29.rész Nyom

 

A démon szíve

29.rész Nyom

Bella:

Reggel amikor kinyitottam a szemem, Edward nem volt mellettem. De ez most nem számított. Persze jó lett volna ha mellette ébredek. De az este történései még mindig élénken éltek bennem. Éreztem a bőre illatát, az érintése melegségét, a csókaji szikráit. Ajakimba haraptam és átöleltem magamat. Sosem hittem volna, hogy ilyen történhet velem. Annyira boldog vagyok. Hát ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy milyen boldog leszek, hogy egy vámpirral töltöm együtt az éjszakát. Kinevetem... na jó talán meg is kínzom. De tényleg megtörtént. Edward.... miatta kijöttem a sötétségből, rájöttem, hogy a vámpiroknak nem csak a vér a fontos. Nem csak az, hogy igyanak vért. Hanem van más. Vannak mások, akik igenis küzdenek ezért. Ahogy mi, a lényünkért. Az, hogy találkozhattam velük, mindig is hálás leszek. Az egész családja előtt le a kalappal. Örülök, hogy részese lehetek ennek. Lehettem...

    - Bántottalak?

    - Tessék? - kaptam a hang irányában. Edward felemelte a kezét és felém mutatott. Magamra néztem és megpillantottam halovány kék foltokat. - Nem fáj! Jól vagyok! - kelltem ki az ágyból.

    - Nem akartalak bántani!

    - Nem bántottál! Hamarosan ezeke elmúlnak. - kelltem ki az ágyból és odasétáltam hozzá és megfogtam a kezét.

    - Nem kellett volna már elmúljanak? - nos ott volt a pont. Elkellett volna múljanak. De a jelenlegi állapotomban ez sokkal lassabb folyamat lesz.

    - Elfognak! - bánatosan tekintett rám. - Ne csináld Edward! Este már megbeszéltük a dolgokat, nem könnyű. De nem vagyok törékeny. Ne nézz folyton így rám! Nekem csodálatos volt az este! Szerintem szédületesek voltunk.

    - Te attól tartasz, hogy nekem nem volt az? Bella életem eddig éveinek a legjobb estéje volt!

    - Szeretlek! - karoltam át a nyakát és megcsókoltam. - Ne félj tőlem! Nem lesz semmi bajom! Megbeszéltük ezt. Kérlek! - néztem a aranybarna tekintetében.

Bólogatott. Aznap még egyet sétáltunk a városba kézen fogva mielőtt haza indultunk volna.

   - Örvendek, hogy sikerült eljönnünk erre a kirándulásra. Köszönöm!

    - Én köszönöm, hogy eljöttél velem!

Elmosolyodtam és közelebb bujtam hozzá. Haza fele, nem is tudom mikor de elaludtam. Valahogy hirtelen fáradtnak éreztem magam. Álmok világában a rétünkön voltam. De egyedül. Szemeimmel Edwardot kerestem, de nem volt itt.

    - Bella... - ez a hang?

    - Nagyi! - előttem Dolores nagyim jelent meg. - Nagyi! - örömmel futottam feléje, de amikor karjaimba akartam kapni felemelte a kezeit, hogy megállítson. - Nagyi?

    - Bella neked ennyit ér az erőd? Ennyit ér mindaz, amire megtanítottalak, amit adtam neked?

Az erőm átadása... Kifujtam a levegőt és kihuztam magam.

    - Nagyon is sokat jelent számomra mindaz amit tettél értem. Támaszom voltál amikor legjobban valakire szükségem volt. Tanítottál, erőt adtál. És ezt sosem fogom elfeledni.

    - Nekem nem úgy tűnik. Hiszen feladtad!

    - Nem adtam fel! Azt tettem ami a legjobb döntés volt. Megkellett védjem azt akit szeretek.

    - Így kell megvéd? Hogy magadat bajba sodrod? Bella tudod te egyáltalán, hogy ez mit jelent?! Haldokolsz!

   - Igen! Nagyon is jól tudom! Tisztában vagyok a következményekkel, de eldöntöttem már. Nem fogod megváltoztatni a döntésem. Ne haragudj! De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindazt amit értem tettél. Nem dobok el magamtól semmit csak úgy. Átgondoltam.

    - Tényleg ezt akarod?

    - Igen! tudom, változtam. De jó irányban. Edward segített kilépni a sötétségből. Nem akarom hogy baja essen. Ez a világ számára, még ismeretlen. Felkell készülnie.

    - Tanítottad. Edzetted. Mellette vagy, ez neked nem elég?

    - Természetesen igen! Hidd el, hogy lenne más esélyem, akkor azt tenném. De nem vonom vissza. Biztonságban van és számomra ez a fontos.

    - És nem tudja.

    - Elmondom neki... - hajtottam le a fejem. - Elmondom amint hazaérünk.

     - És mi lesz a növéreddel? Róla megfeledkeztél?

    - Nem! Nem fogom addig elmenni egyedül. Ne aggódj! - mondtam határozottan.

    - Bella... - nagyi hátra tekintett, ahol megjelent Letissia, rám mosolygott, azzal a gyöngéd mosollyal, amivel minidg erőt adott, hogy menjek tovább.

   - Letissia... - felé akartam fuitni, de hirtelen mennydörgés hallatszott az égen, elborult az ég és megindult a szél. - Mi ez? Nagyi? - de már nem volt előttem. - Letissia?

Ám mikor a növérem felé tekintettem ő a földön hevert és vérzett:

   - Letissia! - kiáltottam el magam. De már nem volt a réten, Forksba tértünk épp be. Halk kopogás hallatszott, esett az eső.

   -  S.sss... minden rendben van! Nincs semmi baj! - simogatta meg Edward a kezemet, majd szelíden felém pillantott. - Rosszat álmodtál? Növéredről?

    - Csak az a nap kísért, még mindig! - huzodtam össze és átöleltem magam. Edward rajtam tartotta a kezét.

    - Nem lesz semmi baj! Ígérem, hogy megfog fizetni az a szemét, aki megölte a nővéred. És nem fogom engendi, hogy egy újjal is hozzád érjen.

    - Köszönöm! - úgy lesz, először megfizet, magammal fogom vinni. Sajnálom nagyi, ha csalodást okoztam neked. De nem bánom a tettem.

Közbe letértünk a szokásos uton, Cullen ház felé. Edward leparkolt a garázsban, majd kinyitotta előttem az ajtot. Nem ment a csomgatartoban a csomagokért, hanem karjaiban vett. Jól esett. Ismer. Tudtad, hogy még mindig az álmon töröm a fejem és azon a vámpiron, így megakart nyugtatni. Köszönöm Edward, hogy vagy nekem! Ezután hátralépett kivette a csomagokat majd elindultunk be a házba. Mindeketten furcsáltuk, hogy a család többi tagja nem üdvözölt minket. Pedig ha nem tévedek, mindenki itthon kell legyen. Még Carlsile-nak is szabadnapja van. Bentről nem hallottunk semmi zajt. Elmentek volna vadászni? De általában este járnak. Még azért eléggé korai volt. Hát akkor? De nem kellett sokat várjak, hogy megtudjam a választ. Amikor beléptünk a nappaliban, ott találtunk mindenkit, sőt nem csak Cullenék voltak ott hanem Xavier és az a fehér haju démon is, David. Edward rögtön felmorrogott és maga mögé rejtett.

    - Nyugi! - tettem kezem a vállára.

    - Üdv újra itthon! - lépett közelebb Carlisle hozzánk. - Ne aggódj Edward, nem bánt senkit.

    - Bellával jött beszélni! - vette át a szót Xavier.

    - Velem? - igaz, mielőtt elmentünk volna Jacobal üzent. - Végre személyesen is szembe nézel velem. Már kezdtem azt hinni, hogy félsz tőlem, amiért egy farkast küldtél üzenőnek.

   - Hahaha! Úrnő, magának annyira jó a humora. 

     - Köszönöm! Nos... - kikerültem Edwardot, éreztem hogy utánam kap de felé intettem. - Akkor beszéljünk! Ha már ennyire türelmes voltál! - intettem, hogy menjünk ki.

   - Nem lehetne itt megbeszélni a dolgokat?

    - Ez csak rájuk tartozik Edward! - szólalt fel hirtelen Xavier. Bizonyos képpen meglepődtem, hogy itt látom. De valószínű, hogy a múltkor miatt kereste meg a démont és ő hozta ide vagy Carlisle szólt, hogy megjelent itt, esetleg a közelben volt. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy látta mit akar mondani nekem ez a démon.

    - Nem lesz semmi baj! - simogattam meg az arcát. -Minden rendben lesz! Jövők! - puszit nyomtam az arcára, majd intettem a démonnak, hogy kövessem és kimentünk az erdőben, akkora távolságra, hogy a Cullenék ne hallják. - Van bátorságod, mit mondjak. Korábban még az ellenségnél voltál és néztél velem szemben, most meg megkeresel.

    - Sosem voltam ellened, úrnő. Csak azért csatlakoztam Ashel barátnőjéhez, hogy veled találkozzak. Nem ellened szólt.

   -  Oh, és csak úgy gondoltad, ez akkor lehetséges ha harcolsz velem?

    - Kicsit merész volt! De tudni akartam egy és két dolgot.

    - Valóban és megosztanád velem is? Mégis milyen dolgokra voltál ennyire kíváncsi?

    - Úrnő, hadd mondjam el, hogy én valóban melletted állok és ez mindig is így volt. Éppen ezért, hogy ezt bizonyitsam hadd osszak meg veled egy kis infot, egy nyomot.

   - Nyomot? - nézetem értetlenül rá. Bólintott.

   - Igen! Tudom, hogy az ő nővérét egy vámpir megölte. - Ah! - ahogy ezt ki mondta rögtön rá támadtam a kín képeségemmel.

    - Honnan tudod te ezt? - sziszegtem dühösen a fogaim közül.

   - Kér... kérem... had... mondjam el... huh... - surolta meg a nyakát. - Mi lenne ha azt mondanám, hogy tudom hol van ez a férfi. Legalábbbis ha elmondanám, hogy a közelben járkál. Hogy a nyomára bukkant és azon töri a fejét, hogy mikor csapjon le rád.

    - Lehetetlen! Évszázadon keresztül nem keresett meg. Miért bukkana éppen most fel?

   - Mert úgy tűnik, hogy elfelejtetted úrnő.

    - Elfelejteni?

    - Azt látja, hogy az életed rendeződött, szerelemre találtál, állandoságra. Míg ő a napajiaba sinylődik, de újból kiléptél a fényre.

    - Ezt meg honnan tudod? - tettem egy lépést felé. - Mégis miért vagy ennyire biztos magadban? Egyáltalán miért kellene bizzak benned? Honnan tudjam, hogy nem szövetkeztél vele.

   - Jogos! De miért jöttem volna elmondani neked, ha vele szövetkezném?

    - Csapdába akartál csalni? Azért hívtál el kettesben beszélgetni? Valahonnan fel fog bukkani? - rögtön támadó állásba álltam.

    - Nem! Azért akartam kettesben beszélgetni, mert arra gondoltam ez rád tartozik kizárolag. Te majd eldöntöd mit mondasz el. Nem fog sehonnan sem előbukkani senki. És ígérem, hogy melletted állok. Nem szövetkeztem azzal a vámpirral. A szavamat adom! - binzom kellene benne? - Az a vámpir elvette nekem is az egyik fotnos személyemet az életemben... - szorította össze az ökleit. - Nem is olyan rég, még boldog voltam, mint te. Elfelejtettem mindent ami a szörnyeteghez vonz engem, a valódi énemhez és emberként éltem boldogan. Még eskűvöre is készültem...

   - Egy emberrel... - vontam le rögtön a következtetést.

   - Így van úrnőm. Egy emberrel. Katherine-ek hívták, hosszú gwesztenye barna haja volt, mint önnek hullámos egészen a derekáig leért és barna szemei. Mosolya, bearanyozta mindig a napomat. Ő meglátta bennem az embert, azt aki változni akar, aki normális életet akar élni. Megválotztatott. Beengedett a szívében és én is őt. Minden egyes napot kincsként őriztem. Tudtam, hogy ezzel bajba keverem és ellenkeztem is az elején, hogy együtt legyünk, de végül belementem, mert úgy láttam, hogy mi okozhat nekem gondot? Megtudom védeni ha kell. De nem volt olyan sok ellenségem. De talán az önzőségem is beszélt belőlem. Egy nap... ennyi volt és minden megváltozott. Elküldött, hogy menjek nézzek meg szomkingot, válasszam ki melyik tetszik nekem. Szerettem volna ha velem jön, de azt mondta, hogy meglepetésnek akarja. Válasszam én ki saját magamnak, a nagy napra. Így egyedül hagytam. Borzasztó döntés volt. Bár sietni akartam vissza hozzá, megígértem neki, hogy nem fogom elhamarkodni a döntést, olyant választok ami tetszik. Más fél óra elteltével kaptam meg amit akartam. Boldog voltam és alig vártam, hogy hazamehessek elmesélni neki megkaptam és dícsérjen meg. Útközben még egy csokor virágot is vettem neki. De amikor a ház elé értem idegen szagot éreztem. Egy vámpir szagát. Az ajtó nyitva volt... kiejtettem kezemből a virágot és beszaladtam, a szobájában. De késő volt.... Kathernie a földön hevert és... - könny csordult le az arcán, ahogy felevenítette az emlékeket. - Az a féreg betört a lakásában és csillapította a szomját. Összetörtem... keresni kezdtem égen földön az ismerős szagot, amit nem tudtam elfelejteni. Az a jelenet űzött, ami annyira beleivodott az emlékeimben. De nem jártam sikerrel. Egészen néhány nappal ezelőttig.

    - Ha rá bukkantál a nyomára, akkor miért jöttél elmondani?

    - Közel voltam, hogy szembe nézzek vele. De akkor meghallottam beszélni önmagában. Egy Letissia nevezetű hölgyet emlegetett, majd egy Bellát. - egy pillantra ledermedtem. - Azt mondta, hogy végre itt az idő, hogy szembe nézzen veled és pontot tegyetek arra ami elkezdődött évszázadokkal előtte. Már nagyon kíváncsi rád, föleg, hogy ilyen békés lett az életed.

    - Hogy hogy nem érzett téged a közelben?

    - Képességem miatt. Illuziot tudok okozni. Ha érezte is, úgy tettem, mintha csak beképzelné az egészet. Hát ezért jöttem el hozzád és kerestelek meg. Tudni akartam ki az, akiért ennyire keresi, akiért menni akar. Először nem hittem, hogy az úrnő az. De Ashel barátnője említett valamit, hogy mesélte neki Ashel az úrnő elvesztette nővérét Letissiát. Bár nem tudta hogyan. Ekkore összeállt a kép. Velük jöttem, hogy lássalak és beszélhessek veled.

    - Miért harcoltál akkor velünk?

    - Az erődet akartam megnézni. Hallottam, hogy milyen erős vagy és nem is kételkedtem benned. Nem terveztem először, hogy harcolok. De utána valami furcsát éreztem felőled...

   - Furcsát?

   - Átadtad az erődet annak a vámpirnak ugye? - lépett közelebb.

   -  MEgtudod mondani?

   - Évszázadokon keresztül finomítottam erőmet. Azért szálltam be, hogy lássam így tudok e kezdeni valamit veled.

    - És mire jutottál?

    - Tudok! Szóval benne vagy? - nyutjtotta felém a kezét.

    - Nagyon sajnálom, hogy az a szemét elvette a mennyasszonyod. Borzasztó! - belegondolni, hogy évszázadokig ezt tette. Erősebben kellett volna keresnem. Jobban oda kellett volna figyelnem az elmúlt évszázadban.

    - Nem kell bocsánatot kérj. Neked sem volt könnyű! Festménybe zárt, azt is említette.

    - És honnan tudod merre van? Hogy itt jár?  - elmosolyodott, majd lenézett a kezére. Felemeltem a sajátomat és kezet ráztam vele. - Segítek neked is! - hasonló dolgon ment keresztül mint én. Segítenem kell neki. És ha tényleg tudja merre van, vagy egy kis nyomot is ad közelebb léphetünk hozzá.

    - Gyere! - megofgta a kezem és elkezdett szaladni, követtem.

Egészen egy sziklás hegységig vitt el. Ott megállt és rám szólt, hogy szippantsak a levegőbe. Ez az illat... bár évszázadok teltek el sosem felejteném el ezt az illatott. Belém ivodott akkor és nem is akartam elfelejteni. Ez az ő illatta....

   - Hah... - végre nyomára bukkantam.