Aishiteru
12.rész Vérfarkas
Bella:
- Én... - kezdtem bele és próbáltam nem a háttérbe úszó aranybarna tekintetre fokuszálni. - Köszönöm szépen a meghívást, szívesen elfogadom. - mosolyodtam el halványan. - Azt hiszem Cullen asztalnál, már így is sokan vannak.
- Akkor, gyere, gyere! - tette kezét a karomra és elkísért az asztalhoz, ahol kihuzta a székemet és leültem közé illetve egy kissé hosszabb fekete hajú, barna szemű fiú mellé. Nagyon kedves volt ez a Mike. Bár úgy tűnt Jessicának nem közömbös.
Mindenki meglepetten nézett rám aki az asztalnál ült. A balommon ülő fiú mellett, egy fekete hajú, lófarokba kötött, barna szemű lány ült, mellette Jessica, majd mellette Mike.
- Srácok, bemutatom neketek Isabella Swant! - vigyorgott élénken a sportos fiú.
- Csak Bella... -szóltam közbe.
- Ők itt Eric Yorike - mutatott a mellettem lévő fiúra - És Angel Weber! - majd a másik felén ülő lányra.
- Nagyon örülünk! - mosolygott felém Angela.
- Hogyhogy nem Cullen a neved? Alaszkából jöttél te is? Miért nem jöttél, mikor a többiek? - sorakoztatott a kérdésekkel Eric.
- Hé, haver nyugodj meg egy kicsit! - csititgatta Mike. - Ne támadd le ilyen hamar.
- Nincs semmi baj. Öhm... nos mert én nem ehhez a családhoz tartozom. A nevelőszüleim Alaszkában élnek, jó barátok Cullen-ekkel akik befogadtak. Így alakultak a dolgok. - kissé felnevettem harsányan.
- Így már minden világos! - vigyorgott Eric.
Csevegés alakult ki az asztal körül és néhány szót én is közbe szóltam, miközben néha legyürtem a torkomon egy darab zöldséget. Salátát állítottam össze magamnak, baradicsom, uborka, saláta... Talán ez az egy dologért bántam, hogy ide ültem. Ugyanis mivel a vámpirok nem ettek emberi ételt, számunkra ez olyan volt, minr a föld, mint egy keserű, száraz íztelen valami... Más különben nem is tudom, miért ültem ide? Nem volt kedvem hallgatni a kedves csevejüket és ahogy kiakarnak hozni ebből a burokból amibe benne vagyok... én... itt jól vagyok.
Akaratom ellenére is hátra pillantottam, azokba az arany színű szemekbe, amik engem néztek. Kissé dühösnek tűnt,de ugyanakkor bánatos is. Kell majd beszéljek vele, hogy nem haragudtam meg rá. A ebéd hátra lévő része elrepült felettünk. A körülöttem lévők igyekeztek velem párbeszédet alakitani, udvariasságból igyekeztem meg is teremteni. Amint becsengettek, letettem a tálcámat amin még egy két zöldség ott virrított majd el is indultam a további órákra. A bióloga órán Mike-al érkeztem meg, aki nagy mosollyal mesélt a forksi életről. A menza óta szinte a nyomoba van, nagy benyomást kellthettem, még talán az is kecsegetett neki, hogy Cullen-ekkel vagyok de mégis megtud köztelíteni.
- Tanár úr! - lépett a katedra mellé és felém mutatott ahogy én is követtem.
De közben a terem felé néztem ahol csak Edwardot mértem látni egyedül egy padba. Nem volt kérdés, hogy perceken belül ki lesz a padtársa. Mike felém bicentett majd a helyére igyekezett. A tanár egy 40-es éveiben járó, fekete hajú, szemüveges, barna szemű férfi lépett elém és adta át a tankönyvet, majd üdvözölt és minő meglepő, Edward melletti üres hely felé intett, hogy menjek. Amióta bent voltam, Edward le nem vette a pillantását, csodálkoztam, hogy Vanessa nincs itt, nem minden órán együtt vannak? Na jó ezt mondjuk már a mai nap folyamán megtapasztaltam. De hogy teljesen egyedül legyen Edward egy órán... Bár igaza Vanessát nem láttam ebéd idő óta. Leültem helyemre, amit szemmel végig kísért leendő padtársam. A tanár közben elkezdte bejelenteni a mai témát.
- Bella... - szólalt meg és kissé ahogy meghallottam bársonyos hangját testem beleremegett. Miért van ilyen hatással rám? Szemem sarkából rá pillantottam. - Nagyon sajnálom, ami reggel történt. Nem volt jogom ezt mondani neked, pláné úgy, hogy nem rég találkoztunk csak. Ne haragudj rám! - mondadója végére felé fordultam és abban a pillanatban elvesztem azokba az aranybarna szempárokba. Őszínteség hallatszott a szavaiból, bár számítottam rá...
- Nem haragszom rád Edward! - szakadtam el tekintetétől, amiért kissé nyilaló fájdalom hasított belém. De miért? - Sajnálom, hogy úgy eltűntem, tudom, hogy csak jót akartok. De én jól vagyok, megvagyok köszönöm szépem! - halvány mosollyal ajándékoztam meg, ám nem volt elragadtatva tőle.
- Bella... ha szeretnéd én bármikor meghallgatlak...
- Tudom - vágtam közbe. - És nagyon szépen köszönöm, nagyon kedves emberek vagytok, az első pillanattól kezdve meglátszodott. Mindent megteszek majd, hogy jól meg legyünk egymás mellett.
Kissé talán kényszeresnek hallatszodott ez az egész, de igazából tényleg nem akartam, hogy vitatkozzunk a későbbiekben, félreértéseink legyenek így is úgy éreztem már megjelenésemmel Edward és Vanessa között feszült a légkör. Meghuzodom majd a sarokba és kész...
Az óra hátralévő szemrebbenés nélkül telt le. Nem válltottunk továbbá Edwarddal szót, bár láttam, hogy folyamatosan engem néz. Talán szeretett volna a fejembe olvasni, de ezt úgy nem engedhette meg a képességem.
- Nos, akkor megyünk együtt ki a parkóloba? - állt fel előbb mint én.
- Ne haragudj, előre mennétek ti? Valamit megakarok nézni. - tettem be cuccaimat a táskába, majd el is indultam kifele.
- Segíthetünk valamiben? Esetleg útba igazithatlak, sőt el is vihetünk ha gondolod... - követett.
- Köszönöm de nem kell. Nem leszek sokáig távol.
- Nem nagy dolog nekünk... - erőltette, közben meg már kiértünk a parkoloba, ahol a többiek már vártak. Vanessa igen rosszállóan méregette, hogy párjával egyszerre érkezünk ki.
- Tényleg nagyon szépen köszönöm Edward, de nincs messze és utána már is megyek haza. - villantottam felé egy mosolyt. - Amúgyis ti mentek vadászni ma nem? Esetleg annyira megkérhetnélek, hogy hazavigyétek a táskámat? - értünk közbe az autohoz és felé nyújtottam a táskámat.
Edward úgy tűnt, hogy még tovább győzködött volna, hogy velem jöjjenek viszont ezt semmiképp sem akartam. Megleszek én egyedül.
- Persze, Bella! - lépett mellénk Vanessa és átölelte hátulról Edwardot.
Edward szótlanul de elvette tőlem a táskát, majd megvártam amig mindannyian beülnek és elhajtanak. Hogy hová is készültem? Anyámék házához, de pontosabban csak a közeli erdőhöz, ahol a minap megéreztem annak a vámpirnak az illatát. Talán most is a közelbe van? Bár tudtam, hogy fűbe is haraphatok, mert lehet csak egy átutazó volt. De akkor miért szaladt el? Vagy nem is tuda, hogy követem? De az is fura volt, hogy anyámék háza közelébe volt, hiszen ha egy nomád, akkor vér szag is terjengett volna, ám az nem volt. Mindenestre mégis valami azt suttogta, vissza kell mennem oda és amennyire tudom végig követnem az útvonalat. Ugyanis úgye, a határ közelében, ami a Quillitek földjét választotta el, elvesztettem. A házig emberi tempoba közelítettem meg, de ahogy az erőd szélét elértem rohanni kezdtem... Folyton beleszippantottam a levegőbe, de már nem éreztem a vámpir illatát. Talán csak haloványan, de ez valószinű a tegnapi. Aztán pont a határnál megálltam és az erdőt pásztáztam. Percekig csak ott álltam egymagamban, az erdő csendjében. A szellő meglobogtatta a fák koronáját esőt ígérve, közben felettem szürke felhők szálltak. Nem volt a közelbe senki... talán madarak csiripeltek fent a fán és mókus igyekezte zsákmányát ódujába tenni, messziről őzike lépték csapták meg a fülemet és egy szarvas bőgés töltötte be a terepet valahol délen. Az erdőn túl még az autók sipolását is kivéltem mérni, annyira csend volt.
De ahogy a tájat pásztáztam, morrogás töltött be a terepet és nemsokára egy hatalmas barna farkas jelent meg közvetlen szembe velem. Nem támadott, hiszen ő sem léphette át és én sem voltam átlépve. Rám vicsorította hatalmas fehér fogait és haragosan tűzelt barna szemeivel.
- Nem harcolni akarok... - jelentettem ki. - Csak megakartam valamiről bizonyosodni. - hajtottam le a fejem. - Esetleg megkérdezhetnék valamit?
- Ggrrrrr... - morgott újból.
- Így nem fogom a szavadat érteni. - villantottam fel halovány mosolyomat. - Kérlek szépen, hadd beszéljünk. Szavamat adom, hogy nem foglak bántani! - néztem barna szemeibe és próbáltam kivenni, hogy mennyire hatásosak a szavai rám. - Nem rabolom sokáig az idődet. Kérlek!
Ha most meglátott volna egy vámpir, biztos vagyok bennem, hogy őrültnek gondolt volna, hiszen kérlően, már már könyörgően néztem az ellenségünkre. Tudom, hogy azért nem változott át, mert úgy sebezhetővé vállhat, de tényleg nem akartam harcba szállni.
- Nem léphetem át a határotokat. Azzal szabályt sértek. Tehát kérlek adj nekem idődből 2 percet.
Ismét morgás lett a válasz, de aztán a farkas hátra vonult, majd néhány perccel később vissza is jött. Egy magas, izmos, rézbőrű, sötét barna, rövid hajú, barna szemű férfi lépett elő, kinek jobb karján egy jellegzetes kerek tetoválás ékesedett. Barna szemei még mindig villámokat szortak és tudtam készen áll, hogy támadjon. Egy olyan 3, 4 lépéssel állt meg előttem.
- Te vagy az új vérszívó ugye?! - szólalt meg rezzenéstelen arccal és nem kis undorral a szavában. - Cullen család legújabb tagja.
- Valami olyansmi... - válaszoltam és megvakartam a fejem. - Lenne egy kérdésem feléd. - tekintettem vissza rá.
- Mit akarsz? Mondd és menj utadra! - köpte felém a szavakat. Életemben nem találkoztam még vérfarkasokkal, bár tudtam, hogy léteznek. Alaszka környékén nem nagyon élnek. És nagyon a környéket nem is hagytam el.
A fiú erős tekintete szinte végig perzselte a hideg bőrőmet, de álltam a tekintetét.
- A minap egy vámpir lépte át a határt. Elkaptátok? - felhúzta a szemöldökét és nem válaszolt rögtön.
- Tán a szerelmed volt? - szerelmem?
- Akkor férfi volt?! Elkaptátok?! - kérdeztem és egy kissé előre döltem, mire éppen surroltam a határt, melyre az előttem álló fiú rám morgott. Gyorsan visszaléptem.
A fiú tovább vizslalt és ismét percek töredéke telt el mire válaszolt:
- Nem kaptuk el. Megszökött... - mordult fel, de most már nem rám, hanem a visszatekintésre, hogy sikerült el egy vámpirnak megszöknie előlük. - Férfi volt, bár nem láttuk az arcát, csak hátból.
- Hogy nézett ki? - a vérfarkas kissé felengedett, végre beláthatta, hogy csak érdeklődöm.
- Egy tarpéz színű kabátot viselt és farmert, mezitláb volt... haja azt hiszem hosszú volt szőke és összekötve lófarokba.
Hosszú szőke haj lófarokba? Mezitláb volt?
- Gondolom nem a szerelmed volt. Másképp nem kérdeznél így. - vágott gondolataim menetébe a rézbőrű fiú. - Akkor ismerted? Barát? Vagy valami összetűzésed volt vele?
Elmosolyodtam ezen, mire egy morrgást kaptam válaszul. És még én vagyok letolva, hogy kérdezni merek. Pedig ő is ugyanezt teszi, ez igazán érdekes.
- Nem barátom és nem is ellenségem.
- De követted. - állapította meg mire bólintottam.
- Igen, mert a közlbe volt ahol tartozkodtam és nem értettem miért. Gondoltam utólérem és kérdőre vonhatom. Bár lehet csak átutazóba volt.
- Figyelj vérszívó... - szelte át a köztünk lévő távolságot és így csak pont az a láthatatlan vonal választott el ami a határt jelentette, egymástól. Kissé elfintorodtam a farkas bűz miatt, de próbáltam visszatartani magam, hogy nehogy elijesszem. Szemei már nem szortak villámokat, ám attól komorak voltak és gondolom még mindig bármikor készen állt, hogy támadjon. De ugye az egyezséget senki sem akarta megszegni. - Egy dolgot még elárulok neked, de csak azért, mert tényleg betartottad szavad. - érdeklődve néztem fel rá. - Az a vámpir bárki is volt, nem először volt itt...
- Tessék?! - néztem rá megdöbbenve. - Nem először?!
- Nem, folyton felbukkan ezen a részen és áthalad. Már néhány hónapja... én azt mondom hogy ez nem véletlen. Mintha valakit várna, keresne vagy mit tudom én, de nagyon furcsa, hogy ennyiszer itt megjelenik. Ha átutazó lenne...
- Akkor tovább állna vagy legalábbis máshol is felbukkana. - fejeztem be én a mondatát. Tehát akkor nem először van a szüleim házánál? Ki az? Miért? Miért járja itt a köröket? Sehogy sem tudtam ezt összetenni. - Köszönöm szépen... öhm... esetleg megtudhatnám a neved? Hogy kellően megköszönjem.
Fintor rezdült arcára és szemeit az égnek emelte, kissé elkuncogtam magam. Azt hiszem meglepődött nyugodt, viselkedésemen. Nem ezzel lehetett megszokva, talán dühös, támadó készű pillantásokkal. De persze megértem... én még ettől is elütöttem. Kilógtam a sorból!
- Jacob... Jacob Black a nevem!
Meglepődve kaptam a rézbőrű fiúra a szemem, majd kissé halovány, de lágy mosollyal kezet nyújtottam:
- Köszönöm szépen Jacob! Én Isabella Swan vagyok, de kérlek szólits Bellának.
Értetlenül nézett felém:
- Te, kezet nyújtasz az ellenségednek?
- Hmm... azt hiszem igen, nagyon selejtes vámpir lehetek! - vontam vállat és elnevettem magam.
Jacob csak fürkészte az arcom, gondolom a csapdát kereste. De itt ugyan nem volt semmi. Selejtse vámpir vagyok ezt mindig is tudtam, kilógtam messze a sorból, mivel hiányzott valami... hiányzott az én Edwardom, nélküle nem voltam önmaga, nem volt kerek, teljes az élet. De így megtanultam tovább indulni az utamon.
- Örvendek, Bella! - szakította félbe ismét gondolataiamt Jacob, akinek már tudtam a nevét és bár kissé tétóván de elfogadta a kezem.
- És mint ígértem, már is tovább állok! - tettem hára egy lépést, intettem egy majd el is szaladtam a helyszínről, mielőtt bármit is mondhatott volna még.
Utamat az erdőn keresztül tettem meg a Cullen ház felé és ismét gondolataimba mélyedtem. Az a vámpir az elmúlt hónapokba a családi ház közelébe járkálr, ugyanazt az utat teszi meg újra és újra... Miért? Ki az? Valaki akit ismerek? Hosszú... szőke hajú férfi... sehogy sem állt össze a kép, a szagát felismertem volna akkor. Valaki a múltból? Villant be az ötlet és rég elhunyt szívembe a reményt férkőzött... De hogyan?! Az képtelenség, nem hiszem!
Mindezköben megérkeztem a Cullen házba, ami azt hittem hogy üres lesz, viszont bentről kellemes, dallamos zongóra szó hallatszodott. Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón majd a zene szót követve elhaladtam a nappalin majd benyitottam egy ajtón. Egy kis szoba terült szemei elé, itt az ablakok anyaggal voltak eltakarva és egy kis, fekete kanapén kívül, nem volt semmi más csak egy zongora a szoba közepén és aki a zongorán játszott az Edward volt...
Edward:
- Bella... Bella nem ült mellénk... -lepődött meg Alice, bár gondolom láthatta is.
- Uuu... öcsipók, nagyon kihuzhattad nála a gyufát, ha nem akar ide ülni? - vigyorodott el Emmett, mindeközben le nem vettem a Mike-al beszélgető lányról a szemem.
- Magára vessen, ott ugyanis le kell gyurja a torkán az emberi ételt! - borzongott bele Rosalie.
Mike kihuzta alóla a széket, majd azonnal be is mutatta a többieknek.
- Amúgy hol van Vanessa? - kérdezte Alice és bár ez a kérdés jobban kellett volna foglalkoztatnia, én mégis a menza közepén ülő lányt néztem.
Dühös voltam és bánatos, bár nem tudnám megmondani, hogy miért. Mika gondolatai egyre jobban Bella körül forogtak, azon is hogy mennyire szép, mindeközben a másik felén ülő Jessica gondolatai viszont irigykedve nézték Bellát és nem nézte jó szemmel, hogy leköti annyira a fiú figyelmét. Szinte alig volt egy olyan pillanat, hogy ne őt bámultam volna. Nem nagyon közeledett a többiek felé sem, bár kedvességből igyekezett társalogni, közben meg igyekezett legyűrni a salátát ami előtte volt. Mike gondolatai egyre boldogabbak voltak és nagyon örült, hogy egy közülünk bele beszélget és nem itt van elszigetelődve tőlünk. Tetszett a srácnak Bella, ami nem volt inyemre. Bár magam sem értettem ezt a maró keserűséget ami bennem összegyült, rájuk nézve.
Aztán az elkövetkező órák nagy részére Mike nyomába eredt, nem láttam Bellát, hogy hizelgett ez neki, de nem is idegesítette. Biólogiára is ketten érkeztek be. Amint belépett tekintetem rögtön rá emelődött, nem is tudom, vonzott, valamiért folyton azt akartam, hogy figyeljem minden lépést és ha kell azonnal ott termjek mellette segítsek amibe csak kell. Csak mellettem volt üres hely, így nem is volt kérdés, hogy az én padtársam lesz. Aminek örültem, mert tudtam végre tudunk szót válltani, bár már annak is örültem, hogy a közelébe lehetek. De ezt sem tudtam megmagyarázni. Megkönnyebültem és örültem, hogy nem haragszik rám.Viszont nem tetszett, hogy olyan erőltetetten beszél arról, hogy elférjünk egymás mellett igyekezni fog. Nem akarjuk, hogy megváltozzon vagy hogy erőltessen bármit is magára.
Ám mégis csak ezután jött a hideg leves, miután elmondta, hogy nem keszül velünk haza. Vele akartam menni, valami magamba azt suttogta, hogy menjek vele, hogy szüksége van egy támaszra. De nem engedett. Így beültünk a kocsiba és csak elhajtottunk mellette:
- Én továbbra sem akarom az ég világon megsérteni, de nekem ez a lány fura...
- Vanessa! - szóltam rá, miközben ráfordultam a főutra. - Hol voltál? Miért lógtál el a második óra résztől? - sanditottam oldalra.
- Oh, Alice nem szólt? - kerekedett ki a szeme. - Mondtam neki, hogy megjárom egy kicsit magam, tudod - húzodott közelebb hozzám. - Eléggé kikészítettél a reggel, nem csak reggel de a minap is. Nem értettelek, szükségem volt egy kis időre. Ne haragudj rám!
Nézett rám boci szemekkel, csak rá pillantottam de azután vissza is tekintettem az utra és rányomtam a pedálra, hogy hamarabb érjünk haza. Vanessa szeme felcsillant, gondolom félreértette tettemet, de én azért akartam hazasietni, hogy otthon várjam Bellát mire hazaér. Talán egy kis kitérőt tesz csak...
- Bella merre van? - léptünk be a házba ahol Carlisle és Esme a nappaliba tv-ztek.
- Azt mondta, valamit megakar nézni. - válaszoltam, mire Carlisle szeme összeszükült. Talán újból beszélnem kellene vele, valami új információra bukkanék, amivel közelebb kerülhetnék Bellához.
- Szívem! - karolta át a nyakamat Vanessa. - Nos akkor mehetünk szobára? Tudom, hogy nagyon izgatott lettél te is hiszen szinte csak úgy száguldottál. - csábos mosoly jelent meg arcám, de rám nem volt hatással.
- Vadásznotok kell! - vettem le karjait.
- Akkor utána?! - csillant fel a szeme. - Induljunk is! - fogtam meg a kezemet, de kihuztam belőle.
- Én voltam már... - éreztem ahogy a körülöttem lévők meglepődnek. - Tegnap sétáltam egyet és utba visszafele elejtettem egy állatot.
- De miért? - értetlenkedett Vanessa. - Nem úgy volt, hogy együtt megyünk?
- Sajnálom, éhes voltam! - nevettem fel ironikusan.
De Vanessa aranybaran szemei összeszükültek, nem tetszett a válaszom, sőt tudtam, hogy nem is hiszi el. Ám mielőtt bármit mondhatott volna Esme lépett oda és kedvesen elhívta, hogy induljanak. Egyedül maradtam a házba, Bellára várva. A percek csak teltek, de az ajtó nem nyilt. Ugy döntöttem, hogy belépek a kis szobámba ahol egy zongorát tároltunk és végig futtatom az ujjaimat rajta. Zenélni kezdtem az első számot ami eszembe jutott, Clare de Lune zeneszámot. Akkor sem álltam le amikor hallottam, hogy belép a házba és megéreztem barackvirág illatát. Tudtam, hogy úgyis ide jön és alig 1 perc múlva nyilt az ajtó és szemem sarkából észrevettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése