és Emmett is párjukat ölelték.

    - Nem kell jöjjetek srácok! - szólalt meg szerelmem azonnal. - Nem hiszem, hogy élveznétek és amúgyis ez nem a ti dolgotok.

    - Ugyan Bella, ha már eddig eljöttünk. Miért ne hallgathatnánk meg? Démonok és vámpirok egyezkedése... izgalmasnak hangzik. - villant fel Emmett szeme, de látszott, hogy igazából kissé erőlteti.

    - Nem olyan izgalmas a dolog. Mintha valami nagy vezetői politika társalgás lenne. Sokszor azt hittem, hogy mentem unalomban betegszem bele. - nevetett fel Bella. - Tényleg nem akarlak kényszeríteni. Amúgysem tudom, hogy mit fog mondani Aro, így is elég, hogy Edward megakarja próbálni. Viszont ha benne lennétek szeretnélek megkérni egy feladatra.

   - Valami izgalmas kis feladat? - na most már valóban az izgatottásgtól csillant fel Emmett szeme.

    - Betudnátok nekem szerezni egy két dolgot? És óvatosan körbe nézni a déli részen?

    - Persze Bella! - válaszolt Jasper először.

    - Álljunk meg csak egy percre! - csattant fel Rosalie. - Mégis mi vagyunk neked? Szolágid amit kedvedre csicskáztathatsz?! 

    - Rosalie... - szóltam rá.

    - Nem! Mire gondolsz? Úrnő vagy és azt hiszed, hogy mindenki a kezed alatt dolgozik. 

    - Nem erről van szó Rosalie csak megakartalak kérni valamire...

     - Dél részre akarsz küldeni kémkedni?! Démonok közé löksz?! Az este még ki volt el, hogy nem akar bajba sodorni minket?!

    - Rosalie kérlek állj! - szólt kissé erélyesebben rá Bella. - Ne haragudj! Nyilván visszautasíthattok, nem kell elfogadjátok. És nem löklek a démonok közé. Csak azt szeretném ha felmérnétek a terepet. Nappal van, nem jönnek ki a démonok. És amúgysem támadnának meg.

    - Honnan tudod olyan biztosan? - sziszegte még mindig undorral Rosalie.

    - Mert nem azért vannak itt. Engem akarnak megkeseríteni. - mondta roppant nyugodtsággal Bella, de nekem ökölbe szorult a kezem. De ebben nekem is lesz szavam...

 Egy perces néma csend honolt ránk, majd láttam ahogy Jasper és Emmett összenéz. 

    - Bella... majd mi Emettel elmegyünk délre. - jelentette ki Jasper.

    - És majd mi Rosalie-al amit kell összegyűjtsük. - lépett közelebb Alice és kézen fogta Bellát, mire szerelmem hálásan nézett rá. 

   - Köszönöm... De Emmett és Jasper tényleg csak a közelben átnéztek hallgattok mit beszélnek a falusiak. De nem mentek semmilyen sötét kis utcába egyedül, semmi magán akció! - emelte fel ujjait a két fiúra nézbe.

    - Ugyan már Bella, tényleg ennyire esetlennek nézünk? -vigyorgott Emmett.

    - Nem harcoltatok még démonokkal. Legyenek gyengék vagy erősek, óvatosak kell lenni mert alattomosabb lényeket nem hordott még a világ a hátán. De ha majd visszamegyünk Forksba tanítok egy két dolgot. Viszont ha most nem gond, lekell mennünk Aroék már várnak!

Bólintottunk és minek után Alice kezébe csusztatott egy cetlit el is indultunk lefele, ahol valóban a Volturi termébe már vártak.

    - Jó reggelt kedveseim! - köszöntött Aro nagy mosollyal és felállt székéből. - Hogy aludtatok?

   - Jó reggelt! Remekül!

   - Ja, persze a kis esti szövetkezésed után mindenképp elhiszem... - szürte undorodva fogai közül Jane. És láttam gondolataiban, milyen kárörvendő is, hogy az este elfülelte, ahogy Bella a démonnal beszélget. Visoznt a mellette lévő Alec, kissé megfeszült és gondolataitól őrjöngeni tudtam, ugyanis aggodalom suhant át rajtuk Bella iránt.

    -Jane! - szólt rá Aro, mielőtt Bella szólalhatott fel. - Bizots, hogy a vendégeinknek erre is van magyarázata.

    - Aro... te is jól tudod, hogy nem türjük ha a helyünkön démonok járnak! - sziszegte Caius. - Eddigi éveink során ilyenre nem volt példa, a démon úr jelenlétében még soha...

    - Caius! - csattant fel Bella hangja a hatalmas kupolás terembe és csak ugy csattogott a dühtől, szemei is kéken kezdtek izzani. - Méltatlannak találsz a helyemért? Megkérdőjelezed a poziciómat?! - merte a szőke hajú vámpirra Bella és tett egy lépést felé, mire az mintha kissé visszahúzodott volna székében, mintha elakarna tűrni. - A démon meglepett mindannyiunkat. Magatok is tudnotok kellen mily allatomosak. - tért nyugodtabb hangnemre és szemei is újra . - Alkudozni akart velem.

    - És olyan jó szemmel nézted ezt? Korábban sosem hagytál volna elmenni egy démont ilyen könnyen... tán megenyhült a szíved? - kérdezte Caius, nem tettettve kárörvendüségét. Az ő fejében is Bella csak egy akadály volt, akitől félt de nagyon akart, hogy valami kivetni valójuk legyen és megcsappanjon ereje.

    - Ahogy nálatok is vannak törvények, nekünk az Alfáknak is van. Ha tetszik ha nem bekell tartani. Az a démon nem vétett és eddig is csak olyanokat öltem meg, akik megszegték szabályainkat. - gunyoros mosoly jelent meg arcán. - Micsoda szörnyetegnek gondoltatok, hogy jöttön menten mindenkit elpusztitok?! - szurta oda Bella tette sértődöttséggel. - De ne aggódjatok kezem között fog végezni az a démon is! - vigyorodott el majd gonoszul. mire mindenki arcán a terembe egy pillantra átsuhant a félelem. Na kivéve rajtunk, mivel tudtuk, hogy Bella nem bántana. Aro gondolatban fortyogott, nem nagoyn őrült, hogy félnie kellett valakitől és terveiben előre gondolkodott, hogy hogy gyengítehné meg Bellát. De ha majd ellene is kellene forduljak, megtenném. Belláért...

    - Értem. Valóban testvérem... - pillantott hátra Aro Caiusra. - Nem illik meg kérdőjelezni a démon úrnő szolgálatát. Elnézést kérek a faragatlanságáért. - lépett előre Bellahoz és végig simitott arcán. - Kár, hogy nem közénk való vagy! Isabella... - suttogta fülében, mire éreztem, hogy szerelmem kissé megborzong, de szeme sem rebbent, hogy ezt kimutassa. Viszont én mellette megfeszültem, ami szerintem nem kerülte el Aro pillantását. Viszont, nem monodtt egyelőre semmit. - Nos akkor szerintem ne tétlenkedjünk tovább! Foglaljunk helyet a tanács teremben, Bella! - nyújtotta kezét Bella felé, de mielőtt az elfogadta volna.

    - Aro, lenne rám két perced? - szólaltam meg hosszú idő óta először.

Aro felém pillantott vörös szemeivel mosoly húzodott szájára. Szerintem nem kellett ahhoz gondolatba olvasson, hogy tudja mit akarok.

    - Természetesen, járjunk egyet! - intett felém és elindult a bejárati ajtó felé. - Addig nyugodtan foglaljatok helyet!

Szólt hátra, mire Caius, Marcus és Bella elindult a jobb oldali ajtón. Láttam ahogy szerelmem egy pillantra megtorpan és titkon felém néz, de a következő percbe Alec lépett mellé és szólította le. Visszakartam fordulni, követni akartam az eseményeket, de ajtó már becsukodott és először Aroval kellett beszélnem.

    - Ha nem gond, kilépünk a teraszra. - ajánlotta Aro és a terasz felé mutatott, mire kiléptem. Az eget továbbra is borus felhők borították be, amióta csak itt voltunk. Az utca egyelőre csendes volt. Aro lépett mellém és messze nézett a városba magasodó sárga, narancssárga épületek felé. - Szeretnél részt venni a gyülésen!

    - Igen! - bár tudtam, hogy nem kérdésnek szánta.

    - Páratlan szerencsés vagy, hogy neked nyitott meg a démon úrnő szíve. Mondd csak, soha nem fogott el a rettegés mellette? Sosem féltél tőle? - sandított rám oldalból. 

    - Nem! Bíztam benne és beleláttam a lelkébe. - mondtam ki határozottan mire elismerő pillantást kaptam.

    - Csodálatos! Sosem hittem volna, hogy az a démonfaj... izé - javította ki gyorsan - démon úrnő egy magunka fajta iránt kezd vonzódni. Amikor először láttam az a vérfagyasztó tűzes tekintete amibe csak a bosszú égett. Nem hittem, hogy más is tudja érdekelni. - bosszú? Tehát tud róla. De Bella fejébe nem lát, tehát akkor... Xavier gondolataiba láthatta korábban. - Nos nem állok én a szerelmetek útjába. - fordult felém. - Mint mondtam remek alkalom, hogy az Alfa és Omega csapat közelebb kerüljön egymáshoz. És őszíntén nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki ebből az egészből. De hadd adjak egy tanácsot. Az ifjú királynő nem fog lemondani a bosszúról. Abban is tudod támogatni? - villant fel egy rosszálló mosoly és közel hajolt hozzám. - De... - lépett el tőlem. - ha úgy gondolod, hogy nem és talán megfélemlesz tőle, mi szivesen fogadunk! Csatlakozhatsz hozzánk és védelmed alá veszünk. 

    - Köszönöm! De jól vagyok! - tudom én magam is, hogy Bella nem tágít elvei mellől egyelőre és a nővére gyilkosa iránt is napról napra jobban forr a vére és aki bezárta őt. Érthető és én magam sem tudom elképzelni valaki hogy vetemedhetett ilyensmire. Bella mellett leszek és segítek amibe csak tudok. Majd utána tudom, hogy nyugodt, szép közös életünk lesz.

    - Csak nem hiszed, hogy Bella ha be is teljesíti a bosszúját leáll az öldökléssel. - Aro nem is érintett meg mégis mintha olvasott volna bennem. - Már 100 éve, hogy ezt az életet éli. Nem fog lemondnai róla, kötelessége van mint a démonok úrnője, nem fog kilépni belőle. Nem olyan könnyű nekik mindennel leállni. Hidd el, sokat nem tudsz még a démonok világáról. - mosolyodott felém majd visszalépett a folyósora. Összeszükült szemmekkel meredtem a semmibe. Tudni akarok, mindent tudni akarok! Annyira zavar, hogy mindneki jobban ismeri a szerelmemet mint én! Ne légy dühös Edward. Bella megígérte, hogy beszélni fog. Biznod kell benne! Új világba csöppentél és ezt is megkell ismerni. Most ismerted cska meg Bellát, de nézd meg mi mindent elértél már nála. Hiszen mindenki bevallja, hogy megnyilt feléd. Szólalt meg egy kis belső hangom. Igaz, Bella eddig szinte senki felé sem fordult gyöngédséggel, talán Xavier felé de ő is bevallotta, hogy csak hálás. Te vagy az első szerelme élete során... melengség járta át a testemet ahogy erre gondoltam. Igen, Bella engem szeret!

   - Nos nem jössz? - lépett félig vissza Aro. - Részt vehetsz az ülésen!

Bella:

Tudtam, hogy Rosalie nem fog belemenni bármit is mondok neki. De a családját nem hagyná el. Amit irgyeltem, Cullen mérhetetlen összetartását, egybefogását. Aminek mohón talán de része akartam lenni. Mégis ez önző vágy! Abban a pillanatban, hogy Edward felé megnyiltam, sorsunk egybefonodott és bár nagyon jól tudta veszélyes az út nem tántorodtam el. Vele akartam lenni. Ahogy sokszor Edwardra néztem azt kívántam, bár nyugodt életünk lehetne. Bár lehetnék ember vagy vámpir és akkor semmi sem állna az utunkba. Oké emberként mondjuk igen, de könnyebb lenne, mint egy démonnal. A pecsét ami alá estem, nem léphetek el. Követnem kell a kitűzött sorsomat. De mindent megfogok tenni, hogy Edwardnak és a családjának semmi bántodása ne legyen!

    - Bella... - szíltott meg Alec, anélkül is megtudtam mondani hogy ránéztem volna hiszen éreztem illatát. Mert én mindeközben a kifele sétáló Edwardot és Arot néztem. Remélem, hogy nem tömi semmivel sem tele a fejét, mert akkor nagyon pipa leszek Arora.

Alice és Rosalie elindultak bevásárolni, Emmett és Jasper kérésemet teljesítve a déli rész felé. És kivételesen örültem, hogy Aro reggel nem olvasott mindenki fejében. Bár láttam Jane arcán, hogy nem egészen barátságosan méri végig a kis csapatot. De nem szólt semmit...

    - Alec?!  - fordultam a sötét barna hajú vámpir felé és felvettem hűvös arcomat. - Segíthetek valamiben? - tettem mellkasomra kezem, rögtön éreztem hogy még mindig mekkora hatással vagyok rá. Jane ellenére, Alec sosem tudtam meggyülölni. Igazából valahogy sajnáltam is, de nem engedhettem le a falamat, nem itt. 

     - Lenne rám két perced? - kérdezte miközbe a vörös szemein aggodalom suhant át.

Bólintottam, s mivel, hogy nagy részt az emberek már szétszéledtek, a terem túlsó végébe lépkedtünk. 

     - Miről lenne szó? - mosolyodtam rá. - A húgod nem hiszem, hogy jó szemmel nézi, hogy kettesbe akarsz velem lenni. 

Hátra pillantott, ahol a jobb oldali ajtonál Jane állt és nem épp kedves tekintetekkel illet meg minket. Megköszörülte torkát és mire feleszméltem már karjaiba kapott és szó szoros értelmében kiszökött velem az ablakon.

   - Te meg mi a fenét műveszl?! - csattantam ki amint épségben lerétünk, bár tudtam, hogy baj nem eshet és letett a karjából. 

    - Itt nem hallhat meg senki. - válaszolta egyszerűen és hátat fordított nekem.

Egy szűk kis utcába voltunk, ami Volturi palotája mellett húzodott és a főutra nyillott. Nem volt egy lélek sem errefele és a közelben sem hallottam semmiféle zajt. Ez volt az elejétől a terve! Villant be nekem, egy ilyen kis szűk utcába senki sem settengedne be és még viszonylag korán volt. Így nem zavarhatott meg senki. Azaz, esetleg amig a kis Jane nem jelenik meg.

   - Mit szeretnél Alec? - fonta keresztbe a karom és neki döltem a palota mellette ékesedő kis ház épületének a falának. 

Alec néhány másodpercig nem szólalt meg, továbbra is háttal állva nekem. De a következő pillanatban olyan hirtelen jelent meg előttem, hogy szinte azt éreztem bele présel a fallba. Vörös tekintete villámokat szort, karjai a falba csapodtak amitől az megrepedt. Mellkasa engem ért és úgy emelkedett és süppedt a mellkasa dühében, hogy egész teste megrázkodott. De nem féltem tőle, ha akartam volna szempillantás alatt végezhettem volna vele. 

   - Alec mi a fenét művelsz?! - néztem rá összeszükült szemekkel.

    - Nem értem... egyszerűen nem tudom felfogni! - sziszegte fogai közül. - Hogy vonzdohatsz ahhoz a gyenge vámpirhoz?!

   - Gyenge vámpir? -néztem értetlenül de rögtön rájöttem, hogy Alec féltékeny Edwardra. Nem egyszer fordult elő létem során, hogy féltékeny démonok, emberek harcoltak értem. Bár kegyetlen, jégszívű énem csak mosolyogva nézte mindezt. Ám ez most erről szó sem volt, hiszen szerettem Edwardot. Nem akartam, hogy baja essen. És ha Aleccel kellett összemérnie erejét... És ha Alec használná rá a képességét... nem, abba bele sem akartam gondolni. - Alec...

    - Nem ide figyelj! - csapott jobb kezével  a falba mire újabb repedések keletkeztek azon. - Miért?! Miért kell azzal legyél?! Ő nem tud megvédeni, gyenge kis vámpir aki állati véren táplálkozik. 

   - És ugyan kitud engem megvédeni?! - néztem rá elszántan. - Talán te?!

    - Biztos, hogy jobban megtudlak védeni mint ő. Bella... - kissé lenyugodott és bal kezével megsimogatta az arcomat, majd közel hajolt hozzám, hűvös leheletétől felállt a hátamon a szőr. - Bella, ennek nem lehet így vége! Ennek nem! Én sokkal jobban találok hozzád, hozzád a démonok úrnőjéhez! - suttogta az arcomban. - Segíthetnék a pusztításban és a bosszúd beteljesedésében. - szippantott mélyet a hajamban. Kirázott a hideg!

    - Komolyan? És mi lenne a Volturival?! Szerinted Aro elengedne? No meg Jane-ről nem is beszélve.

    - Csak egy szavadba kerül... - nézett ismét rám vörös iriszeivel, de nem mozdult el tőlem ugyanannyira közel volt, mint korábban is. - Jane nem érdekel és Aroval majd csak hogy megegyezem. Hadd legyek melletted. Bella válassz engem!

Nézett rám határozottan. Bár tudtam, hogy egyikkel sem tudna megegyezni. Aro sem engedné kezei közül ki egy különös testőrét, akinek képessége is van. No meg fenyegetésnek venné.

   - Alec, nem kellesz! - néztem rá és felizzott barna szemeim, kéken kezdtek villogni. - Edward szeretem, magam sem tudom meg magyarázni, hogyan történ mindez... de megtörtént. És nem tudok változtatni. Figyelj... sajnálom, a korábbit, hogy játszadoztam veled. Nem volt szép tőlem, tényleg. Nagyon erős vámpir vagy, remek képeségekkel. De én nem szeretlek! - kerek perc megmondtam. Bár tudom ha ez Aro füleibe jut teljesen ledöbben és tényleg elhiszi, hogy legyengültem. De nem fogja! 

Ezzel becsuktam egy pillantra a szemem és feltörtem az ereimet ami nagy szélroham következtébe feléledt és Alec hátra esett. 

    - Alec maradj csak az a kis kutya aki Aroék mellett kell! - szürtem fogaim közül. - És ne hogy merd bántani Edwardot mert nem fogok jót állni magamért! - meredtem rosszállóan rá, tekintélyt elvárva.

Ezzel mit sem várva válaszára megfordultam és visszasitettem a bejártsahoz, hogy visszaváltozzak és felsiessek a tanács terembe. Aro biztos meg fogja tudni ezt a kis incidenst, nem tudom ha róni fog valamit is Alecre, de azt biztos, hogy élvezni fogja ahogy Alectől bocsánatot kérek. Viszont nem fogom hagyni, hogy azt higyje egy percig is hogy a hatalmam lankad. Egy kis játék ide vagy oda, amúgysem huzhattam most Alecet, Edwardot szeretem és a szívem, az a jégszívem, ami Edwardal való találkozáskor elkezdett olvadni, nem engedte. Nem hazudhattam és nem köntörfalazhattam. Alec még félre értette volna. 

Dühösen csaptam be az ajtot a tanácsadó terembe, ahol már mindenki ott volt. Aro az asztalfönél az ajtóhoz közelebbi résznél, két oldalán Marcus és Caius. Caius mellett Jane, mellette egy üres hely, majd Marcus felén Felix, Demetri és Edward. Edward azonnal érezhette dühömet és felakart szökni, hogy hozzám jöjjön, de szemeimmel intettem, hogy ne tegye.

   - Oh, kedves királynő, mi történt, hogy ilyen keserűen lépsz be ebbe a terembe? Valami felháborított? - kérdezte Aro.

    - Csak valamit elkellett simitsak. - ebbe a pillanatba lépett be Alec, vörös iriszeivel rám meredt, majd rögtön el, mikor rájött, hogy hol van és helyet foglalt Jane mellett.

Én az asztla túlsó végébe mentem és bár eddig Xavier ült az asztalfönél a másik felén, most én foglaltam el azt a helyet. Mire Aro elégedetten elmosolyodott. Ezzel kezdetét vette a megbeszélés, bár 1 hónappal ezelőtt volt és sok újdonságról nem volt szó. Kíváncsiak voltak, hogy mi újdonság az Alfa csapatba, hány újabb démon esett áldozatul és okozott e gondot az ők fajtájuk. Jővőbeni tervekről beszéltünk, ami mellett természetesen Aro nem tudott elsiklani, hogy Edward és az én kapcsolatom folytán új fények villanak fel a szövetségre. 

    - A démon úrnő egyre kegeysebb hozzánk. - szólalt meg Felix gunnyal a hangjában. - Ez a szerelem igazán meghozza a gyümölcsét. - tekintett Edwardra, aki egész gyülés alatt csak hallgatott. - Kívételes lehet a démon úrnővel lennél. Mondd csak milyen az ágyba? Talán kölcsönadhatnád...

Ezzel Edward felmorgott és kezével megfogta Felix nyakát...

    - Edward! - szóltam rá és azonnal átszelltem a köztünk lévő távolságot, bár nyilván több időbe telt, mint egy vámpirnak. - Edward, ereszd el! - öleltem át nyakánál és csókot leheltem hűvös, fehér arcára. Erre kissé engedett, elengedte Felix nyakát, de még mindig dühösen meredt rá.

   - Felix... - fordultam ezzel felé. - Nem is hittem, hogy te is ily érzéseket táplálsz felém. - vigyorodtam hűvösen rá. - Talán anno rég nálad kellett volna járnom?! Te is oly beszédes lettél volna, mint Alec... - simitottam végig kulcsontján fel egészen a válláig. 

Elütötte kezemet mire nevetve indultam vissza a helyemre. Remélem ez a kis bemutatás is arról tanuskodott, hogy nem lágyultam meg. Tekintettem fel az asztal másik végébe, ahol Aro élvezte a műsort. 

   - Nos, akkor azt hiszem ennyi lett volna? - törte meg a kis csendet amit beáll Marcus. Már nagyjából két órája lehettünk itt.

   - És a kérdések? Nincs semmi megtárgyalandó dolog amit átkellene beszélni? Egyeztetni kellene? - húztam fel a szemöldökömet.

Általában ezzel szoktuk zárni a gyülést, mindig így volt. De ahogy Caiusra tekintettem oldalból rögtön megértettem... azért nem hozzák fel, mert nem Xavier van itt.

   - Oh, értem már! Démon úrnő nem elég nektek? - sanditottam rájuk. - Szerintetek nem hozhatok elég nagy döntést?! Xavier rám bizta a feldatot. Szóval, kivele! - förmedtem rájuk és mint a mai nap oly sokszor felizzottak a szemeim kéken.

   - Dehogyis! Mire nem gondolsz ifjú királynő! - szabadkozott Aro. - Egy kérdés lenne itt, ami igazán érdekelne a véleményem. Ahogy Edwardé is. -sanditott szerelmemre, aki elszakitotta pillantását Felixtől és Arora meredt. 

Nem tudtam hova visz ez a beszélgetés de remélem Edward Aro mellett fog érvelni, bármi is legyen.