30. rész Nem adom fel!

 

A démon szíve

30.rész Nem adom fel!

Edward:

Idegesen toporzékoltam fel le a házban. Síri csend honolt. Senki sem szólalt meg. Bár a gondolataik körülöttem forogtak, mindannyiuknak. Carlsile és Esme aggódtak, értem, hogy valami hülységet fogok csinálni, követem azt a démont és bajba sodrom magam. Alice aggódott, hogy ismét kikészítem magam Bella miatt. Jasper, próbált lenyugtatni, mert tudta, hogy Alice aggódik értem. Emmett nem értette, hogy miért vagyok ennyire ideges, hiszen máskor is találkoztunk már démonokkal akik Bellával akartak beszélni. Rosaliet szokás híven idegesítettem és már megint úgy érezte nagyra verem az egészet, ez Bella döntése volt. Azaz, majdnem mindenkinek a fejében én jártam. Xavier fejében Bella járt, bár konkrétan semmire sem gondolt, csak, hogy dühös Bellára és...

    - Te tudod, hogy miért kereste az a démon őt? - eltitkolta, nem láttam a fejében korábban. Xavier elé léptem.

    - Bellának akar segíteni.

    - Segíteni?

    - Tehát, akkor velünk van! Ez remek! - csattant fel Emmett. - Látod, nincs amiért aggódj öcskös! - veregette meg a hátam. - Megyek egyet nyujtani ki tart velem?

    - Tényleg velünk van? - hagytam el a fülem mellett Emmett-et.

    - Igen! Valóban velünk van. Tudja, hogy hol van az a vámpir, aki anno megölte Bella nővérét. - a szobában mindenki ledöbbent ennek hallatán.

   - Ez lehetséges? - lépett hozzánk Alice is. Xavier bólintott.

    - Úgy tűnik, hogy nem csak egy életet tett tönkre az a bizoynos vámpir. A múltban felbukkant David életében is és megölt valaki kedveset számára. Bosszút akart állni, amikor hallotta azt a vámpirt Belláról beszélni. - ökölbe szorult a kezem. Tehát, tényleg rá fáj a foga.

   - De miért csak most bukkan fel? Ha évszázadokig nem tért Bella nyomára, miért pont most?

    - Ezt csak ő tudja megmondani.

    - Talán nem értesült arról, hogy kiszabadult Bella a festményből.

    - Annak ellenére, hogy Bellának mennyire elment a híre, hogy milyen is volt régen?

    - Mi sem hallottunk róla, más is lehet.

    - De ő ismerte! Szerinted nem tartotta valahogy szemmel mindig? - lépett közelebb Rosalie ezúttal. - Ha valaki olyan akit megakar szerezni, miért veszitene szem elől? - morgás hagyta el a számat, nem tetszett, amit mond.

   - Igaza lehet. Valószínű, mindig is Bellán tartotta a szemét, az árnyébkól figyelte és a megfelelő időt várta, hogy felbukkanjon.

   - És miért pont most?

    - Mert, már nem vagyok az aki voltam! - egyszerre fordultunk a hang irányában és pillantottuk meg az ajtóban Bellát.

   - Bella... - rögtön hozzá siettem és átöleltem. - Minden rendben?

   -  Igen! - mosolyodott rám, majd a családom felé lépett. - Az év tizedek alatt, csak a bosszú életett, ahogy Rosalie is mondta, más voltam... kegyetlen. Ez szerintem megörvendeztette. Tudta, hogy keresem. Ám úgye amióta megismerkedtem veletek, Edwardal, ez csökkent. Boldog lettem és más is életett, a bosszún kívül. - lágyan felém tekintett. - Arról akar megbizonyosdni, hogy nem felejtettem el.

    - Jól összetetted! - lépett Xavier Bella mellé.

   - Akkor most mi következik?

    - Amire annyi ideje vártam. Bosszút állok!

    - Veled tartunk!

    - Nem kell! Ezt egyedül kell elvégeznem!

    - Bella....

    - Bella, ezt nem engedhetem meg neked! - döbbenten tekintettünk Xavier felé, aki kemény hangon szólalt meg.

    - Hogy mit mondtál?

    - Ezt nem engedhetem meg neked!

    - Már, bocsánat, de hogy érted ezt? Mi az, hogy nem engedheted meg? - tekintett rá dühösen. - Tudtommal nincs semmilyen törvény arra, hogy én végezzek eggyel. Vagy valami megváltozott egy hétvége alatt?

    - Nem, nem arról van szó!

    - Akkor meg miről? 

Néma csend lett, viszont ketten farkas szemet néztek egymással. Üzennek gondolatban, de nem látom, hogy mit.

    - Erről nem nyitok vitát, Bella! Nem engedem és kész!

    - Én sem nyitok erről vitát! Ebbe még neked sincs beleszólásod!

    - Bella elég volt! Meddig hiszed, hogy viheted ezt a játékot?! - tört ki Xavierből.

   -  Játék? Milyen játék?

    - Xavier, ne csináld!

    - Bella a te érdekedben teszem!

A következő pillanatban, minden olyan haamr történt, Xavier átváltozott és neki iramodott Bellának. Fel sem tudtuk fogni, olyan hamar történt. Bellával összeütököztek egy kék fény keletkezett körülöttük, majd pillanatok alatt el is tűnt. Bella is átvolt változva gumiho formájában, kék szemeiben kék tűz villant fel, ahogy villámokat szort velük Xavier felé. Ugyanolyan volt, mint eddig, fehér ruha, csupasz láb, haja megnőtt, de valami mégis más... valami nagyon más... valami ijesztő:

   - Bella, hol vannak a farkaid?! - ugyanisa a 9 farok helyett, most csak 4 tekergőzött ide oda.

Bella ajkaiba harapott, majd kiegyenesedett, hogy szembe forduljon velünk:

    - Eltűntek!  - döbbenet ismét. Mai nap folyamán azt hiszem, csak döbbenetkből áll.

    - Mi az, hogy eltűntek? - kétségbeesés fogott el. - Az, hogy visszatartottad az erődet az elmúlt időszakban...

    - Nem annak az eredménye. Azért tartottam vissza, hogy elrejtsem előletek. Illetve, tényleg erősödni akartam.

   - Mióta? - egész testem remegett, vámpír létemre úgy éreztem, hogy menten elájulok. 

   - Már egy ideje... - tekintett el.

    - Milyen ideje? Amikor az a vámpir megharapott?

   - Nem! Volterra óta.

   - Volterra óta?! - ismét döbbenet a szobában, a kanapé szélét fogtam mely szoritásom alatt rögtön szétört. - És miért? Miért történik ez veled? Miért nem mondtál semmit?! Miért hallgattál ennyit?! - fakadtam ki.

   - Edward nyugodj meg!

   - Hogy nyugodjak meg, ez normális, hogy tűnik el a farkad?! Ez! Ez!

    - Edward... - tette a kezét vállamra apám. - Várjuk meg, hogy Bella magyarázza el, ne következtessünk le rögtön a legrosszabbat. - Valahogy biztos, hogy meglehet akadályozni. Ez csak átmeneti nem? - Bella lehajtott a fejét. Mintha kést szurtak volna rideg szívemben, nem kellett kimondja, hogy tudjam ez mit jelent.

   - Bella haldoklik... - suttogta Xavier, de persze ígyis mindenki hallotta. 

Egyszerűen éreztem, hogy kicsuszik alólam a talaj és a térdeimre rogyok.

   - Edward! - szaladott hozzám Bella.

    - Miért? Miért történik ez? Miért történik ez veled? Miért nem mondtad el nekem? - néztem fájdalommal feléje.

    - Igen, Bella mondd el Edwardnak, hogy miért történik ez veled! - gyilkos pillantást lövelt Xavier felé.

   - Edward, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és nekem te vagy a legfontosabb.

    - Bella... ez most...

    - Nem bántam meg a döntésemet!

    - Milyen döntésed? - nézetem értetlenül.

    - Azért történik ez velem, mert átadtam az erőmet neked.

   -  Mi?! Mi? Mi az, hogy átadtad nekem az erőm? Ez meg, hogy lehetséges? És te akkor hogyan harcoltál eddig és...

   -  Lehetséges! Megtehetjük. Megoszottam veled az erőmet pontosabban. Ezáltal megvédtelek, hogy ne történjen semmi rossz veled, sőt ez veled marad még akkor is ha én már nem le...

    - Bella ne viccelődj! Ez egyáltalán nem szórakoztató! - álltam fel idegesen. - Mégis? Mi?! Miről beszélsz?! Megosztottad az erőmet velem?! Ez mégis milyen döntés volt?! 

    - Megakarlak védeni!

    - Védeni? Bella ez önzőség! Feladod az életed, feladsz minket, úgy, hogy meg sem beszélted velem!

    - Nem kellett semmit sem veled megbeszélnem...

   - Már, hogy ne kellett volna! Nem dobhatod el magad csak úgy!

   - Nem dobom el! Végig gondoltam... - lépett közelebb hozzám és arcomat tenyeri közé fogta. - életemben behoztad a fényt, meggyógyítóttál, nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

   - Nem! Bella! Nem! - hátra léptem tőle. - Gondolsz egyáltalán rám? Az érzseimre? Ha te nem vagy én sem vagyok. Nincs semmi értelem az életemnek!

   -  De van!

   - Nem nincs! Bella, nem kérhetsz ilyensmire?! Te hogy éreznéd magad a helyemben. Nem! Nem! Vedd vissza az erőd! Nem kell nekem! - tartottam felé a karom, fogalamm sincs, hogy működik ez.

    - Nem!

    - Bella! Nem, Edward nem fogom tenni!

   - Már úgyis mindegy, túl sok idő telt el... az ereje már a tiéd! - Xavier ezekkel a mondatokkal hagyta el a házunkat.

   - Edward...

    - Most, ne Bella... - és én is kiszaladtam onnan. Nyomasztott, úgy éreztem fuldoklok. Ez! Ez nem történhet meg. Ez nem lehet igaz. Nem... Bella... Bella nem haldokolhat. Én nélküle... nélküle nekem sincs hely ebbe a világban.

    - Állj meg! - állítottam meg Xaviert, aki nem fordult felém. - Ez ugye nem igaz? Ez nem történhet meg! Mondd, hogy van valami megoldás. Lennie kell valamilyen megoldásnak!

   - Hah... - csak a fejét fordította hátrafele. - Szerinted én hülye vagyok? Hogy az elmúlt időszakban nem kerestem megoldást, nem reménykedtem valamiben, hogy valamire jutok? Kapok és megmenthetem a tanítványom. 

   - Nem! Nem! Nem!

    - Mindig ugyanarra a válaszra jutottam. Ha egyszer már átadta az erejét és ennyi idő eltelt, nem lehetséges visszafordítani.

    - Nem! Nem! - térdeimre rogytam.

    - Hah... mondtam neked! Elmondtam neked, de nem hallgattál rám! Nem tudtad megvédeni Bellát! - hozzám szaladt és a galléromtól fogva felemelt. - Mondtam neked, hogy maradj távol tőle, mondtam hogy nem vagy hozzá való!

    - Igazad volt... - mondtam. Ha eddig nem voltam, olyan mint egy kisértet, hát most az leszek ezentúl. - Nem tudtam megvédeni őt. Nem kellett volna közelébe kerüljek, nem kellett volna megpróbálkozzak azzal, hogy megmelengitsem a szívét.... de megbosszúlhatod. Végezhetsz velem! Ha ő elmegy, nekem sincs már mit keresnem itt.

Xavier összeszorította ajkait, felemelte a jobb kezét, hogy üssön de nem érkezett az ütés. Helyette lelökött a földre:

    - Nem bosszúlok meg semmit! Nem vagyok olyan! - ennyit mondott, majd sarkon fordulva elfutott. Felültem és arcomat a tenyereim közé temettem.

Bella:

    - Bella tényleg nincs semmi visszaút? Biztos, hogy van valami megoldás, hogy visszafordítsuk a folyamatot vagy legalább megállítsuk. - tekintett felém reménykedve Alice. Körbe néztem a kis családon, akik első pillanatban bár féltek tőlem, most aggódva és szeretetteljesen néztek rám. Még Rosalie is ledöbbent és szomorúság csillant a szemeiben.

    - Nagyon sajnálom! Próbáltam. Sok mindent megpróbáltam, de nincs visszaút.

    - Nem! Ez nem történhet meg!

    - Sajnálom!

    - Bella, köszönöm, hogy megvédtél minket és Edwardot is, de szerintem is ez egy rossz döntés volt.

   - Én nem hiszem ezt Carlisle. Persze, sokat fejlődtetek az útóbbi időszak alatt és nincs kétségem az erőitekbe és hogy még fogtok fejlődni. De minden eshetőségre felakartam készülni. A démon világ nem olyan könyörületes. Sajnálom, hogy csalódtatok.

   - Oh, édesem... - lépett közeleb Esme és megérintett a vállam. - Itt nem arról van szó, hogy csalódtunk benned. De a családunk tagja lettél, nem akarunk elveszíteni.

   - Köszönöm! És ígérem, hogy küzdeni fogok az utolsó pillanatig. Nem adom fel! - mosolyodtam rájuk. Bár magam sem tudom mekkora esély van még erre. Tényleg nagyon sok mindent kipróbáltam ebben az időben. Bár talán az is tett hozzá, hogy vissza is tartottam az erőmet. Talán most újra vehetném a dolgokat és lehet hatásosak lesznek. - Megyek, megkeresem Edwardot!  - bólintottak és elhagytam a házat.

Amint kiléptem az ajton egy pillantra becsuktam a szemem, hogy érzékeljem Edwardot... Xavierrel egy uton haladtak az erdő mélye felé. Gondolom azért ment utána, hogy nem e tud valamin segíteni, hogy valami megoldás kell legyen. Kilométerekkel a háztól irányt váltott, itt már szét válltak az utjaik és a rét felé tartott. Ott találtam meg, fűbe hátra volt feküdve... odasétáltam. Nem nyitott ki a szemét, de már rég érezhette, hogy jövök, sőt biztos gondolta is, hogy érte jövök.

    - Bella... nem... ezt nem tehed velem. Nem gondoltál rám. Te azt hiszed, hogy megvédtél de közbe a legfájdalmasabb pontomat érintetted. - kezdett bele ahogy mellé értem. - Azt, hogy elveszitelek téged! Az én életem sem fog semmit sem érni nélküled.

    - Edward...

   - Ne Bella, ne kezd! - pattant fel. - Komolyan Bella, te, hogy érezted volna magad a helyemben ha azt mondom, hogy mindent feladok...

    - Jól van! - ugrottam a nyakába és átöleltem miközben könnyek szökkentek a szememben. - Nem adom fel! Kapunk egy megoldást! Keressünk egy megoldást! Kérlek! Együtt! Tudom, hogy képesek vagyunk! Nem akarok elvállni én sem tőled, nem akarom, hogy bármi bajod essen! Ne haragudj rám! Kérlek küzdjünk együtt!

Nem mondott semmit. De átölelt. 

    - Nem adom fel! Nem hagylak el! Nem hagyhatlak el! Együtt kell legyünk! Együtt kell maradnunk! Erős vagyok! Egy nagyon erős démon és nő! Nem fogom hagyni, hogy ez leküzdjön.

    - Bella... - kicsit elhuzodott, hogy a szemeimben nézhessen. - Annyira sajnálom!

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Nem kellett volna közeledjek feléd.

    - Mi?

    - Ne érts félre, szeretlek és soha nem fogom bánni azt, hogy téged szeretlek! De nem tudtalak megvédeni...

    - Nem... ne mondd ezt. - öleltem ismét át. - Te igen is megvédtél. Ahogy, mondtam korábban Edward, kihoztál a fényre, melegséget adtál és elfelejtetted velem, hogy van egy bosszú amit be kell teljesítenem. Vagyis legalább annyira, hogy ne csak arra gondoljak. Adtál egy új célt az életemnek. Nagyon szeretlek!

    - Én is téged! - érzelemmel teli csókba forrtunk össze. Nem tudjuk, hogy mi következik a jövőben, talán olyan előre nem is kell menjünk. Nem tudjuk, hogy mi következik holnap. De nem érdekel. Küzdeni fogunk! 

    - Oh, milyen szép jelenet! - ez a hang?!