Boldog Új Évet

 

Boldog Új Évet!

Bár nem voltam annyira aktiv az elmúlt időszakban, szeretném a még folyamatban lévő történetet befejezni. Türelmeteket kérem. Köszönöm, hogy vissza látogattok és olvastok tőlem!

Karácsony 2025

Boldog Karácsonyi ünnepeket!

21.fejezet A szakítás

Aishiteru

21.fejezet A szakítás

Edward:

Idegesen térek vissza. Nem volt nagy kedvem. Elvette az a kutya! Ah! Hogy bevertem volna neki egyet, de nem tehettem. Nem akartam próblémát apámnak. Kicsit őszíntén reménykedtem, hogy ő fogja megszegni és akkor már nem lett volna semmi akadálya. De nem... De ami legjobban bosszantott, hogy amikor elmondtam Bella elájult, aggódás futott végig gondolataiba és arcán is. Miért? Miért aggódik Belláért? Egy vérfarkas egy vámpirért? Miért? Huh... Idegesít! Nem akarom, hogy a közelében legyen. Nem!
Belépek a házba, Alice és Jasper a nappaliba néz balamit. Esme a konyhába van, Carlisle gondolatait az irodából hallom. Vanessa nincs itthon. Emmett a garázsba. És Rosalie... Rosalie Bellával nevetgél. 
    -Edw...
De nem figyelek húgomra, csak felsietek az emeltre a teraszra és azonnal kirobbanok. 
    -Bella! - azonnal karomba zárom. - Annyira örülök, hogy jól vagy! Annyira aggódtam! 
A szavak csak úgy kicsusznak a számon, nem gondolok a következményekre. A legfontosabb az volt most nekem, hogy érezzem Bellát. Hogy itt van ébren és jól van. Érezzem alakját az én testemnek és illata átjárhasson, hallhassam hangját és szemébe nézhessek azokba a gyönyörű aranybarna tekintetében. 
    -Minden rendben? Fáj valahol? - kissé elhuzodom tőle, hogy arcát tenyereim közé vehessem.
    -Jól vagyok! - mintha zavarba jött volna. - Sajnálom, hogy aggódalmat okoztam.
     -Bella...
      -Itt meg mi a fene folyik? - Vanessa jelenik meg a terasz egyik oldalán éppen felugrott rajta. - Mi ez az egész?! Annyira tudtam! 
Ideges felmordul.
    -Vanessa nyugodj meg! Én öleltem meg Bellát és... - elengedem Bellát és Vanessa közelébe indulok.
     -Az nem számít semmit! Ez a kis fruska az ujja közé csavart. Elakar venni tőlem! 
    -Vanessa Bellának ehhez semmi köze tudod jól, hogy én már...
    -Nem! Nem! Nem! Nem akarom hallani! - ezzel pedig bevihrazott.
    -Nagyon sajnálom, én nem akartam, hogy felborítsam az életeteket. - Bella szólal meg mögöttem.
    -Nem dehogyis! Bella te nem fordítottad fel... - Rosalie vigasztalja? Miről maradtam le. - Vanessa túl érzékeny. - És a gondolatai is arról szólnak, hogy Bellával milyen jól elbeszélgettek. Megértik egymást. 
   -Így van, te nem tehetsz semmiről. Majd lenyugszik és beszélek vele.
Meg kell beszéljük a dolgokat Vanessával, nem megy, bár már korábban gondok voltak és nem volt feléje az az erős, amióta Bella itt van gondolataim csak körülötte forognak és vonzodom hozzá. 
    -Bella van kedved beszélgetni a szobában?
   - Persze, Rose! Menjünk.  - Bella kedvesen mosolyog, majd követi Rosaliet.
Egyedül maradok a teraszon. Felsóhajtok. Vanessával szakítok, de van esélyem Bellánál? Elakarom hinni, hogy igen. Tudim, hogy nagyon szereti a vőlegényét és nem tudja elengedni. De talán lassan, ha időt töltünk, ha mellette vagyok esetleg megváltozik a véleménye és esélyt ad nekem. Meg kell próbáljam. Még soha nem éreztem valaki iránt ilyen erős érzéseket. Nem adom fel!
Gondolataimba kuszik egy jelenet. Egy jelent amit már annyiszor lejátszottam magamba és ha tudnék álmodni biztos róla álmodnék. A csók... A csók jelenet, amikor megérezhettem Bella édes ajkait. Amira azóta is újra várok. De türelmes leszek és nem adom fel!
    -Edward! Azt hittem, hogy megörülök és te tényleg összeverekedsz azzal a vérfarkassal. - Alice támad le ahogy átlépem a terasz küszöbét.
    -Ha okos lettem volna megtettem volna.
   -Ha okos? Inkább ha hülye lettél volna!
    -Alice erre most egyáltalán nincs kedvem. - kikerülöm.
    -Várj!  Komolyan gondolos hogy Vanessával?
    -Eldöntöttem. Nem hátrálok meg.
    -És akkor most Bella iránt te...?
    -Igen, nem tudom hogy de igen. De nem ez az egyetlen ok.
   -Sajnálom Vanessát, de ha tényleg így érzel. Magam is észrevettem, hogy nem vagy teljesen boldog. Remélem, hogy Vanessával békésen elválltok.
Bólintok. Én is remélem. Bár félek egy kicsit. Valahogy úgy kell elintézzem, hogy megértse Bellának ehhez semmi köze. Jasper mellé ültem a kanapéra, aki megveregette a vállaimat majd együtt néztük a kviz műsort válaszolva minden kérdésre helyesen.
Aznap este Vanessa eltűnt, 3 kerek napig nem volt itthon megint. Fogalmunk sincs, hogy merre járt. Nem keresett és suliba sem jelent meg. Rosalie és Bella jó barátnők lettek, sokat voltak együtt. Kissé meg is lepett, de örültem, mert úgy láttam elengedi magát.  Próbáltam mellette lenni és beszélgetni vele. Nem mindig nyilt meg, volt amikor elviharzott de azért voltak jó pillanatok, ahol még megnevettetni is sikerült.
Leszállt a késő est, amikor hallottam, hogy Vanessa visszajött a negyedik nap. Úgy döntöttem, hogy nem huzom tovább az időt és beszélek vele.  Emett gondolatban sok sikert kívánt és ha nem térnék épen vissza, akkor majd szobrot állít nekem. Dühösen rá meredtem.
Le kellett már nyugodjon eddig. Remélem. Bekopogok az ajtón.
   -Bejöhetsz! - lenyomom a kilincset és belépek a szobába. Vanessa a nyitott ablaknál van. - Hol voltál?
    -Csak kikellett tisztitsam a fejem.
    -Aggódtunk érted. Miért tűnsz el csak így?
    -Sajnálom, rendeznem kellett magamba dolgokat. - mintha kicsit feszült lenne gondolataiba de nem látok semmit, csak hogy sétált az erdőben napokig. - Sajnálom a korábbit. - lenyugodott. Átszeli közöttünk a távolságot és átölel. - Nem tudom mi ütött belém, féltékeny voltam. Ne haragudj rám! Tudom, hogy aggódtok Bella miatt én is aggódtam. Tényleg fura egy ájulás. Nem kellett volna felmérgelődjek. Sajnálom!
    -Nincs semmi baj!
    -Akkor minden rendben! - csalafintán feltekint rám és készülne, hogy megcsókoljon de megállítom.
   -Beszélnünk kell. - ellököm kissé magamtól.
    -Ne haragudj rám kérlek szívem. Nem tűnök el többet szó nélkül. Jó?
    -Nem erről van szó. Kérlek ülj le.
Láttam, hogy kezd ideges lenni. De megtette amit mondtam.
    -Lényegre térek. Megpróbáltuk de nem megy. Sajnálom! Csodálatos nő vagy és nem ezt érdemled amit én nyujtok. Sajnálom, Vanessa de nem érzem ugyanazt amit te. Nem szeretném ha megromlana emiatt a barátságunk. Fontos vagy nekem, de mint egy hug, mint Alice vagy Rosalie.
   -És Bella? - szakít félbe. - Bellára, hogy tekintesz? Egy húgként?
   -Úgy tudtam! Tudtam az első perctől ahogy betette a lábát ebbe a házba, hogy rád vetette a szemét. Bella ártatlan, szegény Bella siratja a vőlegényét és közbe...
Bella még nem volt itthon, így nem hallhatta mindezt.
   -Fruska! Felborította az egész életünk. - Vanessa felállt.
   -Neki ehhez semmi köze.
   -Oh, igen? Akkor mondd a szemembe, hogy nem lettél bele szerelmes.
Hallgatok...
   -Mondom én!
    -De nincs köze! Ha jött volna ha nem, ez megtörténik. Nem vagyok boldog és te sem. Nem kínozhassuk magunkat tovább.
   -Legyen! Legyen! Ha ennyire akarod! - ezzel pedig kiviharzott és becsapta maga mögött az ajtót, hogy még a ház is belezengett.
   -Öcsipók, élsz még?
Emmett... Csak égnek emeltem a tekintetemet. Felsóhajtottam és leültem a kanapéra. Megkellett ez történjen. Így volt a helyes.

Bella:

Nagy csend következett a következő napokban. Nem jelent meg az a férfi. Visszajártam a házba és a legelőre is. Rosalieval jó barátok lettünk. Edwarddal is egészen jól elbeszélgettem, bár tartottama  távolságot. De azt hiszem amióta már tit vagyok, a többiekkel is jóba vagyok. Na jó kívéve Vanessa. De másképp jó itt is. Mind nagoyn kedvesek velem van a gond. Nem akartam, hogy ismét olyan csapdába essek. Nem lehetett...

Belépek a lakásba, köszöntöm a többieket akik a nappaliba valami műsort néznek, invitálnak, hogy csatlakozzak hozzájuk, de viszautasítom. Most vissza akarok húzodni a szobámban. Edward szelíden mosolyg rám, kicsi aggódás villan meg a szemeiben, de egy rövidke mosollyal jelzek neki, hogy minden rendben van. Tényleg úgy volt. 

    - Amúgy képzeld  Bella! Edward és Vanessa szakítottak! - állít meg Emmett, mielőtt felléphetnék az első lépcsőfokra. 

    - Oh valóban?

     -De ne aggódj, nem miattad. - áll fel Edward és hozzám sétál. - Ez már rég be kellett volna következzen.

     - Értem. Gondolom Vanessa nem fogadta a legjobban.

    - Nem, de lenyugszik majd. Bella, arra gondoltam, hogy ... - a korlátnak támaszkodom. Ő is felemeli kezét és végig simit a korláton, közvetlen a kezem mellett megáll. Egész közel hajol. Érzem napfény illatát. Nagyot nyelek. - Vagyis... ízé.. én... meg te... - szinte összeér a homlokunk. 

Zöld szempár... Ez a közelség nem jó!

    - Khm... - hátrébb huzodom. - Most én felmegyek! Majd később beszélünk! 

Edward is hátrébb áll és mintha zavarbajött volna, csak bólogat. Elnézést kérek és felsietek a szobába. Beszukom az ajtót és nagyot sóhjatok. Ez nem jó. Nem ehetek ilyen közel hozzá. Nem szabad. Nem! 

     - Nahát, csak nem történt valami? - egy egész halk suttogó hang hallatszik a szobából. Felkapom a fejem és meglátom Vanessát ahogy az ágyamon ül.

    - Van... -de ebben a pillanatban előttem terem és befogja a számat. 

    - Ssss... halkabban, egész halkan. - szinte csak formálja a szavakat, hogy ne hallják a többiek. 

Elengedi a sz'mat. Nem kellett megsz=laljon, hogy tudjam mi a baja, hogy mi;rt keresett meg. El;g volt az el[bb hallani az okot ;s m'r valahogy ;reztem, hogy fel fog bukkani s nem hagyja annyiban.

     - Elégedett vagy? Most már örülsz? Sikerült a terved, Edward elhagyott.

     -Edward nem miattam hagyott el, azt mondta, hogy már rég nem úgy érzett irántad, mint kellene és nem akarta, hogy szenvedj.

     - Oh, fogd be! - megfogott a nyakamtól és kissé megszorította. - Előttem nem játszod meg magad, a kis ártatlan Bella álarc, rajtam nem hat. Tudom, hogy szereted az ujjad köré csavarni az embereket. 

    - Nem... én... engem nem érdekel...

     - Oh nem vagyok hülye! - elenged -.Látom, hogyan nézel rá, hogyan beszélgettek... Edward... mnt a vőlegényed nem? Pótolni akarod vele?

     -Nem! - kicsit a kelleténél hangosabb voltam, megköszörültem a torkomat.  - Nem pótolom, Edward az egyetlen és igaz szerelmem.

     - És az én Edwardomat mégis sikerült elvenned.

Dühösen remegni kezdett a szeme, Nem közeledett felém, ökleit összeszorította. 

    - Vanessa, nyugodj meg...

Nem mozdult, nem támadott de volt egy rossz előérzetem. A falnak lapultam. Már megint menekülök. Már megint elbujni akarok, ahelyett, hogy szembe szállnék, ahelyett, hogy kiállnék magamért. Béna vagy, Bella! Edward... most szomrú lenne ha látna téged. 

    - Bella megjöttél, gondolta....

De ebben a pillanatban nyilt az ajtó és Rosalie lépett be rajta. Vanessa lefagyott, Rosalie szemei pedig elkerekedtek.

    -  Vanessa, te idióta mit csinálsz?! Használni akarod az erpdet, Bellán?

    - Én nem... nem... én... - az erejét, miről van szó? Mi Vanessa ereje, ezt sosem tudtam.

     - Mi történik itt? Mi ez a kiabálás?

Mindenki megjelent a szobám ajtajában, Carlsile volt az első aki belépett a szobába, majd Edward nem messze tőe.

    - VAnessa használni akarta az erejét, Bellán.

     - Nem! Nem így van!

      - Vanessa, mit csinálsz Bella szobájában?

    - Én... én... csak beszélgetni akartam vele.

     - Oh, ne hazudj! Ismerem a állásod, amikor használni akarod az erődet. Azt akartad!

     -Nem, Rosalie rosszul látta. Nem történt semmi! Ugye, Bella?

     - Bella, mi történt?  - kérdezi Edward és mellém lépett. - Mit csinált Vanessa?

Nagyot nyeltem. Nem akarok konfliktust. Nem akarom, hogy felfordítsam az életüket...

     - Oh, higyjetek nekem! Biztos vayok benne, hogy kérdőre vonta Bellát, amiért Edward dobta és hogy megbosszulja használni akarta az erejét. 

     - Vanessa tudod jól, hogy nem használhatod.

     - Carlsile, én nem...

     - Bella... - hirtelen két kéz került az arcomra és gyöngéden felemelt, hogy egy arany szempárba tekinthessek. - Ne félj, mondd el, hogy mi történt itt.

     -Nem tudom... feljöttem és Vanessa már itt várt, aztán... rám támadt és megvádolt azzal, hogy elcsábítottam Edwardot.

     - Hazudik!

      - Vanessa, kérlek mondd el őszintén, miért voltál itt?

     - Ooooh! Mindig csak Bella! Bella! Bella! Amióta csak megérkezett ő van a középpontba. Elvarázsolt titeket!

     - Neked csak az a próblémád, hogy Edwardot dobott mert rájött, hogy milyen nő személy is vagy! - vágta oda Rosalie.

      - Ah... - Vanessa szemei felcsillantak, majd ismét neki iramodott, hogy elkapjon engem.

     - Nem! - De Edward elém állt és elkapta. - Vanessa nyugodj le! Fejezd be!

     - Te kis fruska! Az egész a te hibád! Az egész a te hibád!

     -Vanessa, elég! - Carlsile is közelebb lépett. Mindenkit lesokkolt, hogy hogy viselkedik. - Fejezd be!

     - Eresszteke el, kikaparom a szemét!

     - Hagyd abba!

Dühtől forrva, ellökte magától Edwardot.

     - Oké, higyjetek amit akartok! Majd meglássátok, hogy milyen embert is engedtetek be a házatokban. 

Ezzel pedig meg sem várva, hogy bárki bármit is mondjon kiszökött az ablakon és eltűnt az éjszakában. 

     - Vanessa, mikor lett ilyen őrült?

     - Jól vagy Bella? Carlisle és Edward állt előttem és tekintett rám aggódva.

      - Igen! Én... nagyon sajnálom a történteket. Én nem akartam, hogy ez történjen...

     -Nincs amiért bocsánatot kérj Bella! Én sajnálom, hogy Vanessa így viselekdett veled. Ha visszjön beszélek vele. Ő nem volt ilyen. Sajnálom!

     -Nincs amiért bocsánatot kérj! Vanessa csak szakítást dolgozza fel.

         -Sajnálom, tudhattam volna, hogy meg fog keresni. Edward bánatosan rám tekint. - Én... megállíthattam volna akár hamarabb is...

     -Edward nem a te hibád! Csak fáj neki a szakítás. Tuom, hogy Vanessa más, csak most... ilyen.

     -Nagyon kedves vagy Bella, túl kedves egy olyan nőnek mint ő. Ha használta volnaz a erejét... - szörnyülködött Rose.

    -Mi Vanessa ereje? 

20.fejezet Ájulás

Aishiteru

20.fejezet Ájulás

Edward:

      - Milyen vámpirról beszélsz Bella?

     - Arról akit ott találtatok, amikor átváltoztam.

     - Mi történt? Mi ez a nagy siettség?

    -Carlisle kérlek válaszolj a kérdésemre! 

    - Rendben, de kérlek előbb nyugodj meg. - Carlisle Bella felé közeledett.

     - Nem akarok megnyugdni!

Aggódva én is tettem egy lépést felé.

     - Nincs semmi baj Bella! Már nincs semmi baj. Mindent megtudunk beszélni.

     -Tudni akarom a válaszokat.

     -Jól van, megbeszéljük csak kérlek üljünk le nyugodtan. 

    - Tudni akarom a válaszokat... -Bella erősen kezdte kapno a levegőt, mint aki nem kap levegőt, pedig erre nem volt szüksége. 

    - Bella! Bella!

     -Bella! Bella! - Carisleval szólítottuk, de nem figyelt ránk.

    - Ah, zug a fülem! - kapott füleihez. - Tudni... Tudni akarom... 

Ebben a pillanatban olyan történt amit még a 109 év alatt nem láttam. És nem is tudom ha bárki más is látott volna. Egy közülünk való, egy vámpír elájult. Bella szemünk alatt csuklott össze. Még szerencsere, hogy gyorsan reagáltam és kikaptam a laromban, hogy ne üsse meg magát.

    -Mi ez? Carlisle! - kétségbeesve fogadott apámra néztem, de ugyanazt a kétségbeesett tekintet és döbbenetet láttam arcán, mint az enyémen. 

    -Ő most elájult?

    -Ez mégis hogy történhetett meg? 

    -Carisle drágám...

     -Nem tudom magam sem. Ilyenről nem hallottam soha még példát. Bella! Bella hallasz engem? - Carisle lehajolt hozzánk és kinyitotta Bella szemét. -Semmi reakciója nincs. Vigyük fel a szobába!

Bólintottam, azonnal karomba kaptam Bellát és egyenesen a szobájában vittem. Ahol lefektettem az ágyban és Carisle megkért, hogy hagyjam el a szobát. Őrült gondolatok cikáztak végig agyamon. Mi történt? Ez mégis hogy lehetséges? Elájult? Hogy ájulhatott el? Ez ilyenről sosem hallottunk. Bella mellett akarok lenni! Ott kellett volna maradjak mellette és fogjam a kezét. Biztos, hogy megfog ijdeni ha felébred, ott kell legyek és meg kell nyugtassam. De miért? Hogy történhetett ilyen? Ez hogy lehetséges? Miért pont vele? Miért történt ilyen? Fel alá járkáltam az ajtó előtt, idegesen. Aggodalmam tetőfókára hágott és addig nem is esik lenebb, amíg nem látom Bella aranybarna szemeit. Mi a fene történt? 

     -Oh, ugyan már ne csináljátok! Megjátszotta az egészet.

     -Vanessa!

     - Mi az? Egy vámpir nem ájulhat el. Innen is látszik, hogy csak figyelmet akar!

      -Ha leesünk csattanunk, akár törést alakítunk a padló alatt és túl merevek vagyunk, mégha el is akarjuk játszani az ájulást. Bella olyan könnyen csuklott össze, mint egy ember. Előtte úgy remegett, mint egy kocsonya és egyszerűen hopp... - magyarázta Emmett.

     -Ugyan már! Elveszi ennyire az eszeteket? Beadja nektek, hogy aggódjatok. Szegény Bella, mi mindent hagyott hátra. Mintha mi nem? Szegény Bella nem tud semmit. Mintha Edward többet tudna? Bella csak kihasznál bennünket és ti ezt hagyjátok! Ah! Egy kis csitri, bár az a vámpir akkor ott meg...

De mielőtt befejezxhette volna mondatát ott termtem előtte és megragadtam a csukloját.

    - Szívem mi a baj?

    - Hallgass! Ne mondj ilyent! Senki nem dönthet a maga sorsa felett, hogy mit emnnyire gyászolunk és mit mennyire bánunk. Mások vagyunk!

    - Utálom, hogy ennyire elvarázsolt benneteket... teljesen felforgatta az életünket. Nem nyissátok ki a szemeteket.

    - Hallgass már el! - Rosalie is hozzánk sietett, majd pofon vágta Vanessát. - Elég! Hallgass! Hallgass! Ne vedd szádra egyikünket sem. Sosem krédezted meg,h ogy mit érzünk, mi a véleményünk, milyen volt emberként az életünk, mit hagyutnk magunk mögött és hogy valah gondolunk e rá. Bella csak gondol rá. Lehet, hogy érzékenyebb és nem akar a saját burkában előlépni. De felé nyujtottad valah a kezét? Hogy segítesz neki?

    - Miért te megtetted? - Rose elhallgatott és olyant láttam a szemébe amint nem, bánatot. -  Akkor engem ne kérj számon.

     - Akkor sem támadhatott így le! Fejezd be! - ezzel megfordult és elsétált.

    - Edward! Edward, nem hagyhatod, hogy csak így megussza? Edward!

    - Vérfarkassal volt, Bella. Szerintetek valami köze lehet ehhez az egészhez?

    - Dehát olyan sosem történt, hogy elájuljon valaki.

    - Lehet tudnak valamit amit mi nem... eltudnak altatni?

Vanessa előttem forrt a dühtől, de nekem a hátam mögötti beszéd csapta meg a füleimet. Jacob Black!

    - Edward!-  visított Vanessa.

    - Most el kell mennem, utána beszélünk!

Ezzel pedig rohanni ekzdtem. Tudtam, hogy nem kellett volna elengedjem! Ah! Utána kellett volna eredjek, történt ami történt volna! Meg kellett volna szegjem a törvényt és megvédeni Bellát. Akkor nem kerültünk volna ide. Ah! Bakker!

Bella:

      - Vanessának igaza van... - mindent hallottam. Alig, hogy felhozott Edward és Carisle elkezdett megvizsgálni felébredtem. - Egy csödtömeg vagyok...

    - Ne mondj ilyent Bella! Nagyon sajnálom, amit Vanessa mondott!

    - Ti mind olyan kedvesek vagytok hozzám. A te családod és Elzear családja is. én mégis nem nyitodok meg eléggé felétek. Csak folyton a saját burkomban vagyok.

    - Bella... - Carisle megfogja a kezemet. - Megnyitodtál lehet, hogy nem épp annyira, mint más de felénk nyujtottad a kezed és jobban meg fogsz nyilni. Bizunk benned! Amikor megkapod a kérdéseidre a választ. De nagyon szépen kérlek ne tégy több ilyen meggondolatlan dolgot, hogy elmész egy vérfarkassal. És a férfi után sem egyedül keres. - bólintottam. 

    - Ez az ájulás? Visszatért ugye?

    - Ne aggódj! Nem elsz semmi baj! 

Nem ez volt az első alkalom, amikor ez megtörtént velem. Amiután Elzearrel Alaszkában mentem, nemsokkal utána történt meg az első. Szintént hasonló szituációban, hogy annyira ideges lettem és úgy éreztem, hogy el vagyok veszve, hogy torpogok, keresem a válaszokat, pánikban estem. Mintha pánik rohamom lett volna. Igen fura lehet ezt hallani, egy vámpirnak pánik roham. De ehhez hasonlítanám. Elzearék sem értették a helyzetet. Nagyon megijedtek. Évtizedek alatt igyekeztek választ kapni erre, de nem sikerült. Hiába a sok könyv olvasás, hiába a kérdezgetés, hiába a fejlett technólogia nem adtak semmi konkrét választ. Csak egy volt közeli, hogy valami emlék kizárás mellékhatása. De egy nagyon régi könyvben olvastam róla egy alkalommal amikor Volterrában voltam. Viszont mire visszajutottam, hogy újból megnézzem a könyvet, az eltűnt. Nem esik meg olyan gyakran velem, csak ha felidegesítem magam eléggé. Hát nem ez is gyengeségre utal? Micsoda egy vámpir. Ahogy Vanessa is mondta. 

    - Elmondod, hogy most miért akarod tudni, hogy néz ki az a férfi?

     -Emlékszel, hogy mondtam valaki a ház közelébe járkál? - Carisle bólint. - Jacob azért keresett meg, hogy elmesélje szembe került vele és elmondta, hogyan nézett ki. Tudni akarom, ha a leírás megfelel. Amikor elmesélte bevillant egy kép az akkori estéről és valahogy, elfogott az érzés, hogy mi van ha... 

Carisle szemei összeszükültek, rájött, hogy mire is akarok kilyukadni. Felsóhajtott.

   - Vörös szem, de ez azt hiszem, hogy nem olyan meglepő. Magas, izmos alakat de nem az a túlon tul izmosság, szőke haja tarkóján aluli volt és cofba kötve.

Döbbenet futott át arcomon. Ugyanazt mondja, mind Jacob és az emlék ami felrémelett. 

    -Bella! Nincs semmi gond, nem vagy egyedül! - bólintok. - De most pihenj egy kicsit! 

Carisle megsimogatja az arcom és elhagyja a szobát. Gondolatok ezerei cikkáznak ág a fejemen. Akkor ez aki a házam közelében jár? Lehetséges, hogy egy és ugyanaz a vámpir aki átváltoztatott? De miért? Miért jár vissza a szüleim házában? Miért tér ide vissza? Keres valamit? Vagy valakit? Találkoznom kell vele! Meg kell kérdeznem, hogy mire volt ez az egész és bánja e a tettét amit akkor elkövetett. Csak vadászni akart? De azt megtehette máshogy is, nem kellett volna balesetet okozzon. Beszélnem kell vele!

Edward:

Gyerünk! Gyerünk! Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy érzel. Gyere ki! Mutasd magad!

A határ szélén álltam, ha egy kis ujjnyit is előbbre lépek már az ők területen vagyok és azt tesznek velem amit akarnak. 

Farkas morrgás hallatszik, majd hamarosan megjelnik a barna farkas.

    -Beszélni akarok veled!

    -Nekünk nincs semmi beszélni valónk! 

    -Nem fordíthatsz hátat! Megfogsz hallgatni!

    -Hagyj engem békén! 

Megakart fordulni és elmenni...

    -Mit tettél Bellával? - de a kiáltásonra megállt. - Mi a fenét műveltél vele? 

    -Bellával csak beszélgettünk. Nem értem, hogy miről beszélsz. Hazament nem? - egy pillantra gondolatai meginogtak és aggódás suhant át, hogy Bella nem ment haza. De miért aggódik? 

    -Hazajött... - megkönnyebbülés gondolata hagyta el. De miért könnyebbül meg? Mi ez az egész? Aztán meglátom. Gondolataiban Bella könnyes arcát és összetört alakját. Megszakad a szívem, ahogy ott látom a földön. Ez a csókunk után volt, a parti ruhájában van. Jacob megsajnálta Bellát. Bella épp, hogy szólásra nyitotta volna ajkait, a gondolat megszakadt. Annyira elmélyedtem ebbe a gondolatba, hogy észre sem vettem Jacob már előttem áll emberi formában.

    - Szállj ki a fejemből! Mi történt Bellával?

    -Hát nem tettél vele semmit? Nem kábítottad el? Valamit tudtok, rendben de ne rajta próbáljatok ki! És ne vedd ilyen könnyen szádra nevét! Nem a barátod! - vicsorítom rá a fogaimat. 

   - Miről beszélsz? - nézett rám értetlenül. - Milyen elkábításról beszélsz? - igazat mondja, nem érti, hogy miről beszélek. Semmiféle módszer nem bukkan elő gondolataiban. Akkor Bella nem ezért ájult el. Kissé hátrálok. - Mi a baj? Mi történt Bellával? Elkábították? Ez hogy lehetséges?

    - Bella elájult, ahogy hazajött. 

Jacob arcán döbbenet futott végig. 

   - Ez mégis hogy lehetséges? Ő nem egy vámpír? Miről beszélsz? - kérdezte zaklatottan. Túlzottan is zaklatottan. Mi ez a reakció?

    -Nem tudjuk, csak hazajött kérdezősködött majd elájult a szemünk láttára. 

    -Ez meg...

     -Mit beszéltetek vele? Miért kérdezgetett arról a férfiról aki átváltoztatta? Ki az a férfi aki a szülei házát környékezi?

     -Nem tudom! Nem tudom, miért érdekli ennyire és a férfit sem ismerem. Csak tudom, hogy többször jár a környéken. Bellának pedig elmondtam, hogy hogyan néz ki. 

   -Azért legközelebb ne vidd el a lányt. Beszélj előttünk, Bella családja vagyunk! 

Lépek ismét közelebb hozzá és nézem provokatívan. 

    - Ha ő azt akarja, hogy ne halljátok akkor úgyis teszek. Ez nem a ti dolgotok. Amugyis, csak most jött hozzátok. Lehet még nem bizik meg bennetek.

Mérgesen össze koccantottam a fogaimat. Jacob csak egy fél oldalas mosolyra huzta az ajakit majd hátat fordított és elsétált. Mi ütött ebbe? Tényleg megsajnálta Bellát? Most viszont nem ez a fontos. Vissza kell mennem a házban és meg kell néznem ha Bellával minden rendben. 

Bella:

Kilépek a szobából és a terasz felé veszem az irányt. Lentről TV zaja hallatszik és Alice szobájából sakk bábuk kopogása. Alice és Jasper, ahogy hallom útobbi vesztésre ár, mire Alice csak kuncog hiszen látja előre párja lépéseit, amaz pedig még mindig azt hiszi, hogy nyerhet ellene. De aranyosak! Kilépek a terasz ajtaján, Rosalie a korlátnál áll.

    -Szia! - jó is, hogy itt van. 

   -Jobban vagy? - kérdezi miközben kicsit hátra pillant.

    -Igen! Köszönöm. Illetve, köszönöm, hogy kiálltál mellettem.

    -Tudom, hogy nem részesítettekek a legmelegebb fogadtatásban. De Vanessa akkor is rég kihuzta a gyufát. Nem beszélhet így senkiről. 

    - De igaza van... Selejt vagyok! - én is a korláthoz lépek. 

    - Attól, hogy hiányolod mindazt ami volt, nem azt jelenti hogy selejt vagy. Vannak emberi érzéseid. Megtudlak érteni. Hasonló helyzetbe voltam anno én is. Házasságra készültem. Meg volt mindenem. A családom mellettem állt és elhalmoztak a figyelemmel és a város legfressebb férfija engem választott mennyasszonyának.

    -Mi történt? - figyelemmel követtem végig Rosaliet. Lehet, hogy hasonló történt vele mint velem?

    - Mind az amit akartam, egy lépésre volt. Család, házasság, majd gyerekek. Ám egyik este késön mentem haza a barátnőmtől, vőlegényem pedig részegen kint volt az utcán a barátaival. - összecsukta szemeit, megelevenedtek előtte a múlt emlékei. - Kihasználtak. Meggyaláztak és ott hagytak az utcán. Carlisle talált rám és változtatott át. Másnap fellázadtam és mindenkin bosszút álltam. Emmettel boldog vagyok, boldogabb mint valaha és ez sosem fog megváltozni, de maradunk ilyenek örökre. - bánat csillant fel a szemeiben. Rosalie hasonlóan érez, mint én. - Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne megöregedni, együtt nézni ahogy a gyerekink felnőnek, ahogy unokaink lesznek, ahogy kézen fogva ülünk a tornácon. De ez mind csak álom, képzelet ami után vágyok. Te is csak vágysz a múltért. De Bella, ne add fel! Eljön neked is egy kis boldogság. És ha azért akarod megtalálni, hogy az a férfi megfizessen tetteiért. Hát lázadozz! Ne add meg neki az örömöt, hogy így megkeseredj.

Bosszut állni a férfin? 

    - Köszönöm, Rosalie, hogy megosztottad a történetedet velem. 

Rosalie felém moslygott először amióta itt vagyok. Majd elkezdtünk beszélgetni. Olyan jól elbeszélgettünk. Megláttuk, hogy sok a közös bennünk és megértsük egymást. Rosalie kedves lány, lehet risegnek tűnik, de valójában ő is érzékeny és sebezhető. 

     - Bella! - kinyilt a terasz ajtaja és Edward jelent meg az ajtóban. Szemei elkerekedve és megkönnyebbüléssel telve, rám tkeintett, majd átszellte a köztünk lévő távolságot és átölelt.

      - Annyira örülök, hogy jól vagy. Annyira aggódtam!

Karjai biztonságot sugároztak, olyan biztonságot és melegséget amit nagyon rég éreztem. Valahogy nem akartam kiszakadni ebből az ölelésből, valahogy úgy éreztem itt most minden gond elfelejtődik és a világ legjobb helyén vagyok.

Újév

 Boldog új évet!

Karácsony

 Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

35.rész A két csapat egyesül (befejező rész)

 

A démon szíve

35.rész A két csapat egyesül (befejező rész)

Bella:

    - Annyira nem értem őket! Hogy gondolkozhatnak így? Démon vagyok. Gumiho! Egy erős démon! Nem ember!

    - Csak aggódnka érted Bella, próbál megérteni őket is... aggódnak érted, ahhoz ahogy kínézel...

    - Tudom. Valóban furcsa, hogy így néz ki terhesség alatt... de attól függetlenül érzem... - helyeztem a tenyeremet a hasamra. - Hogy ez a kis lakó itt, nem akar semmi rosszat. Ő a mi szerelmünk gyümölcse, hogy nem örülhet neki?

    - Dehogyis, örül neki! - nyugtatott tovább Rosalie. - De meg kell értsd ez egy furcsa helyzet, nem volt még ilyenre példa, hogy vámpirnak gyereke legyen.

Felsóhajtottam és leültem a hintaszékben, kezeimet hasamra helyeztem. Nem lesz semmi baj kincsem, megvédelek! És tudom, hogy hamarosan apád is rájön, hogy ennek a pillanatnak örülnünk kellene és nem aggódni érte. Erős vagyok, nem lesz semmi bajom! 

    - Bella...  lépett be percekkel később Xavier a szobában.

   -  Ha Edward küldött, akkor azonnal fordulhatsz is vissza! - fordítottam el a fejem tőle.

    -  Nem! Nem ő küldött! Én szeretnék veled beszélni!

     - Nem tudsz megállítani!

    - Bella, igaz, hogy démon vagy és láttunk már a démon világban terhességeket de ne feledkezz meg egy dologról. Ilyenkro az erő visszavonul, a magzatra összpontosít, azt vigyázza!

    - És ezt jól is teszi.

     - Tehát az erőd nélkül olyan vagy, mint egy ember!

    - Xavier, nem lesz semmi baj! Így van láttuk már, hogy a terhesség, szülés alatt a démonok emberek lesznek, de amint a szülés beindul és a gyerek megszületik rögtön az erő visszaszáll és erősebbek, mint valaha.

    - Ha feltétlenül minden sikeresen megy! Ha esetlegesen a démon kölyök nem lesz önző

    - Már miért ne menne? Olyan pesszimisták vagytok! És a démon kölyök? Ő a gyermekem, nem akar nekem rosszat! Nem akrok erről többet hallani! Megszülöm ezt a gyereket, ha akarjátok ha nem! Ez az én dötnésem!

    - És az enyém is! - az ajto felé pillantottam, ahol Edward állt, tekintete elfeketedett. - Bella ugyanúgy az én dötnésem is. Én vagyok az apja! 

   - Igen ez igaz... - Xavier felállt és elhagyta a szobát.

    - Magadtól döntesz! Bele se akarsz vonni engem? Bella, ha elveszitelek...

    - Nem fogsz!

   - Hallottad, mit mondott az előbb Xavier, ha feltétlenül minden sikeresen megy az erdő visszaérkezik hozzád, de vannak kívételek. Ember vagy most Bella, az erőd nem segít! Az első dolog amit megtanítottál, hogy a démonok önzőek, mi van ha az a valami ott benned, elveszi az erődet és...

   - Nem fog történni semmi! És ha vénetlenül igen, akkor benne tovább élek.

   -  Szerinted képes leszek, rá nézni azok után, hogy elvett téged? - szinte köpte ezek a szavakat, igazán fájtak.

   - Rendben leszel! Ahogy ezelőtt is rendben voltál, amikor az erőm elveszett és...

    - Az más volt! Mert itt bent éreztelek, hogy visszajössz. De ha te elvszíted az erőd, ember maradsz és meghalsz. Tovább az erőd benne lesz... nem fogom már veled érezni, hanem azzal a valamivel...

    - Edward, nem fogja elvenni az erőm!

    - Önzőség amit teszel! - ezzel sarkon fordult és kifutott házból. 

Éreztem ahogy könnyek gördülnek le az arcomon. Egyedül maradtam? A következő napokban Edward és Xavier is került engem. A többiek vigyáztak rám, de továbbra is ostobaságnak tartották a terveimet. Rosalie volt az egyetlen aki őszintén mellettem állt. Nem tudom, hogy fogom meghálálni neki. A pocakom pedig egyre csak nőtt. Fejlődött a gyermekem és ez minden egyes nap erőt adott és boldogságot nekem, hogy van miért küzdenem. Hogy hamarosan látni fogjuk egymást! Gondolkoztam az eshetőségeken. 

   - Azon gondolkoztam... - ismét a hintaszékben ültem, Esme a konyhába ebédet főzött nekem Rosalie segített neki, Carlsile dolgozni volt. Emmett és Jasper sakkozott. Alice csak ült a fotelben. Xavier és Edward a kanapén foglalt helyet. - Ha mégis a gyermekembe kerül az erőm, akkor mi lenne ha átváltoznék?

   -  Átváltozni mivé?

   - Vámpirrá! - síri csend lett. - Gondoljatok csak bele, a gyermekemnek szüksége van az erőmre, átadom neki és...

    - Nem adsz semmilyen erőt át Bella! - szólt rám Xavier. - Nem! És vámpir sem leszel. 

   -  De...

    - Démon vagy, nem vámpir. Ez a fordult, túlságosan kockázatos. Nem tudjuk, hogy bevállna e.

    - De ha mégis... egy eshetőség lehetne.

    - Bella nem látom a jövődet, sem azt  ízéét...

   -  Baba, Alice! Ő csak egy baba! - jelent meg az ajtóban Rosalie is.

    - Árt Bellának!

    - Elég! Elég legyen! - szóltam ismét rájuk. - Elegem van a folytoni veszekedésből. Tudom, hogy aggódtok értem és köszönöm. Olyan rég éreztem ezt az érzést, hogy valahova tartozok. De nem lesz semmi baj! Ígérem! - nem tűntek nagyon meggyőzőnek.

Újabb napok, majd hetek forogtak le. És már 3 hónapos terhesként úgy néztem, ki mint más aki az utolsó trimeszterébe van. Xavier, Edward és Rosalie voltak csak itthon.

    - Ezt meg  ki mondta?! - szólaltak fel hirtelen egyszerre Edward és Xavier.

Összenéztek, majd bólintottak. Edward felállt és odasétált hozzám, majd a kezét a pocakomra tette. 

   - Mondj még valamit?

    - Edward, mi a baj? - néztem értetlenül rá.

    - A baba, halljuk a gondolatait.

    - Tessék?! - éreztem ahogy meghatodottan meglepődöm.  - Komolyan? - Edward bólintott.

    - Azt mondja, nagyon szereti a hangodat és az enyémet is. Boldog!

   -  Hát persze, hogy boldog vagy kincsem! Minden rendben lesz és mindent megadok neked! Mindent!

    - Igen! - Edward aranybarna szemeiben tekintettem, aki felém mosolyodott, majd közeledni kezdett és megcsókolt. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak! Nem kellett volna.

    - Nem számít! - csókoltam újra meg.

Ezután óvatosan a karjiab tett, ő ült a hintaszékben, míg én az ölében és együtt ringatozunk lassan. Xavier és Rosalie elhagyták a szobát, ketten maradtunk.

    - Nem fog semmi sem történni! Már mondtam, nem foglak újból elhagyni! Szeretlek!

    - Én is szeretlek! - itt ért utol az álom.

Álmomban a tisztáson voltam. Tavaszi nap volt. A npsugarai lágyan ölelték át a természetet és kellemes melegséget árasztottak magukból. Friss virágok illatoztak a réten. Kis szellő süvített át rajtuk.

    - Bella! Bella! - ez a hang?

    - Letissia! - fordultam meg a nővérem felé, aki a tisztás egyik végébe állt. - Letissia! - hozzá szaladtam. - Annyira jó látnom téged. Képzeld én most... - de ahogy a pocakomra helyeztem volna a kezem az nem volt. Letekintettem ijedten és láttam, hogy olyan vékony vagyok, min terhesség előtt. -  Ez meg, hogy lehet? Én... én terhes vagyok! Én... - már kezdtem kétségbeesni.

    - Bella... - tette a vállamra kezét Letissia, majd hátra mutatott. Ebben a pillanatban a világ legaranyosabb és legszebb hangját hallottam meg.

    - Anya! - könnyekkel a szememben fordultam meg és pillantottam meg egy kicsiny kis kislányt, akinek haja derékon alul ért, barna, hullámos volt, szemei barnák. Csodaszép volt! -  Anya!

Pillanatok alatt mellettem termett. Olyan gyors volt, mint egy vámpir. Amikor hozzám ért karjaimba kaptam.

    - Letissia, ő a lányom... - de még nem adtam nevet neki!

    - Renesmee! -  hátra pillantottam, Edward ekkor ért mellém és átkarolt. - A lányunk Renesmee!

 Boldgoan tekintetütnk a nővérem felé, aki szintén hatalmas mosollyal nézett minket- Ez a kép, olyan idilli és valóra fog vállni. Igen! Minden rendben lesz! Hamarosan találkozni fogunk Renesmee-m és boldogabbak leszünk, mint valaha.

Edward:

Újabb napok teltek el. Carlisle szerint, bármikor bekövetkezhet a szülés. Aggódtam Belláért, de bizni akartam annyira, mint ő. Hallottam annak a kis tünemények a hangját, olyan édes és szép, mint a Belláé. Ő nem akar rosszat! Rendben lesz! Rendben kell legyen! Oh, apropó tünemény, akinek a neve Reneesme. Bella egyik nap felkellt és ezt mondta, hogy ezt a nevet álmodta meg, mert látta a lányunkat. Olyan magabiztos volt, hogy még én is elhittem. De csodaszép név! Nekem tetszik!

Másfelöl mindenki aggódott Belláért, de csillapodtak a kedélyek és mindenki a legjobbat remélte. Xavier, sokszor elment este és hajnalba érkezett vissza, hátha talál valamit erről az egészről. De sosem járt sikerrel. Gyűjtött infokat, démon terhességekről, de hogy vámpir legyen az apa. Nem! De amiután ő is hallotta a gondolatait, sokkal nyugodtabb volt és elmondta, hogy egész végig itt marad, amíg Bella nem szül. Megnyugtató volt, hogy ő is itt van.

Egy este csend honolt a tályra. Mindannyian elmentek vadászni, csak én, Xavier és Rosalie maradtunk otthon Bellával. Bella nyugodtan aludt. Hirtelen nyilt az ajtó és jelent meg benne David:

    - Daivd, mit keresel itt?

    - Elnézést kérek az zavarásért! De fontos hírt kell átadnom úram.

    - Menjünk le! - intett Xavier. 

Halkan beszéltek, de így is hallottam minden egyes szavát:

    - A Volturi úton van erre fele.

    - Tessék? De hiszen nincs találkozó megbeszélve...

    - Nem is arról van szó! Megtudták, hogy az úrnő terhes. Fenyegetésnek vélik a gyermeket. Addig akarnak végezni vele, amig Bellában van.

    - Azok a szemetek!

    - Nagyon eltitkolták az esetet. Egészen az indulásig nem pletykáltak róla.

    - Rendben, köszönöm, hogy szoltál! Megkérlek hívd össze a környék beli démonokat, akik segítenek. Védjék a házat!

    - Igenis!

Volturi ide jön? És végezni akarnak Bellával és a gyerekkel? Hát persze, biztos tudják, hogy erőtlen Bella. Így két legyet is üthetnek egy csapásra, ha valóban fenyegetésnek vélik a gyereket. De nem fogom engedni, hogy a családomat bántsák!

   - Mhmm... -hirtelen Bella mocorogni kezdett. Arca eltorzult, a hasához kapott és megérződött a vér szaga.

    - Bella! Bella!

    - A baba... a baba... - szemeit nem nyitotta ki, izzadni kezdett, mintha belázosodott volna.

    - Beindult  szülés!

    - De Carlisle még nincs, itt... nincs itt az idő!

    - De ki kell vennünk, vagy másképp meghal a baba! - szólt Rosalie.

    - A baba... a baba... - Bella továbbra is csak ezt az egy szót mondta.

Karjaimba kaptam és azonnal a bete ágyra fektettem, amit Carlisle készített elő. Xavier és Rosalie követett.

    - Elkell altatni! Vagy fájdalom csillapitot kell adni! - Xavier hasonló rémülettel nézett Bellára, mint én. 

   - Nincs időnk, azonnal ki kell szedni a babát!

Rosalie kezébe kapta a szikét és már inditotta is Bella hasa felé.

    - Ne! - fogta le a kezét Xavier. - Ez a fájni fog!

    - A baba... a baba... vegyétek ki! - mintha Bella félig már ébren lenne.

    - Nem lesz semmi baj! - csókoltam meg homlokon.

Xavier elismételte és Rosalie meg a elkezdte a procedurát. Bella fájdalomtól üvöltött fel. Majd beleszakadt a szívem, hogy ezt hallom. De ahogy egy vágást tett Rosalie a vért kezdte nézni!

   -  Ne! - Xavier rá ugrott és kivitte a szobából. Egyedül maradtam Bellával.

   -  Nem lesz semmi baj kincsem, segíteni fogok és jól leszel! - folytattam a folyamatot és sikerült kivennem a babát. 

A kislányt, ahogy Bella is látta álmában. Xavier közbe visszajött és bevarta Bellát, aki lassan kezdett normálisan lélegezni.

    - Renesmee... - dédelgettem a karomban.

    - Huh... csodaszép vagy! - Bella ismét éber volt.

    - Hogy érzed magad? Az erőd? - hajolt közel hozzá Xavier.

    - Jól vagyok, csak fáradt! De alszom egyet és jobb leszek...

    - Bella! - kiáltottam fel ijedtemben amikor láttam, hogy a szemei csak úgy lecsukodnak.

     - Edward, elviszem én! - jelent meg Rosalie. - Jól vagyok! - átadtam majd Bellához fordultam.

    - Ne félj! - helyezte vállamra kezét Xavier. - Valóban csak elfáradt, az ereje most regenerálodik. Nem veszített egy cseppet sem. Ugyan olyan, mint volt csak most vissza kell gyüljön.

Akkora kő esett le rólam. Megsimogattam Bella arcát. De nem tudtam mellette maradni, mert a következő pillanatban lépéseket hallottunk, nagyon sok lépést. Megérkezett a Volturi! De nem kellett ketten megbirkozzunk velük, ugyanis David mindeközben megjelent más démonokkal, Carlsilék is visszaértek és Jacobék is megjelentek. Xavierrel összenéztünk és bólintottunk. Ő lépett ki először. Én még megcsókoltam Bellát, majd szaladtam ki. 

    - Oh, talán lekéstünk? - vette le a csukjáját Aro. - Hadd gratuláljak Edward, apa lettél!

    - Aro, kérlek hagyd békén a családomat! Nem bántanak senkit!

    - Egy démon és egy vámpir gyermeke. Igazán érdekes... de veszélyes! - szólalt meg Marcus.

    - Attól, hogy már megszült megölhessük. Először Bellát, majd a babát.

    - Azt nem hagyom!

Verekendi kezdtünk. Többen voltak, mint mi. De nem engedem át. Nem fogom hagyni, hogy bántsák a családomat. Nem! Ha kevesebben is vagyunk, erősek vagyunk, mert megakarunk valakiket védeni. Ők csak azért harcolnak, hogy attól amitől félnek megszabaduljanak. De nem hagyom!

    - Ha nincs másképp út, akkor először veletek végzünk! - szólalt meg Aro és nekem rohant.

Készen álltam, hogy fogadjam és visszaverjem az ütésést. De az nem következett be! Ugyanis Aro fájdalomtól eltorzult arccal rogyott térdre, ahogy mindannyian.  Mögöttünk hatalmas fény keletkezett. Hátra fordultam és megpillanotttam az életem nőjét, Bellát. Gumiho formába volt.

    - Tényleg azt hitted, hogy végezhetsz velem, Aro?

   -  ÉN... én....

    - És, hogy hagyni, fogom, hogy elvedd tőlem a gyermekem?

    - Én.. honnét... honéét...

    - Ne légy annyira öntelt! - Aro felkiáltott. 

   - Sajn... sajn... - minnden egyes Volturi tag leesett a földre és levegő után kapkodott. Ez Bella, ereje? Elképesztő! Persze láttam már korábban, de mégis ez más. Ilyen erős lett! Én sem szabad alább hagynom! - Sajnálom! Elhamarkodtam. De, honnan tudod, hogy ez a baba félig vámpir. Így nekünk is kötelességünk ellenőrizni, hogy nem fog minket leleplezni.

    - Biztosíthatlak, hogy erről szó sincs. - lépett Bella mellém és megfogta a kezem, felém mosolyodott. - Sőt hogy ezt még jobban bizonyítsam, hadd tegyek egy ajánlatot. - Xavier felé nézett, aki bólintott. Mit tervez? - Egyesítsük az erőinket. Elég volt abból, hogy két külön csoport vagyunk, mikor egy is lehetünk. Ne legyen különbség a két csoport között, hiszen mindannyian egyhez tartozunk! - Arohoz léptünk és Bella felé nyújtotta kezét. - Mit szólsz, alfa és omega legyen egy?

    - Nem vagyok hülye! Csak elakarod venni a hatalmam!

    - Nem erről szó sincs! - lépett közelebb Xavier is. - Megtarhatod. Ugyanúgy uralkodhatsz, csak arra kérünk hogy ne legyen omega és alfa, legyen alfa. Mindenki tovább éli az életét ahogy eddig, dönthet annyit amennyit akar. De ne legyen ellenségeskedés, törvények amik korlátoznka egymást. Legyünk egy jógunk!

   - Mit szólsz Aro, hozzuk együtt létre a démon világot?

Aro meglepetten hallgatta végig a kettőjük beszédét. Majd összeszedve felállt és elfogadta Bella kezét. Ezzel egy új korszak indult meg a démon világban. Bella, Xavier és Aro egyesítették erőiket és létrerhoztak egy békés, erős démon világot. Együtt vezették és irányították azt. Xavier újra útnak indult, de rendszeresen látogatott, minket. David követte. Jacobék mellettünk álltak és felbomlott a szerződés is, most már békésen megéltünk egymást mellett. Mi pedig egy boldog nagy család voltunk, együtt.

    - Büszke vagyok rád! - öleltem át hátulról Bellát, ahogy a kis Renesmee-t ringatta karjaiba. - Elképesztő vagy!

    - Te tettél elképesztővé! Általad lettem az aki ma vagyok! Köszönöm, hogy vagy nekem!

    - Nem, én köszönöm, hogy vagy nekem! És ennyi, mindent adtál! - tekintettem le a kislányunkra és megsimogattam az orcáját. 

   - Ezentúl, örökké együtt leszünk!

    - Igen! Örökké! 

*Sziasztok! Hát eljött ennek a történetemnek is a vége. Őszintén az útolsó részeket nem teljesen így terveztem, de remélem, hogy tetszik. Köszönöm, hogy követtétek! Kérlek tegyétek továbbra is így! *