13.rész Dallamok rejtelme

 

Aishiteru

13.rész Dallamok rejtelme

Edward:

    - Bella! - mosolyodtam felé és bicentettem a fejemmel, hogy jöjjön ide.

Bár kissé tétovázott, de lassan elindult befele. Megkönnyebülten lélegeztem fel, mikor a zongora mellé került és szemügyre vehettem, hogy semmi bántodás nem érte, amig egyedül volt. Aranyos volt, a járó ujjaimat figyelte ahogy azok le-le nyomnak egy-egy odaillő billentyűt. És mosollyal töltött el az is, ahogy kis mosoly húzodott ajaki szegletében, illetve mint érzékelhettem tetszett neki. 

    - Nagyon szépen zongorázol! - szólalt meg, amint abba hagytam a játszást, de továbbra sem nézett a szememben, sőt mintha valahol messze járt volna.

Ahogy ott a állt a félhomályban, olyan gyönyörű volt. Szólásra nyitottam a számat, ám ebben a pillanatba érzékeltem csak, hogy a barackvirág illat mással is keveredik...

   - Bella... - álltam fel azonnal és előtte teremtem, hirtelen viselkedésemtől megijedt és egy lépést hátrált. - Mi történt veled? Miért érződik ez a farkas bűz rajtad...

    - Én... - tekintett el Bella és ajkába harapott.

    - Találkoztál eggyel? - vetettem oda a kérdést, de nem válaszolt. - Bántott?! Hol voltál?! Már megint átlépted a határt?!

   - Edward figyelj én...

    - Bella ez nem játék! Quilitek földjére nem tehessük be a lábunkat vagy ha mégis, akkor a vérfarkasak gondolkodás nélkül ránk támadnak. Meg is ölhettek volna! - kelltem ki magamból és még magam is meglepődtem, ingerült hangomon. De a gondolat, hogy Bella megsebesül, megtámadják a vérfarkasok emésztett belül... De miért? Miért hasít belém a fájdalom? Miért akarom megvédeni minden erőmmel? Miért érzem azt, hogy többet mellőelm nem engedhetem el?! - A halálba vágysz?!

    - De nem öltek meg! - szólt vissza Bella. - Edward, köszönöm, hogy aggódsz miattam de igazán meghallgathattnál mielőtt vádaskodni kezdesz! - nézett velem farkasszemet. - Nem mentem át a határon, pontosan jól tudom, hogy miről szól. Csak a közelében voltam és találkoztam eggyel, akivel válltottam néhány szót. - nyugodott le mondandója végére.

   - Mi dolgod volt egy vérfarkassal? Mit kellett vele beszélgess?! - folytattam tovább mivel nem tudtam felfogni, hogy közeledhet ilyen nyugodtan az ellenséghez. Ismertem a határ túl oldalán lévő vérfarkasokat Sam és a többiek gondolkodás nélkül neki esnének. Pedig Bella, olyan ártatlan volt...

    - Csak megakartam valamit kérdezni. Ennyi az egész... - tekintett ismét el. - De nem értem, hogy miért kellsz ki így magadból?! - tért vissza belé is a düh ereje. - Miért kellene magyarázattal tartoznom neked?! Csak 1 nap ismerjük egymást! Saját akartom van, azt teszek amit én akarok! Inkább törödj a barátnőddel! Hol volt egész ebéd szünettől? Nem őt kellene féltsd!

Egy pillantra én is hátrébb léptem... igaza van, itt állok és Belláért aggódom, miközben nekem Vanessa a barátnőm. 

    - Nem úgy volt, hogy vadászni mentek? - kérdezte Bella ismét nyugodtabb hangnembe.

    - A többiek ott vannak, viszont én már voltam a tegnap. - láttam, ahogy egy pillantra érdeklődve néz rám, de nem kérdezett.

    - Azt hiszem az lesz a legjobb ha magadra hagylak! - ezzel fordult és indult is volna kifele, de kezem előre lendült és átfogta vékonyka csuklóját.

Bella meglepődve tekintett felém, aranybarna tekintete szinte perzselte hideg börömet.

   - N...ne... nem maradnál még egy kicsit? - vámpir létem során most először éreztem, hogy zavarbajővők. Bár nem kellene ennyire kijelentenem, hiszen emberi mivoltomra nem emlékszem, de csak voltam zavarbajőve ott is nem?

Mély levegőt vettem, bár nem mintha szükségem lett volna rá és aranybarna szemeim az ővébe fonodtak. Percek teltek bele, míg így álltunk.

    - Rendben... - szakította el a pillantását először Bella. - Szívesen hallgatnék még... - mondtam de nem nézett rám.

Elmosolyodtam és visszaültem a zongora mellé. 

    - Gyere, nyugodtan ülj le mellém! - tekintettem felé lágyan.

Bella gondolkodóba esett, de végül óvatosan, mintha akár engem, akár a padot, akár a zongorát összetörhetné egy érintéssel leült mellém. Barátságosan felé mosolyogtam és végig húztam az ujjaimat a billentyükön, majd lassan dallamot alakítottam ki és zenélni kezdtem. Nem egy konkrét szám volt, nem is tudom csak úgy hirtelen megjött az ihlet. Automatikusan jártak az ujjaim a hangokon amik lassan egybe forrtak és csengő, kellemes, balladai zenévé alakultak. Ez az ihlet Bella miatt van?

Miközben az oldalamon ülő nőre néztem, ismét elvarázsolt a szépsége, figyeltem ahogy áhitattal hallgassa a zenét és figyeli a járó ujjaimat. Nagyon aranyos volt. Ebben a pillanatban, itt ebbe a kis szobába azt akartam, hogy az idő megálljon. Hogy ez a pillanat örökké tartson és sose kellejen távol lennünk egymástól. Hogy Bella mindig is közelembe legyen. Mi ez a furcsa érzés, ami bennem kavalyog? Miért gondolok ilyenekre? Olyan kellemes Bellával lenni, nem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon. 

Mintha a gondolataimba olvasna, Bella kissé félénken de felemelte kezét és a billentyük felé nyúlt. Amint észrevette, hogy észreveszem, visszaakarta húzni,de megfogtam a bal kezét. 

    - Nyugodtan kipróbálhatod! - néztem rá továbbra is szeliden.

Az egész testemet bizsergés járta át és mintha a szívem is hangosan dobbanásba kezdett, pedig ez ugye lehetetlen volt. Bella rám tekintett, de majd el is nézett, mintha zavarba jött volna, viszont kezeit engedte, hogy megfogjam és irányítsam éppen hova is tegye. A dallam tovább folytatodott, boldogság kerített hatalmában. Bella kezeit foghattam! Kis kezei amik hidegek, számomra melegséget sugároztak, hisz nekem ugyanakkor hőmérsékletem volt, mint neki. Finom, fehér bőre bársonyos volt. Végig csusztattam az ujjaimat kezein, mire éreztem, hogy megremeg mellettem. Felé forditottam a fejem és bocsánatot szerettem volna kérni, de kezeim továbbra sem mozdultak az ővéről. Tekintetünk találkozott és egyikünk sem nyitotta szólásra száját. Csak meredtünk egymásra és mintha valóban ebben a pillanatban megállt volna az idő, csak mi ketten voltunk. Néztem formás, kifinomult arcát, aranybarna csillogó szemeit és  vörös ajkait... végig akartam simitani, homlokától érzékien lefele, körül rajzolni szemeit, órán lejőnni és megállapodni ajkain végig huzni rajta az ujjamat és... milyen lenne ha ezek az ajkak az enyémet érintenék? Gondolkodás nélkül huzodtam közel hozzá, lassan... lassan... már centik választhattak el pirosló ajkaitól...

   - Ne!!! - szökkent azonnal félre Bella és a szoba tulsó végén megállt.

   - Ne... ne.. .ne haragudj... - böktem ki. Mégis mi járt a fejemben? Hogy akarhattam megcsókolni? De mintha abban a pillanatban nem vágytam volna semmi másra jobban, mint, hogy megérezzem ajkai ízét. - Sajnálom Bella! - néztem a nőre aki egy pillanat alatt képes volt megőrjítenie. 

   - Én... inkább most megyek lezuhanyzom, mielőtt a többiek megérkeznének.

Ezzel hátat fordított és kilépett az ajton. Magamra maradtam a kis szobában és beleütöttem a padba. Francba, mégis mi van velem?!

Miután összeszedtem magam, kiléptem a nappaliba és leültem a kanapére. Talán bekellene kapcsoljam a tv-t morfondiroztam, de alig, hogy a távirányítójért nyultam, Bella jelent meg a lépcső alján.

    - Szia... - szia? Szia?! Minek köszönsz!

    - Szia! - köszönt ő is halkan. 

Egy szürke rövid ujjú polót viselt, egy sötétebb szürke tréning nadrággal, nyakán egy fehér törölköző lógott, éppen haját törölgette vele, ami kissé kócosan és vizesen hullott vállaira. Még így is gyönyörű volt. Edward! Szedd össze magad!

    - Van kedved valami filmet nézni? - pillantottam fel rá. 

   - Persze... - válaszolta egyszerűen, majd leült a fotelbe, ami tőlem balra helyezkedett el.

Nem akar mellém ülni...

    - Bella, ne haragudj tényleg az előbbiért, nem... nem tudom, mi ütött belém.

    - Nincs semmi baj! Tényleg... - villantott rám egy halovány mosolyt majd felült törökülésben. - Nos és mit nézünk? 

    - Öhm... lássuk csak... - léptem közelebb a TV alatti kis szekrényhez és végig pásztáztam a szemem.  - Mire lenne kedved? Komédia, Akció, Horro... Romantika? - tettem hozzá azt is, majd érdkelődve felhuzva a szemöldökömet Bellára néztem.

    - Komédia? - tekintett rám ő is érdeklődve. 

Mosolyogva bólintottam, majd minek után azt mondta, hogy találomra huzzak ki egyet. Így is tettem. Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk? esett a választás. Betettem a DVD lejátszóba,  majd visszaültem. Szerettem volna közelebb ülni Bellához, de nem akartam megijeszteni. Csendben telt a film nézés és mire a többiek visszajöttek mi már nagyjából a végénél tartottunk:

    - Hello! Oh, a Bad Boys, szeretem ezt a filmet! - szökkent át Emmett a kanapéra.

    - Sziasztok! - léptek be a többiek is. 

    - Szia szerelmem! Már nagyon hiányoztál! - bujta a karjaimba Vanessa.

Kissé kétkedve, de átöleltem, közbe szemem sarkából Bellát néztem, de őt a film kötötte le. 

    - Mi jót csináltatok ti ketten? - érdeklődött kajánul Emmett, mire csak oldalba könyököltem. - Mi van?! Csak kérdeztem valamit!

    - Edward zongorázott, én meg lezuhanyoztam aztán filmet kezdtünk nézni. Semmi extra... - szólt közbe Bella. Igen, így van semmi extra.

    -  Értem! Sajnálom ha az öcsipók unalmas volt... - veregette meg a térdét Emmett Bellának. - Majd legközelebb én maradok veled! - kacsintott rá, mire Bella kissé felkuncogott. Jó volt látni.

    - Nem volt unalmas! - szólalt meg végül. - Jól éreztem magam. - tekintett rám aranybarna szempárjával, amitől mintha nagyot dobbant volna szívem. 

    - Tényleg nem történt köztetek...

    - Bella! - szólalt közbe Carlisle és jelent meg a szoba közepén. - Bella mi jár a fejedben?

    - Hogy hogy mi jár? - nézett Bella rá értetlenül.

    - Bella, kérlek légy hozzám őszinte, segíteni akarunk. Milyen vámpirt akarsz megkeresni? - vámpirt?! Megkeresni?! 

    - Miről beszélsz? Ne haragudj de...

    - Bella, Alice látta, hogy ma elmentél az erdőbe keresni egy férfit - férfi? Nyilaló fájdalmat éreztem a mellkasomba. Miért keres egy férfit?! - Bella kiről van szó? - nézett szigorúan, ám mégis kissé gyöngéden Carlisle Bellára. - Arról aki a ház közelébe volt, mikor te is. 

Ház közelébe? A minap amikor meglátogatta a szülei házát és, hogy összeütközött egy vérfarkassal. Szóval ma id odament és kereste... de miért?!A vérfakaras akivel találkozott, azt modnta, hogy kérdezni akart valamit. Róla lett volna szó? Megkérdezte ha elkapták!

    - Miért mentél el ma is oda? Miért akarod megkeresni?!

    - Én csak... én csak megakartam bizonyosodni ha még mindig ott van. Nem értettem, hogy mit keres a szüleim házánál. 

    - De lehet csak egy átutazó volt. - állapította meg Esme. - Kedvesem, mi van ha megtámadt volna?

    - Nem volt ott. Nem éreztem, tegnap óta se híre se hamva nem volt. 

    - Akkor is Bella, nem szeretném ha bántodásod érne. - lépett elé Carlisle és letérdelt majd megfogta kezeit. - Tudom, hogy nagyon fáj a múltad és szeretnél tisztábban látni. De bármit is teszel nem fogja visszahozni a vőlegényedet. Ami megtörént, megtörént... - láttam ahogy Bella szemeiből kibuggyannak a könnyek. - Ne tedd ki magad veszélynek! Bella nem vagy egyedül, Elzear és családja itt vannak neked és én az én családommal is. - simogatta meg az arcát és néhány köccseppett letörölt. 

 Völegénye? Tehát ez fáj ennyiyre neki... De mesélte Carlisle, éppen akkoriban kérte meg a kezét a párja, mikor megtörtént a baj. Mekkora szerelem lehetett közöttük, ha még ennyire becsbe tartja Bella. Ezért lehet ennyire a múltba ragadva. Kissé irigység fogott el, a személy iránt akit Bella annyira szeret. 

    - Én... én... Carlisle, csak... csak azt akartam, hogy... - előre bukott és tenyereibe temette arcát.

     - Tudom, tudom! - ölelte át Carlsile. - De kérlek ne kutakodj egyedül egy vámpir iránt. Lehet tényleg csak átutazóba volt..

   - Nem! - nézett fel rá határozottan Bella. - Én... beszéltem Jacob Black-el aki elmondta, hogy az a vámpir már néhány hónapja ugyanezt az utat teszi meg. Nem először volt ott...

   - Jacob Black?! De hisz ő egy vérfarkas, Bella ugye nem...

    - Nem! Nem léptem át a határt és ő sem. Mindketten a vonalnál találkoztunk és beszéltünk. 

    - De miért tenné meg a szülei háza felé vezető utat? - tette fel a kérdést Jasper.

Ez valóban egy nagyon jó kérdés volt. Az a vámpir, miért olálkodik Bella szülei házánál? Ha átutazó lenne akkor nem térne vissza.

    - Akarok vele találkozni! - jelentette ki Bella, mire aggodó pillantás suhant át az arcomon.

    - Bella, rendben... nem átutazó. De akkor sem teheted ki magad veszélynek. Kérlek ne járkálj egyedül egy ismeretlen vámpir után. Nem tudhassuk, hogy ki, mi a szándéka és milyen erőt is birtokol. - aggodott Carlisle.

    - De megakarom tudni, hogy miért járkál a ház környékén.

   - Honnan tudod hogy igaz? - szólalt fel Rosalie. Érdeklődve nézett rá Bella. - Azt mondtad, hogy egy vérfarkassal beszéltél. Honnan tudod hogy nem hazudott? Azok a kutyák ellenségeink... nem is tudom, hogy beszélhettél vele...

    - Én... nem tudom ha hazugság... - hajtotta le a fejét. - De akkor is megakarok győződni róla.

    - Akkor segítek neked! -szólaltam meg először egy jó idő óta. Mindenki meglepetten tekintett rám.

   - Miről beszélsz szívem? - szoritotta meg kezemet Vanessa.

    - Ha annyira tudni szeretnéd ki ez a férfi, akkor én majd segítek a keresésben. - tekintettem a fotelben ülő barna hajú lányra határozottan. - Carlisle nem szeretné, hogy egyedül indulj neki. Akkor segítek!

    - Én nem akarok...

    - Edwardnak igaza van, ő majd elkisér ha fel akarod kutatni. Illetve mindannyian. 

   - Nem... - ellenkezett Bella, de minek után rájött, hogy hiába huzza az igát, ebből már nem engedünk, bólintott és megígérte, hogyha keresni akarja szól nekünk.

Bella:

Edward mesésen zongorázott, nagyon szép volt. Egészen a rég elhunyt szívemig hatolt zenéje. Amikor leültem mellé és beszipantottam napfény illatát bizsergés járta át a testemet, amikor kezei az enyémre simultak mintha kis szikrák pattantak volna közöttünk. Filmbe illő volt az a pillanat, ahogy csak ketten ott ülünk, ő majd közeledik hozám... de akkor egy zöld szempár rajzolodott ki előttem és nem hagyhattam, hogy az ajkaink összeérjenek. Ez nem jó! Ezt nem szabad! Edwardnak ott van Vanessa, én meg, én meg nem dobhatom félre csak úgy a vőlegényemet. Bár már soha nem lehetünk együtt nem tehetem. Nem akarom elfelejteni! 

Nem értettem, hogy Edward miért huzza fel annyira magát, amikor a vérfarkasos dolog feljön. Bár tudhattam volna, hogy megérződik. El is felejtettem, a zene magával ragadott. De hogy ennyire kikellt magából és alig engedett szóhoz jutni. Nem értettem, hiszen alig egy napja ismertük egymást. Miért aggódik ennyire? 

Valahogy sejtettem, hogy Carlisle és a többiek nem fognak belemenni abba, hogy egyedül keressem azt a vámpirt, hogy megtudjam miért ólálkodik a szüleim házánál. Valahol én is megértettem. De nem tágítottam, tudnom kellett, valamiért úgy éreztem a múltammal összeköttetésben áll. 

    - Bella... - jelent meg a szobám ajtajába Carisle.

A film után, mindenki szobájába huzodott vissza. Én egy halovány rózsaszin sarok kanapén ültem, ami a szobámba az egyetlen ágyam volt. Noha aludni nem kellett. A szobám a folyosó végén volt, közvetlen mellettem Emmett és Rosalie szobája. Egy kis szoba, amin elfértem egyedül, talán az otthoni alaszkai szobámnál jóval kisebb. Itt is mint a ház nagy részén hatalmas ablakok diszitették egyik oldalát és fa oszlopok, fehér mennyezet és egy halovány kissé szürkés fal. A bejárati ajtó a sarok kanapéval szembe volt, jobbra tőle egy másik ajtó itt volt a gardorbóm, ami halvány sárga, krém és barna színben pompázott. A bejárat mellett egy fekete kis íróasztal és egy fekete szék. Egyelőre az asztal üres volt, ahogy a falon szögezett polcok is, még nem rendezkedtem be. És egyelőre a kis szobámat ennyi ékesítette. 

    - Gyere csak be! - ültem fel. Belépett és becsukta a fehér ajtót, de nem mintha szükség lett volna rá, hiszen a házba mindenki vámpir így bármit beszélünk simán hallják. 

    - Jól vagy? Hallottam, hogy Edward egy kicsit rátámadt a reggel. De hidd el, hogy ő...

    - Tudom! - vágtam közbe. - Edward nem rossz ember, kedves látom. És tudom, hogy nem akart nekem rosszat. Igaza van... - hajtottam le a fejem. - Ki kellene már lépjek ebből, de beleszakad a szívem ha a zöld szempárok eszembe jutnak, ha az emlékek amiket vele töltöttem... nem tudom elengedni. - néztem fel Carlisle-ra könnytől ragyogó szemekkel. - Nem tudom...

    - Mit szeretnél tenni? Ilyen akarsz lenni az örökkévalóságig? Vagy egyszer eldobod magadtól az életet? 

Nem válaszoltam rögtön, amit szerintem Carilse félre is értett.

    - Nem erről van szó. Bár őszinte legyek 109 évem során, nem egyszer jutott eszembe, hogy dobjak el tőlem mindent. - Carlisle kissé megfeszült ezek hallatán. - De emlékezni akarok, emlékezni akarok az arcára és... nektek is visszakarom adni. Elzear-el szárnyatok alá vettetek és vigyáztatok rám. Tartozom nektek!

   - Bella nem dobhatod csak úgy el az életed. Neked élned kell! - tette arcomra kezét. - Van más esélyed, lehetőséged amit megkell ragadd.

   - Milyen más lehetőség Carlisle? 109 éve ugyanott vagyok, akkor mi változhat a következőkbe?

    - Évekkel ezelőtt még azt sem hitted volna, hogy újra belépsz Forksba,de most már itt vagy és szembe akarsz nézni a múltaddal. Ez már haladás és sosem tudhatod, hogy mit vár a jővő. - nézett rám bizakodó tekintettel. 

    - Tudod, azon is gondolkodtam, hogy megakarom találni azt aki átváltoztatott. - néztem le a kezeimre amik az ölembe hullottak. - Nem emlékszem semmire, hogy hogy néz ki és tudom, ti sem láttátok, de valahogy mégis megakarom keresni és szemébe nézve megkérdezni, hogy miért tette? Hogy akkor miért állt a kocisnk elé és engem miért változtatott át?! - újabb könnycseppek törtek utat arcomon és remegni kezdtem a düh, félelem, kétségbeesés nyomán.

    - Minden rendben lesz Bella! - ölelt még szorosabban magához Carlisle. - Hidd el, hogy kapni fogsz valami újat, amiért élni akarsz. Hiszen mostanáig sem dobtad el tőled az életed.

Az igaz, valamiért nem voltam képes mindent hátra hagyni. Csak az tudtam mondani, hogy a kérdések miatt, mélyen reméltme egyszer megkapom rájuk a választ. De abban nem voltam olyan biztos, hogy későbbiekben kapok valami újat, 109 év alatt nem kaptam semmit, csak az éltetett, hogy kérdéseimre lassan választ kapjak. De ez is ennyi időbe telt és még kitudja mennyibe. De ezt nem mondtam ki hangosan Carlislenak, csak karjaimmal én is átöleltem és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

   - Megnyugodtál egy kicsit? - huzodott el tőlem Carlisle egy olyan negyed óra elteltével.

   - Igen. - szedtem kissé össze magam. - Köszönöm!

Carlsile szleiden rám mosolygott.

   - Akkor, én most megyek! Ha bármi van nyugodtan keress meg, vagy hívj vagy gyere be a rendelőbe. - bólintottam, de mielőtt kilépett volna az ajtón utána szóltam. - Tessék?

    - Megszeretném venni a szüleim házát! Ha megtudom... nem költöznék el, csak...

   - Rendben! - válaszolt mosollyal az arcán. - Tedd amit jónak látsz! 

Majd elhagyta a szobámat, így újból egyedül maradtam.