33.rész Igen!

A démon szíve

33.rész Igen!

Edward:

A vámpirok képzelődhetnek?  Láthatnak délibábot? Vagy csak rám lehet lehetőségre, ez útobbi évek magánya? Na és egy vámpír megőrülhet? Megőrültem volna? Vagy álmodom? Valami csoda folytán mégis képesek vagyunk álmodni? Akkor kérlek, ne ébresszenek fel! Hadd maradjak ebbe az álomban.

   - Edward... - ez a hang, bárhol felismerném, bárhány ember között felismerném. Ez a hang... ahogy a nevemen szólít. Annyira hiányzott! Annyira hihetetlen, hogy újra hallom. A fejemben, az elmúlt időben nem egyszer lejátszottam, de ez mégis... mégis annyira más. - Edward... - már előttem áll, alig két lépés választ el tőle.

Arcára felvirrít egy csodaszép mosoly, amit még gondolataimban is nehezebben elevenítettem fel. Jobb karját felemeli és felém kezd nyúlni, egészen fel az arcomhoz. Megérint... Érintése során, mintha apró kis szikrák szökkenének fel. Olyan meleg, olyan jó érzés!

    - Ez nem lehetséges... - csillognak a szemeim ahogy az előttem lévő látványra figyelek.

     - Annyira hiányoztál!

Ez már nem kétség. Ez nem délibáb, nem álom, nem őrültem meg...

    - Bella! - karjaimban kapom és szorosan átölelem, attól félek, hogy eltűnik, ha nem tartom erősen.

    - Összeroppantasz...

    - Ne... ne... haragudj! Csak... ez annyira hihetetlen! Ez, hogyan? Mikor? Azt hittem, hogy...

    - Hát nem megmondtam neked, hogy nem hagylak el! Hogy mindent megteszek, hogy veled maradjak!

    - De aznap este...

    - Eltűntem valóban. Megszűntem létezni. Vagyis azt hittem... - Bella kézen fogott és a tisztás közepéhez vezetett, ott majd lehuzott, hogy üljünk le. - De mindezek után, találkoztam a nagyimmal.

    - A nagyiddal?

   - Igen! És Letissia nővéremmel. Azt hittem azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. De nem így történt! A nagyim elmondta, hogy bár azzal kockáztattam az életem, hogy megosztottam veled az erőm, valójában nem veszítettem el önmagam. Sőt, erős maradtam továbbra is, küzdöttem és... az egymás iránt érzett szerelmünk jobban összekapcsol, mint hinnénk. Az, hogy benned volt az erőm, ami nem égett ki, mert folyamatosan rám gondoltál és az, hogy én is küzödttem magunkért visszahozott ide.

    - De miért, csak most?

    - Mert azért mégis elűntem a világból. Ez nem volt egy egyszerű folyamat...

    - Sajnálom! - öleltem ismét át. - Nem érdekel! Nem érdekel, hogy mennyi időbe telt és az sem érdekelt volna, ha még több évet, évszázadot kellett volna rád várjak. Mert tudtam, tudtam, hogy visszajössz hozzám! Gyönyörű vagy!

    - Szeretlek Edward!

   - Én is téged! - és két kerek év után, újra megcsókolhattam a nőt, akit mindennél jobban szeretek.

Egy jó órát még ott töltöttünk a tisztázon egymás karjaiban, ölelkezve. Jobban és jobban megakartam bizonyosdni, hogy ez tényleg a valóság és Bella velem van. Sőt bepótolni, az elmaradt éveket. Nem fogom elengedni. Többet soha, nem vállok meg tőle.

   - Bella! - alig, hogy csak a ház 1 kilométere körzetét megközelítettük volna a családom már ott várt minket. Mindannyian szeme ragyogott, ahogy megpillantotta Bellát. 

Alice rohant először a karjaiba, majd őt követte Esme, Carlisle,  Emmett, Jasper és Rosalie is. Ő is nagyon aggódott Belláért és szomorú volt, amikor elment. Együttérzett velem! Örültem, hogy tisztázni tudták a dolgokat, még azelőtt. 

   - Bella, ilyent többet ne csinálj! Nagyon megijesztettél!

    - Sajnálom! De úgy éreztem ezt nekem kell lerendeznem.

    - De megbeszéltük, hogy a mi a te próblémád az az enyém is. Együtt oldjuk meg! - fogtam meg a kezét.

    - Igen, ezentúl ígérem, hogy így lesz!

   - Bella, nem próbéma, hogy nappal is gumiho formába vagy?

    - Nem! Ne aggódjatok! Erősebben tértem vissza mint valaha!

    - Erősebben? Még annál is! Huh, a démonok már reszkedhetnek a gátyáikban! - Bella elkuncogta magát.

   -  Biztos, hogy jól vagy?

   - Igen! Nagyon! A nagyim segített kiegynesúlyozni az erőmet, sőt még erősebbé is tenni. Ha akarnám mindenkivel megtudnám osztani és...

    - Arról ne is álmodozz! Legszívesebben ezt is visszaadnám, bár ahogy hallottam, ezzel sikerült visszaszereznem téged! De többet nem kockázatod ennyire az életed! Mi is erősek vagyunk!

    - Valóban? Edzetettek az elmúlt két évben? - sirí csend, mindenki kerülte Bella tekintetét.

   - Mindjárt gondoltam! Na de nem baj gatyában rázlak titeket!

    - Haha! Már alig várom! - csapta össze tenyereit Emmett.

    - Menjünk haza, biztos fáradt vagy!

    - Nem! Egyáltalán! Menjünk haza és töltsük együtt az időt! - mosolyodott Bella. Bólintottam.

Úgy éreztem az elmúlt időben megváltozott. Sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lett. Persze attól még ugyanaz a Bella, akit szeretek. De valahogy más aura veszi körül. Anno amikor megismertem, magányos volt, bánatos, üldözte a bosszúját, de most boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt. Talán végre azért mert leesett a válláról a bosszú terhe. A nappaliba ültünk le, ahol Bella elmesélte, mik történtek vele azon az este és utána. Egy pillantra sem felejtett el minket. A nagyija és a nővére is azt mondta, örülnk, hogy megtalálta a helyét, a családját.  Én pedig hálás vagyok nekik, hogy visszaadták nekem őt.

    - Veled minden rendben volt? - tekintett felém Bella.

    - Vele?! Nem! Egyáltalán! Az első napok, hetek katasztrófák voltak! Nem akart enni! Elment a Volturihoz, hogy...

   -  Emmett! - löveltem felé a gyilkos pillantásom, mire felemelte a kezeit védekezően. - Nem téged kérdeztek!

   -  Elmentél a Volturihoz? Megakartál halni?! - szörnyedt el Bella. - Edward!

    - Én, csak... nem akartam olyan világban élni ahol te nem vagy! - tettem tenyereimet az arcára. 

    - Edward... - tekintett felém aggódva.

    - Nehéz volt Bella. Tudom nem mentség, mert beszéltünk róla és... de nem volt könnyű! Viszont túltettem magam rajta. Itt vagyok és vártam rád!

Bella bánatosan felém nézett, majd a nyakamba ugrott. Végül megnéztünk közösen egy filmet, Bella megvacsorázott és elmentünk lefeküdni. Felszabaditó érzés volt, ismét a karjaimban tartani, nézeni ahogy alszik. Az nekem olyan mesés! Hallani halk, édes szuszogását, érezni gyöngyvirág illatát. Egész jellemét. Gyönyörű kék lángját, piros pozsgás arcát, hallani hevesen verő szívét, érezni lüktető vérét, ölelő karjait. El sem hiszem, hogy itt van velem.

Bella:

Reggel, Edward nem volt mellettem. Kicsit szomorú voltam, ennyi idő után, ő lehet az első akit meglátok ébredéskor. Megfordult a fejemben, hogy lehet elment vadászni. Bár szemei aranybarnák voltak, szóval valóban az útobbi időben rendszeresen ahogy kellett járt. Aj, alig hiszem el, hogy az első időszakban éheztette magát és elakarta dobni életét... de mondjuk, nincs mit ítélkeznem, ha én veszítettem volna el őt, valószínű hasonlóképpen reagáltam volna. Totál bezárkoztam volna... vagy ismét pusztításba kezdtem volna. Na jó! Nem szabad most ezen rágodni. A lényeg, hogy újra itt vagyok! Újra együtt vagyunk! És mindent megfogok tenni, hogy ez így is maradjon. Többet, nem vállunk el. Huh, még én is alig hiszem el, hogy ez történt. Magam sem tudom megmagyarázni rendesen. Az, hogy találkoztam a nagyimmal és Letissiával. Mintha az egészet álmodtam volna. Pedig igaz! Ők segítettek erősödni és visszajönni ide Edwardhoz és a többiekhez. Valamint annyira boldog voltam, amikor kiderült, hogy egyikőjük sem haragszik rám, azért mert életem párja egy vámpir. Azt mondták velem vannak és figyelnek, mindig is. Új embernek, azaz démonnak éreztem magam amikor felébredtem a tisztáson és már meg is pillantottam Edwardot. Lehet bizonyos részben a bosszú miatt, ami sikerült beteljesíteni, de nem hiszem, hogy csak azért. Ez az egész, minden amin keresztül mentünk megváltoztatta az életem, a felfogásom, a jellemem. Jobbnak látom a világot és úgy érzem van miért harcolni és menni tovább. Igen! Így van!

    - Bella... - már épp lefele tartottam a lépcsőn reggelizni, amikor valaki a nevemen szólított. Felpillantva, nem mást láttam meg, mint Xaviert.

    - Xavier! - azonnal leszaladtam a lépcsön és a karjaiba rohantam. - Mester!

    - Aj, te bolond lány! Többet az ég világon ne csinálj ilyent!

   - Jól vagyok! Sokkal jobban, mint hinnéd! Erősebb mint valaha! - léptem el és néztem a szemében.

    - Azt érzem!

   - Te, hogy vagy? Edward mesélte, hogy azok után elhagytad Forksot.

    - Jól vagyok! Igen, rendeznem kellett tovább a démon világot. Bejártam Europát és rendet tettem.

    - Az nem kérdés! - Carlisle beinvitálta a napplaiba, ahol a többiek is megérkeztek. Edward a konyhából lépett ki és mosolyogva felém nyújtotta kezét, úgy sétáltunk a kanapéhoz leülni. Xaviernek is elmeséltem a történteket és  - És mi lesz a következő, merre megyünk?

    - Megyünk?

    - Hát, nyílván a démon úrnőnek is vannak kötelességei. - éreztem a meglepett tekinteteket. 

    - Azt hittem, hogy itt akarsz maradni!

    - Igen! De szükséged van rám, nem akalak cserben hagyni.

    - Drága, tanítványom... - Xavier felállt és letérdelt elém. - Soha nem hagytál cserben! Sőt büszke vagyok rád! Metgtaláltad ismét a célod, előre haladsz és kiléptél a sötétségből. És tudom, hogy ez nem más miatt sikerült, mint az itt kézen fogó férfi miatt. Olyant, ért el amit én nem...

   - Mester...

    - Nincs amiért aggódj! Neked itt a helyed!

    - De... de...

    - Nincs semmi de! Attól még ugyanúgy lehetsz a démon úrnő, ha szeretnél. Ugyanúgy végezheted a feladataidat, de itt a környéken. Rád bízom!

    - Xavier... - éreztem ahogy könnyek szökkenek a szememben és ismét a karjiab borultam. - Nem foglak cserben hagyni!

    - Jól van! Jól van! - nevetett fel. - Kérlek, segítségtek Bellát és vigyázzatok rá! Ne csináljon semmi hülyeséget újból.

   -  Xavier!

    - Ne aggódj, nem fog semmi baja esni! - mondta elszántan Edward. - Biztos, nem akarsz maradni? Lenne bőven hely és...

     - 2 évvel ezelőtt, elég időt töltöttem egy helyben. Nem nekem való. És rájöttem az elmúlt időszakban is, hogy nekem a vándor élet a legjobb és, hogy eképpen rendezzem a helyzetet a világunkban.

    - Ahogy gondolod! De mindig szívesen látunk erre fele! - nyújtotta kezét Edward. Örülök, hogy ilyen jóban vannak. És örülök, hogy Xavier jól van és úgy tűnik boldog.

    - Köszönöm! És ha nem gond, egy darabig itt maradok!

    - CSak nyugodtan! Előkészítsük neked a vendég szobát! - lépett közelebb Carlsile is.

    - Bella, készülj arra, hogy a hírek gyorsan terjednek. A démonok már elkezdték beszélni, hogy visszatért az úrnő. Szeritnem nem kell sok idő, hogy eljusson a Volturihoz is.

    - Erre már gondoltam! Tárt karokkal fogom várni! - huzodott önelégült mosolyra az ajkam. Huh, ez azért nem múlt el. Nem is fog! Megváltoztam, de attól függetlenül nem fogom gyengének mutatni magam. Aki kell jöjjön hát nekem! Nem bánom!

    - Mi lenne ha elmennénk ma baseballozni? - csapta össze a tenyerit Emmett.

Aznap egy jót baseballoztunk. Nem kerültem egy csapatba Edwarddal. De sikerült legyőznünk őket. Emmett rendkívül boldog volt, ugyanis szerinte amikor Alice, Edward és Jasper egy csapatba kerül, oda minden. De velünk volt egy másik gondolat olvasó és én aki üzenni tud gondolatban. Így most rajtunk volt az előny! Vicces volt! Jól szórakoztunk. Ahogy Xavier is megmondta, a hírek gyorsan terjednek. Alig 2 napra rá, üdvözlő kártya érkezett Arotól, hogy nagyon örül, újból köztünk vagyok. Pff... azt meghiszem. Oh, bár láttam volna az arcát, amikor megtudja, élek és virulok. Na de talán majd rá kérdek Edwardnál vagy Xaviernél hogy lessen bele a fejében és irja le minnél jobban milyen arcot vágott. Az életünk folytatodott, szinte ott ahol abba maradt. Éppen érteségizni készültünk. Nem ez az első életemben, de mégis izgatott vagyok. Ez már más, új fejezet indul az életemben. Fejezet Edwarddal és a Cullen családdal.

    - Min gondolkodsz? - Edwarddal épp a tisztáson voltunk, ahol rájött, hogy mi is vagyunk. Karjaiban feküdtem és élveztük a napsütést.

    - Csak az életünk új fejezetén.

    - Új fejezet? 

    - Igen, a veletek való közös élet! - fordultam felé és megpusziltam ajkait.

    - Igen?

   -  Igen! Nem? Vagy miért mondod ilyen bizonytalanul?

    - Hát....

    - Hát? - tekintettem értetlenül rá. - Edward mi a baj? - kétség fogott el. Talán, már nem szeret? Meggondolta magát, az örökkévalóság túl sok neki? Nem akarja velem le élni. Démon vagyok... mégsem tetszem neki... 

Edward ellépett tőlem és felállt, majd felém nyújtotta a kezét. Továbbra sem értettem, hogy mit is akar mondani.

    - Azzal egyetértek, hogy új fejezet érkezik életünkben. Egy új rész! Legalábbis remélem! Bella, első pillanattól kezdve, elvarázsoltál amikor megismertelek. Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint amilyennek mutatod magad. Hogy az csak egy álca és magányos, szomorú vagy. Gyöngéd és törékeny. Nem volt kérdés, hogy melletted akarok lenni, hogy azt szeretném mosolyogj és ne érezd sosem azt, hogy egyedül vagy. Nagyon örültem, amikor megnyíltál, amikor lassan lebontottad előlem a falat és megengedte, hogy meggyógyitsalak, hogy megismerjelek. Hogy hittél bennem, hogy igenis van melletted helyem! Egyszer elveszítettelek és többet soha nem akarlak! Bella, tudom, hogy még sok minden vár ránk a jövőben, de azt is tudom, hogy együtt képesek vagyunk keresztül jutni rajta. Együtt! Bella, leszel a feleségem? - ezzel előhuzott egy kis dobozt a zsebéből, letérdelt és felnyitotta. Egy ovális alaku kis gyémántokkal díszitett fehér arany gyűrű volt. Csodaszép!

    - Edward... - kaptam az arcomhoz, mert úgy éreztem mindjárt eltörik a mécses. -Igen! Igen! Igen! - borultam a nyakába.

    - Szeretlek!

    - Én is szeretlek!

Megcsókoltuk egymást, majd Edward felhúzta a gyűrűt az ujjamra. El sem hiszem, én Bella, az alfa csapat, a démonok úrnője férjhez megy!

32.rész Nélküled

A démon szíve

32.rész Nélküled

Edward:

    - Bella! - nem sikerült elérnem. Nem sikerült megfognom. Egyszerűen keresztül ment rajta a kezem, térdre estem de előttem nem volt ott, a fények, amik a helyét jelölték lassan elszáldogáltak... eltűnt...

A szemem előtt... a szemem előtt láttam láttam eltűnni a szerelememet. Aki a világot jelentette nekem eltűnt. Ez! Ez nem! Ez egyszerűen képtelenség! Ez nem történhetett meg! Ez nem így van!

    - Edward... - apám rám helyezte kezét, de lefejtettem magamról. 

    - Bella! Bella! - felálltam és kiabálni kezdtem. - Bella! - valahol itt van. Biztos vagyok benne, hogy itt van. Érzem! Érzem, hogy itt van! Nem tűnt el... - Bella!

    - Edward...  - Carlisle ismét felém lépett de csak csendre intettem. Igen! Én, aki mindig is felnézett rá, aki csodálta és aki szerette, hogy egy ilyen jóságos személyt az apjának nevezett, most leintette.

    - Edward... - léptek mellém a fivéreim is, de őket is csak arébb löktem.

    - Bella! Bella! - itt kell legyen. Valahol itt van! Érzem! Érzem, hogy nem tűnt el. Érzem, hogy itt van! Itt kell legyen. 

    - Edward! Elég!

    - Nem! - fejtettem le újabb karokat magamról. - Bella! -nem tűnhetett el, nem tűnhetett el.

Ahogy ide oda forogtam megpillantottam a démont akivel Bella volt. 

   - Te... - indultam neki. -Te... te miért engedted, hogy ez megtörténjen? Hol van Bella?! Miért sodortad bajba?!

   - Én... én... nem... nem sodortam bajban. Én... mi ez az egész? Az úrnő? Az úrnő, miért tűnt el?

    - Hallgass! Nem tűnt el! - löktem neki az egyik fának. - Bella... nem tűnt el. Nem tűnhetett el. Bella nem...

    - Edward elég! - a semmiből termett elő Xavier és a vállamra helyezte a kezét.

    - Ne érj hozzám!

    - Azt mondtam elég!

    - Nem tartozom az alattvalóid alá, hogy parancsolgass nekem.

    - Edward...

    - Tudom, hogy fáj de el kell fogadd.

    - Mit kell elfogadjak? Nem kell elfogadjak semmit! Bella itt van! Érzem! - elengedtem azt a démont és a mellkasom felé ütöttem. - Bella itt van köztünk!

    - Csak azért érzed, mert az ereje a eltűnése után is veled marad. De Bella nincs itt.

    - Nem ez hazugság! - füleimre helyeztem kezeimet, mintha ezzel megállíthatnám, hogy ne halljak semmit. - Érzem... érzem... - lerogytam a földre.

    - Edward... - Esme aggodó hanggal sietett hozzám, majd átölelt. - Nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! - nem, nem. Nem veszíthettem el! Nem! Ez nem történhet meg!

   -  Úram, esküszöm, hogy én nem tettem semmi rosszat. Én... nem tudtam, hogy ez történhet.

    - Valóban, nem tudtad? Azt hittem az útobbi időben sokat figyelted Bellát. Nem volt furcsa, hogy az ereje fogyóban volt?

    - Igen... de... de... nem tudtam, hogy ez fog történni. Hiszen 4 farka még megvolt!

    - Túl sok erőt fejtett ki. Bár korábban vigyázott magára, hogy mennyi erőt fejt ki miután megosztotta az erejét. Most elengedte ezt! Kiadta minden dühét, hogy beteljesítse bosszúját.

    - Én... nagyon sajnálom uram!

    - Nincs amiért bocsánatot kérj. Ez Bella saját döntése volt... - feltekintettem Xavierre aki az eget pásztázta. - Ő döntött így... - könnyek csillantak fel a szemében. - Most már megnyugodhat!

    - De akkor is, valami formán hibásnak érzem magam. Hadd ajánljam fel szolgálatomat önnek!

    - Köszönöm szépen, de nem szükséges! Bellát senki sem helyettesítheti!

    - Jaj, nem úgy értettem! Ilyen meg sem fordult a fejemben. Csak... csak ha bármire szüksége lenne, kérem keressen meg.

    - Úgy lesz! De most menj! Pihenned kellene! - intette egyet a kezével, mire a démon meghajolt és el is tűnt. 

Csend borult ránk. Percekig senki sem szólalt meg. 

   -  Azt hiszem vissza kellene mennetek nektek is. - fordult hozzánk Xavier.

    - Nem! Én nem akarok innen elmenni. Mi van ha... mi van ha Bella visszajön? Egyedül lesz! Itt kell maradnom és megvárnom...

    - Edward... - mindneki sajnálkova nézett felém.

    - Edward... Bella nem jön vissza többé!

   - Nem! Nem! Alice, te látod a jövőjét, nem? - léptem húgomhoz és karon ragadtam. - Látod, őt?! - néztem kétségbeesetten felé.

    - Edward...

    - Edward, ereszd el Alicet! - Jasper lépett hozzánk és szorosan megfogta a csuklom,.

    - Nem látom, sajnálom! - mellém estek a kezeim, erőtlenül.

Ez nem történhet meg! Nem! Nem!

   - Edward! - szaladásnak eredtem és mentem és mentem, nem tudva merre. Csak minnél messzebb akartam menni. 

   - Edward... Edward... Edward...  - közben folyamatosan Bella hangja hallatszodott a fejemben.

Nem! Nem veszíthettem el őt! Ez nem történhet meg! Semmiképp sem történhet meg! Nem! Bella... Bella... Bella... Bella... Valahol Kanadában köthettem ki, a nap első sugaraira, egy erdőben. Megéreztem egy szarvast és bár ideje lenne vadásznom, nem tettem. Összekuporodtam az egyik fa tővében és csak zokogtam halkan. Bella... Bella... Bella... 

Dél körül tértem haza, a családom örömére. De nem nagyon foglalkoztam velük, csak felmentem a szobába és bezárkoztam. Próbáltak beszélni velem, de nem nyitottam ajtot, nem válaszoltam és nem vadásztam. Bella... szerelmem...

1 hét telhetett el, nem több. Amikor már elegem lett. Bella! Bellára van szükségem! Nélküle, nélküle nekem sincs létem! Így a családom tudta nélkül, amikor éppen elléptek vadászni kiszaladtam és az első gépre felszállva a Volturihoz indultam. Végezni akartam magammal! Nem akarok olyan világban lenni, amiben ő nincs. Szembe kerültem a Volterrával, akik már tudták, hogy mi történt. Mit ne mondjak, bár Aro próbált vigaszt nyujtani valójában olyan boldog volt, hogy azt ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni. Visszautasították a kérésem! Szerintük túl sok adottságom van, amiért meg kell tartaniuk. Hát legyen! Ha ez nem működik, majd akkor másképp valósítom meg. Volterrában éppen ünnepség volt és nagyon sok ember. Nekem éppen jó. Ugyanis leleplezhetem magam. Ezzel pedig megszegve a szabályt. Egy fekete ing volt rajtam, kiléptem az épületből és rögtön elkezdtem kigombolni azt. Ahogy napfényre kerülök a böröm csillogni kezd, az emberek meglátják és Volturi dühös lesz, amiért végezniük kell velem. Lassan lépkedtem le a lépcsőkön, bánatos tekintettel, elnyúlt arccal. Pedig vámpir vagyok... Már az első sugarak elérték a bőröm. Nincs visszaút! És nem is akarom! Még egy lépés... még egy lépés... még egy...

    - Elég! - hirtelen valaki visszarántott.  - Tényleg ezt akarod tenni? Azok után, amit Bella érted tett. Semmissé tennéd az áldozatát?! - üvöltött rám Xavier.

    - Én... nem birom... nélküle semmi sem vagyok! Nem akarok egy olyan világban élni, amiben ő nincs.

    - Te!!! - megragadott a galléromnál fogva és neki lökött a falnak. - Átengedtem neked! Hagytam valaki másnak, hogy begyógyitsa a sebeit, mikor úgy éreztem, hogy én nem vagyok képes rá, hogy nekem ezt nem szabad. Hagytam, hogy kapcsolatba legyetek! Átengedtem neked!

    - Átengedted? - huztam értetlenül össze a szemeimet.

     - Hah... - elengedett és beleturt a hajában. - Bellának felém nem voltak viszonzatlan érzései. Azaz, az ő szemében tudom, hogy felém nem ugyanúgy érzett, mint én. Csak hálás volt. De én... én szerelmes voltam belé!

    - Szerelmes voltál? De akkor, miért lökte el folyton?

    - Azért, mert tudtam, hogy nem én vagyok neki a megfelelő. Tudtam, hogy számára megmentést adtam, hálát érzett irántam amiért a legnagyobb szükségekben mellette voltam. De annyi. Nem volt szerelem felőle.

    - De ha megsem próbáltad akkor...

    - Így volt a legjobb! Azaz... azt hittem. De te... - emelete fel rám az ujját. - Te elvetted tőlem! Ha te nem lettél volna, akkor ő most... most itt lenne velünk! Nem adta volna sosem át az erejét, sosem tűnt volna el... mindig... mindig... megkeseredett lett volna és gyűlölettel teli... - hajtotta le a fejét.

    - Xavier...

    - Életet adtál neki, fényt és boldogságot. Meggyógyítottad, amire én nem voltam képes. Köszönöm! - most hálásan nézett felém. - Kérlek, ne tedd ezt magaddal. Bella nem akarná, hogy ezt tedd! Megmentett! Most mentsd meg te is, azzal, hogy köztünk maradsz.

    - Ez nem olyan könnyű... - hajtottam le a fejem.

    - Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek. - ezek a szavak hallatán remény csillant fel a szemeimben és felé tekintettem.

    - Azt mondtam ha... nem tudom ha ez lehetséges. - felsóhajtott és karba téve a kezét belépett az épületben. Követtem. A legközelebbi ablaknál állt meg és nézte a múlatozó népséget. - Olyanra volt példa, hogy egy démon elvesztette erejét, de sosem tért vissza. Viszont, gumihok elég kevesen vannak a világban. Ritka teremtmények és rengeteg erővel rendelkeznek. Amit önzőségük, miatt sosem adnák fel. Szóval, ilyen példáról még nem hallottam. 

    - Mit fogsz most tenni?

    - Útnak indulok. Túl sokat voltam egy helyben. Ez nem az én stílusom. Azt hiszem elmegyek Európában és körbe nézek az ottani helyzeten. A démonok világa, nem nyugszik. Urlkodóra van szükség, aki kézben tartja az egészet. Föleg ezután. Vigyáznom kell hatalmamra és arra, hogy Belláról egy rossz szó sem hangzodjon el. - szorította ökleit.

    - Azt hiszem, még sosem mondtam köszönetet.. - érdeklődve nézett felém. - Köszönöm, hogy kimentetted Bellát, hogy vigyáztál rá évszázadon keresztül, hogy mellette voltál és, hogy az életemben hoztad.

   - Haha... ehhez nekem semmi közöm nem volt.

   - De igen! Az, hogy ide irattad be iskolában, hogy itt akartad életet kezdjen. Köszönöm! És, köszönöm, hogy megengedted én legyek a párja. Bár azt mondod, hogy nem hittél bennem, mégis tudom, hogy valójában már régóta tudtad, hogy képes vagyok Bellát kihozni a fényre.

   - Edward, magad is egy jó gondolat olvasó vagy! - elmosolyodtam.

   - Na jó! Most megyek! Próbáld életben tartani magad! - veregette meg a vállam.

    - Rendben... - bár nélküle az életem így is maga a semmi, de Xavier szavai...  - Xavier! - szóltam utána mielőtt kilépett volna az ajton. - Azért látogass meg majd!

    - Persze! Ti is! - intett egyet majd elhagyta az épületet.

Összegomboltam az ingem és kitekintettem az ablakon. Bella arca jutott eszembe, ahogy mosolyogva a nevemen szólít. Ismét a mellkasomhoz helyeztem kezem. Éreztem, ahogy Bella lángja ott van bennem. Nem adom fel! Bárhol is légy, megkereslek! Az, hogy az erőd velem van és velem maradt, biztos hogy jelent valamit.

2 évvel később

2 év telt el az eset után. Az életünk többé kevésbé visszakerült a régi kerék vágásba. Még azelőttre, mielőtt megismertük volna Bellát. Bár néha össze találkoztunk démonokkal azok érdeklődését nem nagyon kelltettük fel.  Harcba sem keveredtünk azóta. Carlisle és Esme tovább dolgozott, mi meg arra készültünk, hogy befejezzük az iskolát, újból. Az elmúlt időszakban, egy pillantra sem felejtettem el. Hogyan is tudtam volna? Ő volt az első gondolatom a nap első sugarainál és az utolsó, amikor beköszöntött az éjszaka. Nem! Ő volt, minden egyes percem kitöltője. Újból és újból lepörgött előttem minden egyes jó és rossz emlék is, aminek részese volt. Nem érdekelt, hogy rossz, csak azt akartam, hogy mindenre emlékezzek vele kapcsolatban. Nem mintha vámpirként rossz lenne a memóriám. De mégis minden emléket felakartam újra és újra eleveníteni, hogy átérezzem, ami volt az volt. Az ereje egy pillantra sem szünt meg létezni bennem és ez csak azt erősítette bennem, hogy valahol ott van. Valahol ott van és rám vár! Bár sokszor mondták a többiek, hogy Bella már egyszer elmondta, hogy ez velem marad, még akkor is, hogy ne fájtassam magam ezzel. Nem érdekelt! Nem hallgattam rájuk. Hinni akartam és óvni! Mert ez maradt belőle! A hagnja ott csengett a fülemben, az illattát éreztem a orromon keresztül, láttam magam előtt az alakját, éreztem az érintése melegét. Nem adom fel! Mindig azon voltam, hogy egyedül töltsek egy kis időt, hogy becsukjam a szemem és tegyek úgy mintha álmodnék, mintha róla álmodnék. Aggódott értem a családom, de biztosítottam őket nem egyszer arról, hogy itt vagyok és nem fog olyan történni, mint akkor. Küzdök magunkért és Belláért! Csak szeretnék csendben, egyedül elmélkedni rajta. Bella, szerelmem, hol vagy? Jól vagy? Nagyon hiányzol!

Hirtelen azon vettem észre magam, hogy valami bennem megmozdul. Tudom ez nagyon furcsán hangzodhat. De úgy éreztem, mintha bennem valami fellángolt volna. Mintha egy rég pislákoló tűz, most lángra lobbant volna. Mi ez az érzés? Annyira intenziv... ez? "Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek."  Nem lehet? Felpattantam a kanapéról és leszaladtam a lépcsön. A családom meglepődött a hirtelen jelenlétemen. De most nem figyeltem rájuk. Kiszaladtam a házból. Nem terveztem semmit, nem tudtam, hogy merre tartottam de valami oknál fogva biztos voltam, hogy erre kell menjek. Valami erre vonzott valami... ahhoz a tisztáshoz vezet, ahol megtudtam, hogy Bella mi is. Már láttam a tisztás elejét. Hevesen vettem a levegőt, pedig nem is lett volna rá szükségem. Ökleimet összeszorítottam és remény sugarai villantak fel bennem. Nemsokára kiléptem a tisztásra... szaporán vettem a levegőt, mintha a futás kifullasztott volna. Tekintetemmel körbe és körbe néztem. Nem éreztem senki jelenlétét. De mégis... felemelte a kezemet a szívemhez, mintha az őrült tempóban verne. Jobbra, balra, körbe körbe... valahol... valahol... valahol... Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!...

És ahogy a szemeimmel a terepet pásztáztam hirtelen megpillantottam egy nőt a túlsó végében. Hosszú pántos, fehér ruhát viselt, melynek alja össze vissza volt vágva. Nem volt semmi minta... és a nő gyönyörű volt. Haja gesztenye barna és barna szemei csak úgy csillogtak, egész lénye csak úgy csillogott. Ajaki mosolyra huzodtak, ahogy tekintetünk találkozott és halkan szólásra nyitotta száját:

    - Edward...

31.rész A vámpir

 

A démon szíve

31.rész A vámpír

Bella:

Morrgás hagyta el az ajkaimat. Még nem is kellett megforduljak, hogy már is villámokat szorjon a tekintetem. Edward teste megfeszült és ő is felmorgott. Hamarabb látta a megjelenőt, mint én. Nem tudom ha tudta, hogy ki az, bár talán a viselkedésemből rá jöhetett. Talán.

    - Igazán kedves szavak, Isabella! - undorító, ahogy a nevemet kimondja. - Nem tudtam, hogy tudod ezeknek a szavaknak a jelentését. Megleptél!

   - Nem, mintha annyira jól ismernénk egymást! - fordultam sarkon, hogy végre szembe nézhessek vele. Azzal aki életem egy fontos személyét elvette, akinek biztos vagyok benne, hogy köze van a festménybe záráshoz is. Korom fekete haja most már sokkal hosszabb volt, mint legutoljára, igaz évszázadok teltek el azóta, est alkata izmosabb lett, ám vörös szeme semmit sem változott. Ugyanolyan élénk volt, mint akkor és ugyanolyan rideg, mint akkor. - Azt hiszem életünkben csak egyszer találkoztunk nem?

    - Oh, pedig én nagyon is jól ismerlek. Tudom, hogy 400 évig egy festményben éltél és ebben az időszakban két személy látogatott, egyik nagyanyád és a másik a nővéred, Letissia.

    - Szádra ne vedd a nevéd! - szorítottam az ökleimet össze és már éreztem, ahogy az erőm kitör belőlem. Mellettem Edward, most már biztos lehetett, hogy ki is áll előttünk és elém lépett, támadó állásba.

     - Csalódtam benned! Azt hittem, hogy a túl fűtött bosszú vágy sosem alszik ki belőled. Most mégis nézd, gyenge vagy! Elvesztetted az erőd egy részét és még szerelmes is vagy. Túl boldog vagy, ahhoz képest, ami a nővérednek jutott.

    - Legyek bármennyire is boldog, sosem felejteném el amit tettél. Ne aggódj, megkapod a jól érdemelt bosszút! - neki iramodtam.

   -  Bella!

De nem kaptam el, ahogy megközelítettem volna eltűnt előlem.

    - Csak ne olyan sietősen! - Edward mögött jelent meg, de nem bántotta felemelte kezeit jelezve nem harcol. - Szerettelek volna üdvözölni. Davidel láttam, hogy a nyomomra bukkantatok. Gratulálok! Bár én magam hoztam azokat a nyomokat.

    - Rendezzük le te szemét! Itt és most!

    - Tudod, elrontottad a szórakozásomat. Jobban tetszett nekem az a Bella, aki eszeveszetten tört és zuzott, kegyetlenkedett és szinte mindig engem keresett. De most nézd magadra, 9 farkadból, már csak 4 van hátra. Nem olyan szorakoztató! Nem lesz olyan élvezetes kiszívni a véred!

    - Azt várhatod, hogy hozzá érj! Először rajtam keresztül kell átmenj!

    - Ne szökj itt, Parpika Jancsi! Nekem nincs gondom veled. Fajtám beli vagy. Nem bántottál és én sem téged. Nincs közünk egymáshoz.

    - De igen is van. Mert a szerelmemet akarod, és én azt nem fogom hagyni! - állt állhatatosan szembe vele Edward.

    - Ehhez neked semmi közöd!

    - És neked talán milyen közöd lenne ehhez az egészhez? Miért ölted meg a nővérem? Miért akarsz engem megölni? Mit ártottam neked? Miért zártál be a festménybe? Mit ártott Letissia neked? 

    - Stop! Először is nekem nincs közöm a festménybe zárásod miatt. Másodszor, Nem ártottatok nekem semmit, de a véretek illata... - mélyen a levegőb szippantott. - Az egyszerűen ínycsiklandó. Nem tudtam tűrtöztetni magam.

    - Te állat!

    - Tudod, éppen az aki a nagy szerelmed, ő is ugyanaz, mint én. Szerinted nem fordult meg soha a fejében, hogy...

    - A szerelmem erősebb, mint hogy valami állati ősztönre figyeljek.

    - Ne hasonlítsd magadhoz! És, hogy lehet hogy nincs közöd...

    - Esküszöm, hogy nincs. Már miért akartalak volna bezárni, ha snnyira kívántam a véred? - mondjuk ebben igaza van. - Jól van mesélek neked egy kicsit! - felugrott egy faára és az egy ágra leült. - Vándor életet élek, szerintem ez egyikötöknek sem meglepő. Amikor átutazóban voltam egy kis városban, hallottam történetet egy igazán csodaszép nőről, aki nem evilági teremtés. Akkoriben még nem tudtam, hogy léteznek démonok. Azt hittem vámpír vagy. Arra gondoltam, hogy ha olyan szép vagy és az emberek így tudnak rólad, izgalmas lenne veled az élet, így megkérlek, hogy csatlakozz hozzám. De amikor megközelítettelek, megéreztem a szív dobogásod és a véred illatát. Te nem voltál vámpir! Nem értettem, furcsának irtak le, nem eviláginak... azt mondták gumiho vagy. Nem tudtam mi az! Sőt őszintén elsőre azt hittem, hogy  az emberek tévednek és valami összevisszaságot mondanak. De egyik éjjel láttalak, ahogy átváltozol. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy talán valami még is van itt, hogy nem csak a vámpirok és vérfarkasok léteznek a világunkban. És minő meglepő bebizonyosodott, hogy vannak mások is rajtunk kívül. Érdekesnek találtam és megmondom őszintén szolgálatomat akartam ajánlani neked. De akárhányszor megközelítettelek a véred őrjítően hatott rám, meg akartam kostolni. - vérem említésekor nagyot nyelt, amire éreztem, hogy kiráz a hideg. - Tudtam, hogy mekkora erővel rendelkezel. Bár akkor talán te még nem voltál ezzel tisztában. Így úgy döntöttem, hogy kész tervvel állok elő. Igazán izgalmas volt! Ám amikor készen álltam vele és döntöttem, hogy lépek azt kellett megtudnom, hogy bezártak egy festményben. Csalódott voltam, azt hittem tudsz az erődről és nem engeded, hogy ennyire kihasználjanak. De úgy tűnik, ez nem volt így. Aztán hallottam, hogy azért zártak be, mert veszlyes voltál pláné a férfiakra. - ebben a pillabtan felvillantak anyám szavai ismét a fejemben "Csak a gond van veled! Ha nem szültelek volna meg! Elegem van belőled!" valóban egyszer rám törtek és elvittek, mire már észhez tértem a festménybe voltam. Mintha... mintha a nagyi is mondott volna valamit erről. - Akartam segíteni... de nem tudtam. Felkellett volna adnom és , hogy őszinte legyek már azon voltam. Aztán egyik nap láttam, hogy a nővéred oda tart. Jó illata volt neki is, bár nem olyan jó, mint a tiéd. És ekkor eszembe ötlött. Nem ismersz engem, nem is tudod mennyire vágyom rád, fogalmam sem volt, hogy mennyi idő után jössz ki a festményből, bár abba biztos voltam, hogy kijössz. És, hogy ne felejts el, legyen egy izgalmas játékunk előtte öltem meg a nővéred.

   - Te kegyetlen szemét állat! - neki akartam iramodni, de Edward átölelt, hogy visszatartson.

    - Bella... ne figyelj rá!

    - Így van, Bella ne figyelj rám gyenge vagy! Nos de ha belegondolunk az egész történetben, te vagy a hibás. Te hoztad a nővéredre a halált! - mosolyodott el gonoszul.

    - Elég erős vagyok, hogy végezzek veled!

    - Azt majd meglátjuk! - ezzel felállt és fenebb szőkőtt a fa koronájában, hogy már nem láttuk és hamarosan már nem is éreztük a jelenlétét.

    - Jól vagy?- csak bólintani tudtam és éreztem, hogy egy pillantra elfogy az erőm, Edward szorosan tartott karjaiban. Fejemben újra és újra lejátszodott az a nap, amikor elvesztettem Letissiát. Ha eléggé erős lettem volna akkor, ha jobban érzékelem a démonokat, vámpirokat...

   - Az egész az én hibám... - könnyek buggyantak elő szemeimből. - Ha... ha erősebb lettem volna akkor, ha rá állok az edzésekre, hogy megtudjam igen ez vagyok én és... akkor akkor...

    - Nem! Nem! Dehogyis! Te nem tettél semmi rosszat! Új volt neked minden! Nem tudtad, hogyan kezeld. Nem állt melletted senki!

    - Jó de... de akkor is talpra kellett volna álljak, megkellett volna védjem a családomat. Letissia...

    - Sss... - szorosan magához ölelt. - Nem tettél te semmi rosszat!

    - Meg kell fizessen! Biztos vagyok benne, hogy meg fog fizetni a tettéért!

    - Így van! Megfog! Melletted állok, segítek és megfog! De első sorban, most erősődnöd kell.

    - Erős vagyok én Edward! Oké, nincs meg a 100%os erőm, de tudok harcolni. Láttad korábban is, hogy még mindig erős vagyok. És nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget. Az a féreg elmehet innen.

    - Nem hiszem, hogy elmegy. Láttam a godnolataiban, szeretné lerendezni veled. De zavarja, hogy ilyen gyenge vagy.

   - Hát! - szakadtam ki a karjaiból. - Senki sem érti meg, hogy nem vagyok gyenge?!

    - Bella!

     -Nem fogom tovább húzni. Szembe nézek vele és megbosszúlom a nővéremet.

    - Jól van Bella. De először menjünk vissza, pihenjünk le és átbeszéljük a dolgokat. - nyújtotta felém a karját.

Bólintottam és belecsusztattam kezébe kezemet. Visszamentünk a Cullen házba, ahol mindenki a nappaliba várt minket. Ők is elmondták, hogy nem adják fel és harcolni fognak értem, kitalálunk valamit közösen. Jól esett, hogy ezt mondják! Valakik akik törödnek velem. Edwardal ezután elmeséltük, hogy felbukkant az a vámpir és a múltam azt a részét is kifejtettem, amit eddig nem mindenki tudott Edwardon kívül. Teljes képet adva így nekik. Biztosítottak róla, hogy mellettem állnak.

   - Bella... - Rosalie jelent meg a szobába, amikor felléptem, hogy megcsengessem Xaviert, mondjam el a történteket. bár lehet korábban már látta David gondolataiban. Illetve kicsit lepihenjek, mielőtt tovább beszélnénk a lépéseket.

    - Igen?

    - Én... én... bocsánatot akarok kérni! Nagyon sajnálom ahogy viselkedtem veled korábban. Amiket mondtam... sajnálom! - hajtotta le a fejét.

    - Nem haragszom rád Rosalie és sosem haragudtam. Megértem, hogy nehéz volt elfogandi mindazt ami velem jött. - léptem hozzá és megveregettem a vállát.

    - Köszönöm, hogy ennyire vigyázol ránk és a fivéremre. Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést.

   - Tulajdonképpen nem volt olyan nehéz. Biztonságban akartam tudni őket.

    - Ne félj, kitalálunk valamit! - mosolygott felém, először amióta ismerjük egymást ejsze.

    - Köszönöm szépen Rosalie!

Rosalie felém mosolygott, majd elhagyta a szobát. Megcsengettem Xaviert, de nem vette fel. Mit kellene tegyek? Mi tévő legyek? SMS-em érkezett. "Beszélnünk kell! Gyere egyedül. D." David?  Hát mostani helyzetbe elég nehéz lenne kiszöknöm... de... megkell próbálnom. Ha felhuzom a pajzsomat, kitudok szökni az ablakon, mielptt Edward rájönne. De nem kellene! Megbeszéltük Edwardal, hogy megbeszéljük a következő lépéseket. De csak egy beszélgetés. Megyek és jövök. Igen! Gyors leszek! Max üzenek később Edwardnak. Kiugrottam az ablakon és elindultam az erdő mélyében. David illata a közelben érződött, onnan tudtam merre kell menjek. Nemsokára pedig rá is bukkantam.

   - Rögtön a tárgyra térek! Találkoztál azzal a vámpirral! - bólintottam. - Én pedig előálltam egy tervvel. Ha már felbukkant előtted akkor vigyük végbe. Csaljuk csapdába!

   - Csapdába?

    - Igen! Nekünk ő kell, neki pedig te. Általad ide vezdhessük, a véred illata elfogja bódítani én pedig rá támadok és megöljük. Benne vagy? - megígértem Edwardnak, hogy közösen visszük végig. De... de mégis, ez az én feladatom. Nem kell belekeverődjön. Davidnek igaza van, elfogja bódítani a vérem illata, elvesziti a kontrollt és hamar vége lesz.

    - Rendben!

Davidel megbeszéltük a részleteket. Ezután nem mentem vissza a házba. Előálltunk a tervvel. Messze állítottuk fel a csapdát, hogy ne legyenek mások a közelben. Biztosítottuk a terpet. Aztán jártam néhány kört ott ahol legútobb beszéltünk, megjelöltem a terpet a véremmel és elvezettem őt a tisztásra.

    - Bella, ennyire feladtad az életed már? Azt hittem harcolni akarsz! - jelent meg a sötétségben, megnyalta ajkait. - Ez az illat! Rendkívül jó!

Nem teketoriázott már is nekem szaladt. Eltöröt az erőm és rá uszítottam a kín képességem. Eközben David is megjelent, hogy kivégezze. De erős volt, ide oda mozgott, nem engedte, hogy lefogja.... még úgyis, hogy az erőm rajta volt. Bár ez valószínű a veszteség az erőmből. De nem adom fel! Lefogyom győzni. Keről amibe kerül, ma neki itt vége lesz! Daviddel együtt verekedtünk vele, hol ő került alább, hol én, hol ez a vámpir. Mindketten elszántak voltunk, hogy ma ezt lezárjuk. Úgy tűnt ez a vámpir sem gondolja másképp. Képességet képességre, ütést ütésre mértem a vámpirra, de ő sem tétlenkedett. Mérte ránk az ütéseket rendesen. A két vámpir nem fáradt és én sem kellett volna... de mégis az erőm egy rész nélkül könnyebben fáradtam és ez meg is látszott rajtam. De nem adom fel! Nem fogom most hagyni, itt, most lerendezzük a dolgokat és kész! Addig... addig nem fáradhatok el, amíg ez a férfi itt áll előttem. Addig nem nyugodhatok meg!

   - Ez nagyon izgalmas! - nevetett fel. 

Davidel össze néztünk, én egyik felén voltam és ő a másik felén, a vámpir felnevett.  Bólintottunk. Egyszerre iramodtunk neki Daviddel és neki ütköztünk David testének, ami eltörött... 

    - Szép volt! - csaptuk össze tenyerinket. David tűzet gyújtott.

Letissia, végre bosszút álltam rajtad, most már nyugodt lehetsz.

   -  Bella köszönöm a segítséget!

    - Én is köszönöm! - nyújtottam felé a kezem, de meglepődve észleltem, hogy az fénylik.

    - Ez meg mi?

Sőt nem csak a kezem egész testem... 

   - A farkad! - egy újabb tűnt el, sőt pillanatokon belül még egy újabb... Ez? Nem lehet igaz! Eltűnők!

    - Bella! - annyira örülök, még utoljára láthatlak a saját szememmel. - Bella! - Edward hozzám sietett, már a fényem elhalványó félben volt. - Bella! - csillogó szemekkel tekintett rám, jelezve ha tudna sírna, felemelte kezeit, hogy megérintsen. Arcomra helyezte.

    - Olyan meleg az érintésed! - fogtam meg a kezét.

   - Bella... ne... ne! Megígérted! Megígérted, hogy kitalálunk valami megoldást!

    - Sajnálom, szerelmem! Köszönöm! Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen ha valaki szeret. Milyen a boldogság! Szeretlek! - lassan elengedtem a kezét.

    - Bella! - és eltűntem...

30. rész Nem adom fel!

 

A démon szíve

30.rész Nem adom fel!

Edward:

Idegesen toporzékoltam fel le a házban. Síri csend honolt. Senki sem szólalt meg. Bár a gondolataik körülöttem forogtak, mindannyiuknak. Carlsile és Esme aggódtak, értem, hogy valami hülységet fogok csinálni, követem azt a démont és bajba sodrom magam. Alice aggódott, hogy ismét kikészítem magam Bella miatt. Jasper, próbált lenyugtatni, mert tudta, hogy Alice aggódik értem. Emmett nem értette, hogy miért vagyok ennyire ideges, hiszen máskor is találkoztunk már démonokkal akik Bellával akartak beszélni. Rosaliet szokás híven idegesítettem és már megint úgy érezte nagyra verem az egészet, ez Bella döntése volt. Azaz, majdnem mindenkinek a fejében én jártam. Xavier fejében Bella járt, bár konkrétan semmire sem gondolt, csak, hogy dühös Bellára és...

    - Te tudod, hogy miért kereste az a démon őt? - eltitkolta, nem láttam a fejében korábban. Xavier elé léptem.

    - Bellának akar segíteni.

    - Segíteni?

    - Tehát, akkor velünk van! Ez remek! - csattant fel Emmett. - Látod, nincs amiért aggódj öcskös! - veregette meg a hátam. - Megyek egyet nyujtani ki tart velem?

    - Tényleg velünk van? - hagytam el a fülem mellett Emmett-et.

    - Igen! Valóban velünk van. Tudja, hogy hol van az a vámpir, aki anno megölte Bella nővérét. - a szobában mindenki ledöbbent ennek hallatán.

   - Ez lehetséges? - lépett hozzánk Alice is. Xavier bólintott.

    - Úgy tűnik, hogy nem csak egy életet tett tönkre az a bizoynos vámpir. A múltban felbukkant David életében is és megölt valaki kedveset számára. Bosszút akart állni, amikor hallotta azt a vámpirt Belláról beszélni. - ökölbe szorult a kezem. Tehát, tényleg rá fáj a foga.

   - De miért csak most bukkan fel? Ha évszázadokig nem tért Bella nyomára, miért pont most?

    - Ezt csak ő tudja megmondani.

    - Talán nem értesült arról, hogy kiszabadult Bella a festményből.

    - Annak ellenére, hogy Bellának mennyire elment a híre, hogy milyen is volt régen?

    - Mi sem hallottunk róla, más is lehet.

    - De ő ismerte! Szerinted nem tartotta valahogy szemmel mindig? - lépett közelebb Rosalie ezúttal. - Ha valaki olyan akit megakar szerezni, miért veszitene szem elől? - morgás hagyta el a számat, nem tetszett, amit mond.

   - Igaza lehet. Valószínű, mindig is Bellán tartotta a szemét, az árnyébkól figyelte és a megfelelő időt várta, hogy felbukkanjon.

   - És miért pont most?

    - Mert, már nem vagyok az aki voltam! - egyszerre fordultunk a hang irányában és pillantottuk meg az ajtóban Bellát.

   - Bella... - rögtön hozzá siettem és átöleltem. - Minden rendben?

   -  Igen! - mosolyodott rám, majd a családom felé lépett. - Az év tizedek alatt, csak a bosszú életett, ahogy Rosalie is mondta, más voltam... kegyetlen. Ez szerintem megörvendeztette. Tudta, hogy keresem. Ám úgye amióta megismerkedtem veletek, Edwardal, ez csökkent. Boldog lettem és más is életett, a bosszún kívül. - lágyan felém tekintett. - Arról akar megbizonyosdni, hogy nem felejtettem el.

    - Jól összetetted! - lépett Xavier Bella mellé.

   - Akkor most mi következik?

    - Amire annyi ideje vártam. Bosszút állok!

    - Veled tartunk!

    - Nem kell! Ezt egyedül kell elvégeznem!

    - Bella....

    - Bella, ezt nem engedhetem meg neked! - döbbenten tekintettünk Xavier felé, aki kemény hangon szólalt meg.

    - Hogy mit mondtál?

    - Ezt nem engedhetem meg neked!

    - Már, bocsánat, de hogy érted ezt? Mi az, hogy nem engedheted meg? - tekintett rá dühösen. - Tudtommal nincs semmilyen törvény arra, hogy én végezzek eggyel. Vagy valami megváltozott egy hétvége alatt?

    - Nem, nem arról van szó!

    - Akkor meg miről? 

Néma csend lett, viszont ketten farkas szemet néztek egymással. Üzennek gondolatban, de nem látom, hogy mit.

    - Erről nem nyitok vitát, Bella! Nem engedem és kész!

    - Én sem nyitok erről vitát! Ebbe még neked sincs beleszólásod!

    - Bella elég volt! Meddig hiszed, hogy viheted ezt a játékot?! - tört ki Xavierből.

   -  Játék? Milyen játék?

    - Xavier, ne csináld!

    - Bella a te érdekedben teszem!

A következő pillanatban, minden olyan haamr történt, Xavier átváltozott és neki iramodott Bellának. Fel sem tudtuk fogni, olyan hamar történt. Bellával összeütököztek egy kék fény keletkezett körülöttük, majd pillanatok alatt el is tűnt. Bella is átvolt változva gumiho formájában, kék szemeiben kék tűz villant fel, ahogy villámokat szort velük Xavier felé. Ugyanolyan volt, mint eddig, fehér ruha, csupasz láb, haja megnőtt, de valami mégis más... valami nagyon más... valami ijesztő:

   - Bella, hol vannak a farkaid?! - ugyanisa a 9 farok helyett, most csak 4 tekergőzött ide oda.

Bella ajkaiba harapott, majd kiegyenesedett, hogy szembe forduljon velünk:

    - Eltűntek!  - döbbenet ismét. Mai nap folyamán azt hiszem, csak döbbenetkből áll.

    - Mi az, hogy eltűntek? - kétségbeesés fogott el. - Az, hogy visszatartottad az erődet az elmúlt időszakban...

    - Nem annak az eredménye. Azért tartottam vissza, hogy elrejtsem előletek. Illetve, tényleg erősödni akartam.

   - Mióta? - egész testem remegett, vámpír létemre úgy éreztem, hogy menten elájulok. 

   - Már egy ideje... - tekintett el.

    - Milyen ideje? Amikor az a vámpir megharapott?

   - Nem! Volterra óta.

   - Volterra óta?! - ismét döbbenet a szobában, a kanapé szélét fogtam mely szoritásom alatt rögtön szétört. - És miért? Miért történik ez veled? Miért nem mondtál semmit?! Miért hallgattál ennyit?! - fakadtam ki.

   - Edward nyugodj meg!

   - Hogy nyugodjak meg, ez normális, hogy tűnik el a farkad?! Ez! Ez!

    - Edward... - tette a kezét vállamra apám. - Várjuk meg, hogy Bella magyarázza el, ne következtessünk le rögtön a legrosszabbat. - Valahogy biztos, hogy meglehet akadályozni. Ez csak átmeneti nem? - Bella lehajtott a fejét. Mintha kést szurtak volna rideg szívemben, nem kellett kimondja, hogy tudjam ez mit jelent.

   - Bella haldoklik... - suttogta Xavier, de persze ígyis mindenki hallotta. 

Egyszerűen éreztem, hogy kicsuszik alólam a talaj és a térdeimre rogyok.

   - Edward! - szaladott hozzám Bella.

    - Miért? Miért történik ez? Miért történik ez veled? Miért nem mondtad el nekem? - néztem fájdalommal feléje.

    - Igen, Bella mondd el Edwardnak, hogy miért történik ez veled! - gyilkos pillantást lövelt Xavier felé.

   - Edward, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és nekem te vagy a legfontosabb.

    - Bella... ez most...

    - Nem bántam meg a döntésemet!

    - Milyen döntésed? - nézetem értetlenül.

    - Azért történik ez velem, mert átadtam az erőmet neked.

   -  Mi?! Mi? Mi az, hogy átadtad nekem az erőm? Ez meg, hogy lehetséges? És te akkor hogyan harcoltál eddig és...

   -  Lehetséges! Megtehetjük. Megoszottam veled az erőmet pontosabban. Ezáltal megvédtelek, hogy ne történjen semmi rossz veled, sőt ez veled marad még akkor is ha én már nem le...

    - Bella ne viccelődj! Ez egyáltalán nem szórakoztató! - álltam fel idegesen. - Mégis? Mi?! Miről beszélsz?! Megosztottad az erőmet velem?! Ez mégis milyen döntés volt?! 

    - Megakarlak védeni!

    - Védeni? Bella ez önzőség! Feladod az életed, feladsz minket, úgy, hogy meg sem beszélted velem!

    - Nem kellett semmit sem veled megbeszélnem...

   - Már, hogy ne kellett volna! Nem dobhatod el magad csak úgy!

   - Nem dobom el! Végig gondoltam... - lépett közelebb hozzám és arcomat tenyeri közé fogta. - életemben behoztad a fényt, meggyógyítóttál, nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

   - Nem! Bella! Nem! - hátra léptem tőle. - Gondolsz egyáltalán rám? Az érzseimre? Ha te nem vagy én sem vagyok. Nincs semmi értelem az életemnek!

   -  De van!

   - Nem nincs! Bella, nem kérhetsz ilyensmire?! Te hogy éreznéd magad a helyemben. Nem! Nem! Vedd vissza az erőd! Nem kell nekem! - tartottam felé a karom, fogalamm sincs, hogy működik ez.

    - Nem!

    - Bella! Nem, Edward nem fogom tenni!

   - Már úgyis mindegy, túl sok idő telt el... az ereje már a tiéd! - Xavier ezekkel a mondatokkal hagyta el a házunkat.

   - Edward...

    - Most, ne Bella... - és én is kiszaladtam onnan. Nyomasztott, úgy éreztem fuldoklok. Ez! Ez nem történhet meg. Ez nem lehet igaz. Nem... Bella... Bella nem haldokolhat. Én nélküle... nélküle nekem sincs hely ebbe a világban.

    - Állj meg! - állítottam meg Xaviert, aki nem fordult felém. - Ez ugye nem igaz? Ez nem történhet meg! Mondd, hogy van valami megoldás. Lennie kell valamilyen megoldásnak!

   - Hah... - csak a fejét fordította hátrafele. - Szerinted én hülye vagyok? Hogy az elmúlt időszakban nem kerestem megoldást, nem reménykedtem valamiben, hogy valamire jutok? Kapok és megmenthetem a tanítványom. 

   - Nem! Nem! Nem!

    - Mindig ugyanarra a válaszra jutottam. Ha egyszer már átadta az erejét és ennyi idő eltelt, nem lehetséges visszafordítani.

    - Nem! Nem! - térdeimre rogytam.

    - Hah... mondtam neked! Elmondtam neked, de nem hallgattál rám! Nem tudtad megvédeni Bellát! - hozzám szaladt és a galléromtól fogva felemelt. - Mondtam neked, hogy maradj távol tőle, mondtam hogy nem vagy hozzá való!

    - Igazad volt... - mondtam. Ha eddig nem voltam, olyan mint egy kisértet, hát most az leszek ezentúl. - Nem tudtam megvédeni őt. Nem kellett volna közelébe kerüljek, nem kellett volna megpróbálkozzak azzal, hogy megmelengitsem a szívét.... de megbosszúlhatod. Végezhetsz velem! Ha ő elmegy, nekem sincs már mit keresnem itt.

Xavier összeszorította ajkait, felemelte a jobb kezét, hogy üssön de nem érkezett az ütés. Helyette lelökött a földre:

    - Nem bosszúlok meg semmit! Nem vagyok olyan! - ennyit mondott, majd sarkon fordulva elfutott. Felültem és arcomat a tenyereim közé temettem.

Bella:

    - Bella tényleg nincs semmi visszaút? Biztos, hogy van valami megoldás, hogy visszafordítsuk a folyamatot vagy legalább megállítsuk. - tekintett felém reménykedve Alice. Körbe néztem a kis családon, akik első pillanatban bár féltek tőlem, most aggódva és szeretetteljesen néztek rám. Még Rosalie is ledöbbent és szomorúság csillant a szemeiben.

    - Nagyon sajnálom! Próbáltam. Sok mindent megpróbáltam, de nincs visszaút.

    - Nem! Ez nem történhet meg!

    - Sajnálom!

    - Bella, köszönöm, hogy megvédtél minket és Edwardot is, de szerintem is ez egy rossz döntés volt.

   - Én nem hiszem ezt Carlisle. Persze, sokat fejlődtetek az útóbbi időszak alatt és nincs kétségem az erőitekbe és hogy még fogtok fejlődni. De minden eshetőségre felakartam készülni. A démon világ nem olyan könyörületes. Sajnálom, hogy csalódtatok.

   - Oh, édesem... - lépett közeleb Esme és megérintett a vállam. - Itt nem arról van szó, hogy csalódtunk benned. De a családunk tagja lettél, nem akarunk elveszíteni.

   - Köszönöm! És ígérem, hogy küzdeni fogok az utolsó pillanatig. Nem adom fel! - mosolyodtam rájuk. Bár magam sem tudom mekkora esély van még erre. Tényleg nagyon sok mindent kipróbáltam ebben az időben. Bár talán az is tett hozzá, hogy vissza is tartottam az erőmet. Talán most újra vehetném a dolgokat és lehet hatásosak lesznek. - Megyek, megkeresem Edwardot!  - bólintottak és elhagytam a házat.

Amint kiléptem az ajton egy pillantra becsuktam a szemem, hogy érzékeljem Edwardot... Xavierrel egy uton haladtak az erdő mélye felé. Gondolom azért ment utána, hogy nem e tud valamin segíteni, hogy valami megoldás kell legyen. Kilométerekkel a háztól irányt váltott, itt már szét válltak az utjaik és a rét felé tartott. Ott találtam meg, fűbe hátra volt feküdve... odasétáltam. Nem nyitott ki a szemét, de már rég érezhette, hogy jövök, sőt biztos gondolta is, hogy érte jövök.

    - Bella... nem... ezt nem tehed velem. Nem gondoltál rám. Te azt hiszed, hogy megvédtél de közbe a legfájdalmasabb pontomat érintetted. - kezdett bele ahogy mellé értem. - Azt, hogy elveszitelek téged! Az én életem sem fog semmit sem érni nélküled.

    - Edward...

   - Ne Bella, ne kezd! - pattant fel. - Komolyan Bella, te, hogy érezted volna magad a helyemben ha azt mondom, hogy mindent feladok...

    - Jól van! - ugrottam a nyakába és átöleltem miközben könnyek szökkentek a szememben. - Nem adom fel! Kapunk egy megoldást! Keressünk egy megoldást! Kérlek! Együtt! Tudom, hogy képesek vagyunk! Nem akarok elvállni én sem tőled, nem akarom, hogy bármi bajod essen! Ne haragudj rám! Kérlek küzdjünk együtt!

Nem mondott semmit. De átölelt. 

    - Nem adom fel! Nem hagylak el! Nem hagyhatlak el! Együtt kell legyünk! Együtt kell maradnunk! Erős vagyok! Egy nagyon erős démon és nő! Nem fogom hagyni, hogy ez leküzdjön.

    - Bella... - kicsit elhuzodott, hogy a szemeimben nézhessen. - Annyira sajnálom!

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Nem kellett volna közeledjek feléd.

    - Mi?

    - Ne érts félre, szeretlek és soha nem fogom bánni azt, hogy téged szeretlek! De nem tudtalak megvédeni...

    - Nem... ne mondd ezt. - öleltem ismét át. - Te igen is megvédtél. Ahogy, mondtam korábban Edward, kihoztál a fényre, melegséget adtál és elfelejtetted velem, hogy van egy bosszú amit be kell teljesítenem. Vagyis legalább annyira, hogy ne csak arra gondoljak. Adtál egy új célt az életemnek. Nagyon szeretlek!

    - Én is téged! - érzelemmel teli csókba forrtunk össze. Nem tudjuk, hogy mi következik a jövőben, talán olyan előre nem is kell menjünk. Nem tudjuk, hogy mi következik holnap. De nem érdekel. Küzdeni fogunk! 

    - Oh, milyen szép jelenet! - ez a hang?!

29.rész Nyom

 

A démon szíve

29.rész Nyom

Bella:

Reggel amikor kinyitottam a szemem, Edward nem volt mellettem. De ez most nem számított. Persze jó lett volna ha mellette ébredek. De az este történései még mindig élénken éltek bennem. Éreztem a bőre illatát, az érintése melegségét, a csókaji szikráit. Ajakimba haraptam és átöleltem magamat. Sosem hittem volna, hogy ilyen történhet velem. Annyira boldog vagyok. Hát ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy milyen boldog leszek, hogy egy vámpirral töltöm együtt az éjszakát. Kinevetem... na jó talán meg is kínzom. De tényleg megtörtént. Edward.... miatta kijöttem a sötétségből, rájöttem, hogy a vámpiroknak nem csak a vér a fontos. Nem csak az, hogy igyanak vért. Hanem van más. Vannak mások, akik igenis küzdenek ezért. Ahogy mi, a lényünkért. Az, hogy találkozhattam velük, mindig is hálás leszek. Az egész családja előtt le a kalappal. Örülök, hogy részese lehetek ennek. Lehettem...

    - Bántottalak?

    - Tessék? - kaptam a hang irányában. Edward felemelte a kezét és felém mutatott. Magamra néztem és megpillantottam halovány kék foltokat. - Nem fáj! Jól vagyok! - kelltem ki az ágyból.

    - Nem akartalak bántani!

    - Nem bántottál! Hamarosan ezeke elmúlnak. - kelltem ki az ágyból és odasétáltam hozzá és megfogtam a kezét.

    - Nem kellett volna már elmúljanak? - nos ott volt a pont. Elkellett volna múljanak. De a jelenlegi állapotomban ez sokkal lassabb folyamat lesz.

    - Elfognak! - bánatosan tekintett rám. - Ne csináld Edward! Este már megbeszéltük a dolgokat, nem könnyű. De nem vagyok törékeny. Ne nézz folyton így rám! Nekem csodálatos volt az este! Szerintem szédületesek voltunk.

    - Te attól tartasz, hogy nekem nem volt az? Bella életem eddig éveinek a legjobb estéje volt!

    - Szeretlek! - karoltam át a nyakát és megcsókoltam. - Ne félj tőlem! Nem lesz semmi bajom! Megbeszéltük ezt. Kérlek! - néztem a aranybarna tekintetében.

Bólogatott. Aznap még egyet sétáltunk a városba kézen fogva mielőtt haza indultunk volna.

   - Örvendek, hogy sikerült eljönnünk erre a kirándulásra. Köszönöm!

    - Én köszönöm, hogy eljöttél velem!

Elmosolyodtam és közelebb bujtam hozzá. Haza fele, nem is tudom mikor de elaludtam. Valahogy hirtelen fáradtnak éreztem magam. Álmok világában a rétünkön voltam. De egyedül. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt itt.

    - Bella... - ez a hang?

    - Nagyi! - előttem Dolores nagyim jelent meg. - Nagyi! - örömmel futottam feléje, de amikor karjaimba akartam kapni felemelte a kezeit, hogy megállítson. - Nagyi?

    - Bella neked ennyit ér az erőd? Ennyit ér mindaz, amire megtanítottalak, amit adtam neked?

Az erőm átadása... Kifujtam a levegőt és kihuztam magam.

    - Nagyon is sokat jelent számomra mindaz amit tettél értem. Támaszom voltál amikor legjobban valakire szükségem volt. Tanítottál, erőt adtál. És ezt sosem fogom elfeledni.

    - Nekem nem úgy tűnik. Hiszen feladtad!

    - Nem adtam fel! Azt tettem ami a legjobb döntés volt. Megkellett védjem azt akit szeretek.

    - Így kell megvéd? Hogy magadat bajba sodrod? Bella tudod te egyáltalán, hogy ez mit jelent?! Haldokolsz!

   - Igen! Nagyon is jól tudom! Tisztában vagyok a következményekkel, de eldöntöttem már. Nem fogod megváltoztatni a döntésem. Ne haragudj! De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindazt amit értem tettél. Nem dobok el magamtól semmit csak úgy. Átgondoltam.

    - Tényleg ezt akarod?

    - Igen! tudom, változtam. De jó irányban. Edward segített kilépni a sötétségből. Nem akarom hogy baja essen. Ez a világ számára, még ismeretlen. Felkell készülnie.

    - Tanítottad. Edzetted. Mellette vagy, ez neked nem elég?

    - Természetesen igen! Hidd el, hogy lenne más esélyem, akkor azt tenném. De nem vonom vissza. Biztonságban van és számomra ez a fontos.

    - És nem tudja.

    - Elmondom neki... - hajtottam le a fejem. - Elmondom amint hazaérünk.

     - És mi lesz a növéreddel? Róla megfeledkeztél?

    - Nem! Nem fogom addig elmenni egyedül. Ne aggódj! - mondtam határozottan.

    - Bella... - nagyi hátra tekintett, ahol megjelent Letissia, rám mosolygott, azzal a gyöngéd mosollyal, amivel minidg erőt adott, hogy menjek tovább.

   - Letissia... - felé akartam fuitni, de hirtelen mennydörgés hallatszott az égen, elborult az ég és megindult a szél. - Mi ez? Nagyi? - de már nem volt előttem. - Letissia?

Ám mikor a növérem felé tekintettem ő a földön hevert és vérzett:

   - Letissia! - kiáltottam el magam. De már nem volt a réten, Forksba tértünk épp be. Halk kopogás hallatszott, esett az eső.

   -  S.sss... minden rendben van! Nincs semmi baj! - simogatta meg Edward a kezemet, majd szelíden felém pillantott. - Rosszat álmodtál? Növéredről?

    - Csak az a nap kísért, még mindig! - huzodtam össze és átöleltem magam. Edward rajtam tartotta a kezét.

    - Nem lesz semmi baj! Ígérem, hogy megfog fizetni az a szemét, aki megölte a nővéred. És nem fogom engendi, hogy egy újjal is hozzád érjen.

    - Köszönöm! - úgy lesz, először megfizet, magammal fogom vinni. Sajnálom nagyi, ha csalodást okoztam neked. De nem bánom a tettem.

Közbe letértünk a szokásos uton, Cullen ház felé. Edward leparkolt a garázsban, majd kinyitotta előttem az ajtot. Nem ment a csomgatartoban a csomagokért, hanem karjaiban vett. Jól esett. Ismer. Tudtad, hogy még mindig az álmon töröm a fejem és azon a vámpiron, így megakart nyugtatni. Köszönöm Edward, hogy vagy nekem! Ezután hátralépett kivette a csomagokat majd elindultunk be a házba. Mindeketten furcsáltuk, hogy a család többi tagja nem üdvözölt minket. Pedig ha nem tévedek, mindenki itthon kell legyen. Még Carlsile-nak is szabadnapja van. Bentről nem hallottunk semmi zajt. Elmentek volna vadászni? De általában este járnak. Még azért eléggé korai volt. Hát akkor? De nem kellett sokat várjak, hogy megtudjam a választ. Amikor beléptünk a nappaliban, ott találtunk mindenkit, sőt nem csak Cullenék voltak ott hanem Xavier és az a fehér haju démon is, David. Edward rögtön felmorrogott és maga mögé rejtett.

    - Nyugi! - tettem kezem a vállára.

    - Üdv újra itthon! - lépett közelebb Carlisle hozzánk. - Ne aggódj Edward, nem bánt senkit.

    - Bellával jött beszélni! - vette át a szót Xavier.

    - Velem? - igaz, mielőtt elmentünk volna Jacobal üzent. - Végre személyesen is szembe nézel velem. Már kezdtem azt hinni, hogy félsz tőlem, amiért egy farkast küldtél üzenőnek.

   - Hahaha! Úrnő, magának annyira jó a humora. 

     - Köszönöm! Nos... - kikerültem Edwardot, éreztem hogy utánam kap de felé intettem. - Akkor beszéljünk! Ha már ennyire türelmes voltál! - intettem, hogy menjünk ki.

   - Nem lehetne itt megbeszélni a dolgokat?

    - Ez csak rájuk tartozik Edward! - szólalt fel hirtelen Xavier. Bizonyos képpen meglepődtem, hogy itt látom. De valószínű, hogy a múltkor miatt kereste meg a démont és ő hozta ide vagy Carlisle szólt, hogy megjelent itt, esetleg a közelben volt. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy látta mit akar mondani nekem ez a démon.

    - Nem lesz semmi baj! - simogattam meg az arcát. -Minden rendben lesz! Jövők! - puszit nyomtam az arcára, majd intettem a démonnak, hogy kövessem és kimentünk az erdőben, akkora távolságra, hogy a Cullenék ne hallják. - Van bátorságod, mit mondjak. Korábban még az ellenségnél voltál és néztél velem szemben, most meg megkeresel.

    - Sosem voltam ellened, úrnő. Csak azért csatlakoztam Ashel barátnőjéhez, hogy veled találkozzak. Nem ellened szólt.

   -  Oh, és csak úgy gondoltad, ez akkor lehetséges ha harcolsz velem?

    - Kicsit merész volt! De tudni akartam egy és két dolgot.

    - Valóban és megosztanád velem is? Mégis milyen dolgokra voltál ennyire kíváncsi?

    - Úrnő, hadd mondjam el, hogy én valóban melletted állok és ez mindig is így volt. Éppen ezért, hogy ezt bizonyitsam hadd osszak meg veled egy kis infot, egy nyomot.

   - Nyomot? - nézetem értetlenül rá. Bólintott.

   - Igen! Tudom, hogy az ő nővérét egy vámpir megölte. - Ah! - ahogy ezt ki mondta rögtön rá támadtam a kín képeségemmel.

    - Honnan tudod te ezt? - sziszegtem dühösen a fogaim közül.

   - Kér... kérem... had... mondjam el... huh... - surolta meg a nyakát. - Mi lenne ha azt mondanám, hogy tudom hol van ez a férfi. Legalábbbis ha elmondanám, hogy a közelben járkál. Hogy a nyomára bukkant és azon töri a fejét, hogy mikor csapjon le rád.

    - Lehetetlen! Évszázadon keresztül nem keresett meg. Miért bukkana éppen most fel?

   - Mert úgy tűnik, hogy elfelejtetted úrnő.

    - Elfelejteni?

    - Azt látja, hogy az életed rendeződött, szerelemre találtál, állandoságra. Míg ő a napajiaba sinylődik, de újból kiléptél a fényre.

    - Ezt meg honnan tudod? - tettem egy lépést felé. - Mégis miért vagy ennyire biztos magadban? Egyáltalán miért kellene bizzak benned? Honnan tudjam, hogy nem szövetkeztél vele.

   - Jogos! De miért jöttem volna elmondani neked, ha vele szövetkezném?

    - Csapdába akartál csalni? Azért hívtál el kettesben beszélgetni? Valahonnan fel fog bukkani? - rögtön támadó állásba álltam.

    - Nem! Azért akartam kettesben beszélgetni, mert arra gondoltam ez rád tartozik kizárolag. Te majd eldöntöd mit mondasz el. Nem fog sehonnan sem előbukkani senki. És ígérem, hogy melletted állok. Nem szövetkeztem azzal a vámpirral. A szavamat adom! - binzom kellene benne? - Az a vámpir elvette nekem is az egyik fotnos személyemet az életemben... - szorította össze az ökleit. - Nem is olyan rég, még boldog voltam, mint te. Elfelejtettem mindent ami a szörnyeteghez vonz engem, a valódi énemhez és emberként éltem boldogan. Még eskűvöre is készültem...

   - Egy emberrel... - vontam le rögtön a következtetést.

   - Így van úrnőm. Egy emberrel. Katherine-ek hívták, hosszú gwesztenye barna haja volt, mint önnek hullámos egészen a derekáig leért és barna szemei. Mosolya, bearanyozta mindig a napomat. Ő meglátta bennem az embert, azt aki változni akar, aki normális életet akar élni. Megválotztatott. Beengedett a szívében és én is őt. Minden egyes napot kincsként őriztem. Tudtam, hogy ezzel bajba keverem és ellenkeztem is az elején, hogy együtt legyünk, de végül belementem, mert úgy láttam, hogy mi okozhat nekem gondot? Megtudom védeni ha kell. De nem volt olyan sok ellenségem. De talán az önzőségem is beszélt belőlem. Egy nap... ennyi volt és minden megváltozott. Elküldött, hogy menjek nézzek meg szomkingot, válasszam ki melyik tetszik nekem. Szerettem volna ha velem jön, de azt mondta, hogy meglepetésnek akarja. Válasszam én ki saját magamnak, a nagy napra. Így egyedül hagytam. Borzasztó döntés volt. Bár sietni akartam vissza hozzá, megígértem neki, hogy nem fogom elhamarkodni a döntést, olyant választok ami tetszik. Más fél óra elteltével kaptam meg amit akartam. Boldog voltam és alig vártam, hogy hazamehessek elmesélni neki megkaptam és dícsérjen meg. Útközben még egy csokor virágot is vettem neki. De amikor a ház elé értem idegen szagot éreztem. Egy vámpir szagát. Az ajtó nyitva volt... kiejtettem kezemből a virágot és beszaladtam, a szobájában. De késő volt.... Kathernie a földön hevert és... - könny csordult le az arcán, ahogy felevenítette az emlékeket. - Az a féreg betört a lakásában és csillapította a szomját. Összetörtem... keresni kezdtem égen földön az ismerős szagot, amit nem tudtam elfelejteni. Az a jelenet űzött, ami annyira beleivodott az emlékeimben. De nem jártam sikerrel. Egészen néhány nappal ezelőttig.

    - Ha rá bukkantál a nyomára, akkor miért jöttél elmondani?

    - Közel voltam, hogy szembe nézzek vele. De akkor meghallottam beszélni önmagában. Egy Letissia nevezetű hölgyet emlegetett, majd egy Bellát. - egy pillantra ledermedtem. - Azt mondta, hogy végre itt az idő, hogy szembe nézzen veled és pontot tegyetek arra ami elkezdődött évszázadokkal előtte. Már nagyon kíváncsi rád, föleg, hogy ilyen békés lett az életed.

    - Hogy hogy nem érzett téged a közelben?

    - Képességem miatt. Illuziot tudok okozni. Ha érezte is, úgy tettem, mintha csak beképzelné az egészet. Hát ezért jöttem el hozzád és kerestelek meg. Tudni akartam ki az, akiért ennyire keresi, akiért menni akar. Először nem hittem, hogy az úrnő az. De Ashel barátnője említett valamit, hogy mesélte neki Ashel az úrnő elvesztette nővérét Letissiát. Bár nem tudta hogyan. Ekkore összeállt a kép. Velük jöttem, hogy lássalak és beszélhessek veled.

    - Miért harcoltál akkor velünk?

    - Az erődet akartam megnézni. Hallottam, hogy milyen erős vagy és nem is kételkedtem benned. Nem terveztem először, hogy harcolok. De utána valami furcsát éreztem felőled...

   - Furcsát?

   - Átadtad az erődet annak a vámpirnak ugye? - lépett közelebb.

   -  MEgtudod mondani?

   - Évszázadokon keresztül finomítottam erőmet. Azért szálltam be, hogy lássam így tudok e kezdeni valamit veled.

    - És mire jutottál?

    - Tudok! Szóval benne vagy? - nyutjtotta felém a kezét.

    - Nagyon sajnálom, hogy az a szemét elvette a mennyasszonyod. Borzasztó! - belegondolni, hogy évszázadokig ezt tette. Erősebben kellett volna keresnem. Jobban oda kellett volna figyelnem az elmúlt évszázadban.

    - Nem kell bocsánatot kérj. Neked sem volt könnyű! Festménybe zárt, azt is említette.

    - És honnan tudod merre van? Hogy itt jár?  - elmosolyodott, majd lenézett a kezére. Felemeltem a sajátomat és kezet ráztam vele. - Segítek neked is! - hasonló dolgon ment keresztül mint én. Segítenem kell neki. És ha tényleg tudja merre van, vagy egy kis nyomot is ad közelebb léphetünk hozzá.

    - Gyere! - megofgta a kezem és elkezdett szaladni, követtem.

Egészen egy sziklás hegységig vitt el. Ott megállt és rám szólt, hogy szippantsak a levegőbe. Ez az illat... bár évszázadok teltek el sosem felejteném el ezt az illatott. Belém ivodott akkor és nem is akartam elfelejteni. Ez az ő illatta....

   - Hah... - végre nyomára bukkantam.