32.rész Nélküled

A démon szíve

32.rész Nélküled

Edward:

    - Bella! - nem sikerült elérnem. Nem sikerült megfognom. Egyszerűen keresztül ment rajta a kezem, térdre estem de előttem nem volt ott, a fények, amik a helyét jelölték lassan elszáldogáltak... eltűnt...

A szemem előtt... a szemem előtt láttam láttam eltűnni a szerelememet. Aki a világot jelentette nekem eltűnt. Ez! Ez nem! Ez egyszerűen képtelenség! Ez nem történhetett meg! Ez nem így van!

    - Edward... - apám rám helyezte kezét, de lefejtettem magamról. 

    - Bella! Bella! - felálltam és kiabálni kezdtem. - Bella! - valahol itt van. Biztos vagyok benne, hogy itt van. Érzem! Érzem, hogy itt van! Nem tűnt el... - Bella!

    - Edward...  - Carlisle ismét felém lépett de csak csendre intettem. Igen! Én, aki mindig is felnézett rá, aki csodálta és aki szerette, hogy egy ilyen jóságos személyt az apjának nevezett, most leintette.

    - Edward... - léptek mellém a fivéreim is, de őket is csak arébb löktem.

    - Bella! Bella! - itt kell legyen. Valahol itt van! Érzem! Érzem, hogy nem tűnt el. Érzem, hogy itt van! Itt kell legyen. 

    - Edward! Elég!

    - Nem! - fejtettem le újabb karokat magamról. - Bella! -nem tűnhetett el, nem tűnhetett el.

Ahogy ide oda forogtam megpillantottam a démont akivel Bella volt. 

   - Te... - indultam neki. -Te... te miért engedted, hogy ez megtörténjen? Hol van Bella?! Miért sodortad bajba?!

   - Én... én... nem... nem sodortam bajban. Én... mi ez az egész? Az úrnő? Az úrnő, miért tűnt el?

    - Hallgass! Nem tűnt el! - löktem neki az egyik fának. - Bella... nem tűnt el. Nem tűnhetett el. Bella nem...

    - Edward elég! - a semmiből termett elő Xavier és a vállamra helyezte a kezét.

    - Ne érj hozzám!

    - Azt mondtam elég!

    - Nem tartozom az alattvalóid alá, hogy parancsolgass nekem.

    - Edward...

    - Tudom, hogy fáj de el kell fogadd.

    - Mit kell elfogadjak? Nem kell elfogadjak semmit! Bella itt van! Érzem! - elengedtem azt a démont és a mellkasom felé ütöttem. - Bella itt van köztünk!

    - Csak azért érzed, mert az ereje a eltűnése után is veled marad. De Bella nincs itt.

    - Nem ez hazugság! - füleimre helyeztem kezeimet, mintha ezzel megállíthatnám, hogy ne halljak semmit. - Érzem... érzem... - lerogytam a földre.

    - Edward... - Esme aggodó hanggal sietett hozzám, majd átölelt. - Nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! - nem, nem. Nem veszíthettem el! Nem! Ez nem történhet meg!

   -  Úram, esküszöm, hogy én nem tettem semmi rosszat. Én... nem tudtam, hogy ez történhet.

    - Valóban, nem tudtad? Azt hittem az útobbi időben sokat figyelted Bellát. Nem volt furcsa, hogy az ereje fogyóban volt?

    - Igen... de... de... nem tudtam, hogy ez fog történni. Hiszen 4 farka még megvolt!

    - Túl sok erőt fejtett ki. Bár korábban vigyázott magára, hogy mennyi erőt fejt ki miután megosztotta az erejét. Most elengedte ezt! Kiadta minden dühét, hogy beteljesítse bosszúját.

    - Én... nagyon sajnálom uram!

    - Nincs amiért bocsánatot kérj. Ez Bella saját döntése volt... - feltekintettem Xavierre aki az eget pásztázta. - Ő döntött így... - könnyek csillantak fel a szemében. - Most már megnyugodhat!

    - De akkor is, valami formán hibásnak érzem magam. Hadd ajánljam fel szolgálatomat önnek!

    - Köszönöm szépen, de nem szükséges! Bellát senki sem helyettesítheti!

    - Jaj, nem úgy értettem! Ilyen meg sem fordult a fejemben. Csak... csak ha bármire szüksége lenne, kérem keressen meg.

    - Úgy lesz! De most menj! Pihenned kellene! - intette egyet a kezével, mire a démon meghajolt és el is tűnt. 

Csend borult ránk. Percekig senki sem szólalt meg. 

   -  Azt hiszem vissza kellene mennetek nektek is. - fordult hozzánk Xavier.

    - Nem! Én nem akarok innen elmenni. Mi van ha... mi van ha Bella visszajön? Egyedül lesz! Itt kell maradnom és megvárnom...

    - Edward... - mindneki sajnálkova nézett felém.

    - Edward... Bella nem jön vissza többé!

   - Nem! Nem! Alice, te látod a jövőjét, nem? - léptem húgomhoz és karon ragadtam. - Látod, őt?! - néztem kétségbeesetten felé.

    - Edward...

    - Edward, ereszd el Alicet! - Jasper lépett hozzánk és szorosan megfogta a csuklom,.

    - Nem látom, sajnálom! - mellém estek a kezeim, erőtlenül.

Ez nem történhet meg! Nem! Nem!

   - Edward! - szaladásnak eredtem és mentem és mentem, nem tudva merre. Csak minnél messzebb akartam menni. 

   - Edward... Edward... Edward...  - közben folyamatosan Bella hangja hallatszodott a fejemben.

Nem! Nem veszíthettem el őt! Ez nem történhet meg! Semmiképp sem történhet meg! Nem! Bella... Bella... Bella... Bella... Valahol Kanadában köthettem ki, a nap első sugaraira, egy erdőben. Megéreztem egy szarvast és bár ideje lenne vadásznom, nem tettem. Összekuporodtam az egyik fa tővében és csak zokogtam halkan. Bella... Bella... Bella... 

Dél körül tértem haza, a családom örömére. De nem nagyon foglalkoztam velük, csak felmentem a szobába és bezárkoztam. Próbáltak beszélni velem, de nem nyitottam ajtot, nem válaszoltam és nem vadásztam. Bella... szerelmem...

1 hét telhetett el, nem több. Amikor már elegem lett. Bella! Bellára van szükségem! Nélküle, nélküle nekem sincs létem! Így a családom tudta nélkül, amikor éppen elléptek vadászni kiszaladtam és az első gépre felszállva a Volturihoz indultam. Végezni akartam magammal! Nem akarok olyan világban lenni, amiben ő nincs. Szembe kerültem a Volterrával, akik már tudták, hogy mi történt. Mit ne mondjak, bár Aro próbált vigaszt nyujtani valójában olyan boldog volt, hogy azt ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni. Visszautasították a kérésem! Szerintük túl sok adottságom van, amiért meg kell tartaniuk. Hát legyen! Ha ez nem működik, majd akkor másképp valósítom meg. Volterrában éppen ünnepség volt és nagyon sok ember. Nekem éppen jó. Ugyanis leleplezhetem magam. Ezzel pedig megszegve a szabályt. Egy fekete ing volt rajtam, kiléptem az épületből és rögtön elkezdtem kigombolni azt. Ahogy napfényre kerülök a böröm csillogni kezd, az emberek meglátják és Volturi dühös lesz, amiért végezniük kell velem. Lassan lépkedtem le a lépcsőkön, bánatos tekintettel, elnyúlt arccal. Pedig vámpir vagyok... Már az első sugarak elérték a bőröm. Nincs visszaút! És nem is akarom! Még egy lépés... még egy lépés... még egy...

    - Elég! - hirtelen valaki visszarántott.  - Tényleg ezt akarod tenni? Azok után, amit Bella érted tett. Semmissé tennéd az áldozatát?! - üvöltött rám Xavier.

    - Én... nem birom... nélküle semmi sem vagyok! Nem akarok egy olyan világban élni, amiben ő nincs.

    - Te!!! - megragadott a galléromnál fogva és neki lökött a falnak. - Átengedtem neked! Hagytam valaki másnak, hogy begyógyitsa a sebeit, mikor úgy éreztem, hogy én nem vagyok képes rá, hogy nekem ezt nem szabad. Hagytam, hogy kapcsolatba legyetek! Átengedtem neked!

    - Átengedted? - huztam értetlenül össze a szemeimet.

     - Hah... - elengedett és beleturt a hajában. - Bellának felém nem voltak viszonzatlan érzései. Azaz, az ő szemében tudom, hogy felém nem ugyanúgy érzett, mint én. Csak hálás volt. De én... én szerelmes voltam belé!

    - Szerelmes voltál? De akkor, miért lökte el folyton?

    - Azért, mert tudtam, hogy nem én vagyok neki a megfelelő. Tudtam, hogy számára megmentést adtam, hálát érzett irántam amiért a legnagyobb szükségekben mellette voltam. De annyi. Nem volt szerelem felőle.

    - De ha megsem próbáltad akkor...

    - Így volt a legjobb! Azaz... azt hittem. De te... - emelete fel rám az ujját. - Te elvetted tőlem! Ha te nem lettél volna, akkor ő most... most itt lenne velünk! Nem adta volna sosem át az erejét, sosem tűnt volna el... mindig... mindig... megkeseredett lett volna és gyűlölettel teli... - hajtotta le a fejét.

    - Xavier...

    - Életet adtál neki, fényt és boldogságot. Meggyógyítottad, amire én nem voltam képes. Köszönöm! - most hálásan nézett felém. - Kérlek, ne tedd ezt magaddal. Bella nem akarná, hogy ezt tedd! Megmentett! Most mentsd meg te is, azzal, hogy köztünk maradsz.

    - Ez nem olyan könnyű... - hajtottam le a fejem.

    - Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek. - ezek a szavak hallatán remény csillant fel a szemeimben és felé tekintettem.

    - Azt mondtam ha... nem tudom ha ez lehetséges. - felsóhajtott és karba téve a kezét belépett az épületben. Követtem. A legközelebbi ablaknál állt meg és nézte a múlatozó népséget. - Olyanra volt példa, hogy egy démon elvesztette erejét, de sosem tért vissza. Viszont, gumihok elég kevesen vannak a világban. Ritka teremtmények és rengeteg erővel rendelkeznek. Amit önzőségük, miatt sosem adnák fel. Szóval, ilyen példáról még nem hallottam. 

    - Mit fogsz most tenni?

    - Útnak indulok. Túl sokat voltam egy helyben. Ez nem az én stílusom. Azt hiszem elmegyek Európában és körbe nézek az ottani helyzeten. A démonok világa, nem nyugszik. Urlkodóra van szükség, aki kézben tartja az egészet. Föleg ezután. Vigyáznom kell hatalmamra és arra, hogy Belláról egy rossz szó sem hangzodjon el. - szorította ökleit.

    - Azt hiszem, még sosem mondtam köszönetet.. - érdeklődve nézett felém. - Köszönöm, hogy kimentetted Bellát, hogy vigyáztál rá évszázadon keresztül, hogy mellette voltál és, hogy az életemben hoztad.

   - Haha... ehhez nekem semmi közöm nem volt.

   - De igen! Az, hogy ide irattad be iskolában, hogy itt akartad életet kezdjen. Köszönöm! És, köszönöm, hogy megengedted én legyek a párja. Bár azt mondod, hogy nem hittél bennem, mégis tudom, hogy valójában már régóta tudtad, hogy képes vagyok Bellát kihozni a fényre.

   - Edward, magad is egy jó gondolat olvasó vagy! - elmosolyodtam.

   - Na jó! Most megyek! Próbáld életben tartani magad! - veregette meg a vállam.

    - Rendben... - bár nélküle az életem így is maga a semmi, de Xavier szavai...  - Xavier! - szóltam utána mielőtt kilépett volna az ajton. - Azért látogass meg majd!

    - Persze! Ti is! - intett egyet majd elhagyta az épületet.

Összegomboltam az ingem és kitekintettem az ablakon. Bella arca jutott eszembe, ahogy mosolyogva a nevemen szólít. Ismét a mellkasomhoz helyeztem kezem. Éreztem, ahogy Bella lángja ott van bennem. Nem adom fel! Bárhol is légy, megkereslek! Az, hogy az erőd velem van és velem maradt, biztos hogy jelent valamit.

2 évvel később

2 év telt el az eset után. Az életünk többé kevésbé visszakerült a régi kerék vágásba. Még azelőttre, mielőtt megismertük volna Bellát. Bár néha össze találkoztunk démonokkal azok érdeklődését nem nagyon kelltettük fel.  Harcba sem keveredtünk azóta. Carlisle és Esme tovább dolgozott, mi meg arra készültünk, hogy befejezzük az iskolát, újból. Az elmúlt időszakban, egy pillantra sem felejtettem el. Hogyan is tudtam volna? Ő volt az első gondolatom a nap első sugarainál és az utolsó, amikor beköszöntött az éjszaka. Nem! Ő volt, minden egyes percem kitöltője. Újból és újból lepörgött előttem minden egyes jó és rossz emlék is, aminek részese volt. Nem érdekelt, hogy rossz, csak azt akartam, hogy mindenre emlékezzek vele kapcsolatban. Nem mintha vámpirként rossz lenne a memóriám. De mégis minden emléket felakartam újra és újra eleveníteni, hogy átérezzem, ami volt az volt. Az ereje egy pillantra sem szünt meg létezni bennem és ez csak azt erősítette bennem, hogy valahol ott van. Valahol ott van és rám vár! Bár sokszor mondták a többiek, hogy Bella már egyszer elmondta, hogy ez velem marad, még akkor is, hogy ne fájtassam magam ezzel. Nem érdekelt! Nem hallgattam rájuk. Hinni akartam és óvni! Mert ez maradt belőle! A hagnja ott csengett a fülemben, az illattát éreztem a orromon keresztül, láttam magam előtt az alakját, éreztem az érintése melegét. Nem adom fel! Mindig azon voltam, hogy egyedül töltsek egy kis időt, hogy becsukjam a szemem és tegyek úgy mintha álmodnék, mintha róla álmodnék. Aggódott értem a családom, de biztosítottam őket nem egyszer arról, hogy itt vagyok és nem fog olyan történni, mint akkor. Küzdök magunkért és Belláért! Csak szeretnék csendben, egyedül elmélkedni rajta. Bella, szerelmem, hol vagy? Jól vagy? Nagyon hiányzol!

Hirtelen azon vettem észre magam, hogy valami bennem megmozdul. Tudom ez nagyon furcsán hangzodhat. De úgy éreztem, mintha bennem valami fellángolt volna. Mintha egy rég pislákoló tűz, most lángra lobbant volna. Mi ez az érzés? Annyira intenziv... ez? "Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek."  Nem lehet? Felpattantam a kanapéról és leszaladtam a lépcsön. A családom meglepődött a hirtelen jelenlétemen. De most nem figyeltem rájuk. Kiszaladtam a házból. Nem terveztem semmit, nem tudtam, hogy merre tartottam de valami oknál fogva biztos voltam, hogy erre kell menjek. Valami erre vonzott valami... ahhoz a tisztáshoz vezet, ahol megtudtam, hogy Bella mi is. Már láttam a tisztás elejét. Hevesen vettem a levegőt, pedig nem is lett volna rá szükségem. Ökleimet összeszorítottam és remény sugarai villantak fel bennem. Nemsokára kiléptem a tisztásra... szaporán vettem a levegőt, mintha a futás kifullasztott volna. Tekintetemmel körbe és körbe néztem. Nem éreztem senki jelenlétét. De mégis... felemelte a kezemet a szívemhez, mintha az őrült tempóban verne. Jobbra, balra, körbe körbe... valahol... valahol... valahol... Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!...

És ahogy a szemeimmel a terepet pásztáztam hirtelen megpillantottam egy nőt a túlsó végében. Hosszú pántos, fehér ruhát viselt, melynek alja össze vissza volt vágva. Nem volt semmi minta... és a nő gyönyörű volt. Haja gesztenye barna és barna szemei csak úgy csillogtak, egész lénye csak úgy csillogott. Ajaki mosolyra huzodtak, ahogy tekintetünk találkozott és halkan szólásra nyitotta száját:

    - Edward...