20.fejezet Ájulás

Aishiteru

20.fejezet Ájulás

Edward:

      - Milyen vámpirról beszélsz Bella?

     - Arról akit ott találtatok, amikor átváltoztam.

     - Mi történt? Mi ez a nagy siettség?

    -Carlisle kérlek válaszolj a kérdésemre! 

    - Rendben, de kérlek előbb nyugodj meg. - Carlisle Bella felé közeledett.

     - Nem akarok megnyugdni!

Aggódva én is tettem egy lépést felé.

     - Nincs semmi baj Bella! Már nincs semmi baj. Mindent megtudunk beszélni.

     -Tudni akarom a válaszokat.

     -Jól van, megbeszéljük csak kérlek üljünk le nyugodtan. 

    - Tudni akarom a válaszokat... -Bella erősen kezdte kapno a levegőt, mint aki nem kap levegőt, pedig erre nem volt szüksége. 

    - Bella! Bella!

     -Bella! Bella! - Carisleval szólítottuk, de nem figyelt ránk.

    - Ah, zug a fülem! - kapott füleihez. - Tudni... Tudni akarom... 

Ebben a pillanatban olyan történt amit még a 109 év alatt nem láttam. És nem is tudom ha bárki más is látott volna. Egy közülünk való, egy vámpír elájult. Bella szemünk alatt csuklott össze. Még szerencsere, hogy gyorsan reagáltam és kikaptam a laromban, hogy ne üsse meg magát.

    -Mi ez? Carlisle! - kétségbeesve fogadott apámra néztem, de ugyanazt a kétségbeesett tekintet és döbbenetet láttam arcán, mint az enyémen. 

    -Ő most elájult?

    -Ez mégis hogy történhetett meg? 

    -Carisle drágám...

     -Nem tudom magam sem. Ilyenről nem hallottam soha még példát. Bella! Bella hallasz engem? - Carisle lehajolt hozzánk és kinyitotta Bella szemét. -Semmi reakciója nincs. Vigyük fel a szobába!

Bólintottam, azonnal karomba kaptam Bellát és egyenesen a szobájában vittem. Ahol lefektettem az ágyban és Carisle megkért, hogy hagyjam el a szobát. Őrült gondolatok cikáztak végig agyamon. Mi történt? Ez mégis hogy lehetséges? Elájult? Hogy ájulhatott el? Ez ilyenről sosem hallottunk. Bella mellett akarok lenni! Ott kellett volna maradjak mellette és fogjam a kezét. Biztos, hogy megfog ijdeni ha felébred, ott kell legyek és meg kell nyugtassam. De miért? Hogy történhetett ilyen? Ez hogy lehetséges? Miért pont vele? Miért történt ilyen? Fel alá járkáltam az ajtó előtt, idegesen. Aggodalmam tetőfókára hágott és addig nem is esik lenebb, amíg nem látom Bella aranybarna szemeit. Mi a fene történt? 

     -Oh, ugyan már ne csináljátok! Megjátszotta az egészet.

     -Vanessa!

     - Mi az? Egy vámpir nem ájulhat el. Innen is látszik, hogy csak figyelmet akar!

      -Ha leesünk csattanunk, akár törést alakítunk a padló alatt és túl merevek vagyunk, mégha el is akarjuk játszani az ájulást. Bella olyan könnyen csuklott össze, mint egy ember. Előtte úgy remegett, mint egy kocsonya és egyszerűen hopp... - magyarázta Emmett.

     -Ugyan már! Elveszi ennyire az eszeteket? Beadja nektek, hogy aggódjatok. Szegény Bella, mi mindent hagyott hátra. Mintha mi nem? Szegény Bella nem tud semmit. Mintha Edward többet tudna? Bella csak kihasznál bennünket és ti ezt hagyjátok! Ah! Egy kis csitri, bár az a vámpir akkor ott meg...

De mielőtt befejezxhette volna mondatát ott termtem előtte és megragadtam a csukloját.

    - Szívem mi a baj?

    - Hallgass! Ne mondj ilyent! Senki nem dönthet a maga sorsa felett, hogy mit emnnyire gyászolunk és mit mennyire bánunk. Mások vagyunk!

    - Utálom, hogy ennyire elvarázsolt benneteket... teljesen felforgatta az életünket. Nem nyissátok ki a szemeteket.

    - Hallgass már el! - Rosalie is hozzánk sietett, majd pofon vágta Vanessát. - Elég! Hallgass! Hallgass! Ne vedd szádra egyikünket sem. Sosem krédezted meg,h ogy mit érzünk, mi a véleményünk, milyen volt emberként az életünk, mit hagyutnk magunk mögött és hogy valah gondolunk e rá. Bella csak gondol rá. Lehet, hogy érzékenyebb és nem akar a saját burkában előlépni. De felé nyujtottad valah a kezét? Hogy segítesz neki?

    - Miért te megtetted? - Rose elhallgatott és olyant láttam a szemébe amint nem, bánatot. -  Akkor engem ne kérj számon.

     - Akkor sem támadhatott így le! Fejezd be! - ezzel megfordult és elsétált.

    - Edward! Edward, nem hagyhatod, hogy csak így megussza? Edward!

    - Vérfarkassal volt, Bella. Szerintetek valami köze lehet ehhez az egészhez?

    - Dehát olyan sosem történt, hogy elájuljon valaki.

    - Lehet tudnak valamit amit mi nem... eltudnak altatni?

Vanessa előttem forrt a dühtől, de nekem a hátam mögötti beszéd csapta meg a füleimet. Jacob Black!

    - Edward!-  visított Vanessa.

    - Most el kell mennem, utána beszélünk!

Ezzel pedig rohanni ekzdtem. Tudtam, hogy nem kellett volna elengedjem! Ah! Utána kellett volna eredjek, történt ami történt volna! Meg kellett volna szegjem a törvényt és megvédeni Bellát. Akkor nem kerültünk volna ide. Ah! Bakker!

Bella:

      - Vanessának igaza van... - mindent hallottam. Alig, hogy felhozott Edward és Carisle elkezdett megvizsgálni felébredtem. - Egy csödtömeg vagyok...

    - Ne mondj ilyent Bella! Nagyon sajnálom, amit Vanessa mondott!

    - Ti mind olyan kedvesek vagytok hozzám. A te családod és Elzear családja is. én mégis nem nyitodok meg eléggé felétek. Csak folyton a saját burkomban vagyok.

    - Bella... - Carisle megfogja a kezemet. - Megnyitodtál lehet, hogy nem épp annyira, mint más de felénk nyujtottad a kezed és jobban meg fogsz nyilni. Bizunk benned! Amikor megkapod a kérdéseidre a választ. De nagyon szépen kérlek ne tégy több ilyen meggondolatlan dolgot, hogy elmész egy vérfarkassal. És a férfi után sem egyedül keres. - bólintottam. 

    - Ez az ájulás? Visszatért ugye?

    - Ne aggódj! Nem elsz semmi baj! 

Nem ez volt az első alkalom, amikor ez megtörtént velem. Amiután Elzearrel Alaszkában mentem, nemsokkal utána történt meg az első. Szintént hasonló szituációban, hogy annyira ideges lettem és úgy éreztem, hogy el vagyok veszve, hogy torpogok, keresem a válaszokat, pánikban estem. Mintha pánik rohamom lett volna. Igen fura lehet ezt hallani, egy vámpirnak pánik roham. De ehhez hasonlítanám. Elzearék sem értették a helyzetet. Nagyon megijedtek. Évtizedek alatt igyekeztek választ kapni erre, de nem sikerült. Hiába a sok könyv olvasás, hiába a kérdezgetés, hiába a fejlett technólogia nem adtak semmi konkrét választ. Csak egy volt közeli, hogy valami emlék kizárás mellékhatása. De egy nagyon régi könyvben olvastam róla egy alkalommal amikor Volterrában voltam. Viszont mire visszajutottam, hogy újból megnézzem a könyvet, az eltűnt. Nem esik meg olyan gyakran velem, csak ha felidegesítem magam eléggé. Hát nem ez is gyengeségre utal? Micsoda egy vámpir. Ahogy Vanessa is mondta. 

    - Elmondod, hogy most miért akarod tudni, hogy néz ki az a férfi?

     -Emlékszel, hogy mondtam valaki a ház közelébe járkál? - Carisle bólint. - Jacob azért keresett meg, hogy elmesélje szembe került vele és elmondta, hogyan nézett ki. Tudni akarom, ha a leírás megfelel. Amikor elmesélte bevillant egy kép az akkori estéről és valahogy, elfogott az érzés, hogy mi van ha... 

Carisle szemei összeszükültek, rájött, hogy mire is akarok kilyukadni. Felsóhajtott.

   - Vörös szem, de ez azt hiszem, hogy nem olyan meglepő. Magas, izmos alakat de nem az a túlon tul izmosság, szőke haja tarkóján aluli volt és cofba kötve.

Döbbenet futott át arcomon. Ugyanazt mondja, mind Jacob és az emlék ami felrémelett. 

    -Bella! Nincs semmi gond, nem vagy egyedül! - bólintok. - De most pihenj egy kicsit! 

Carisle megsimogatja az arcom és elhagyja a szobát. Gondolatok ezerei cikkáznak ág a fejemen. Akkor ez aki a házam közelében jár? Lehetséges, hogy egy és ugyanaz a vámpir aki átváltoztatott? De miért? Miért jár vissza a szüleim házában? Miért tér ide vissza? Keres valamit? Vagy valakit? Találkoznom kell vele! Meg kell kérdeznem, hogy mire volt ez az egész és bánja e a tettét amit akkor elkövetett. Csak vadászni akart? De azt megtehette máshogy is, nem kellett volna balesetet okozzon. Beszélnem kell vele!

Edward:

Gyerünk! Gyerünk! Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy érzel. Gyere ki! Mutasd magad!

A határ szélén álltam, ha egy kis ujjnyit is előbbre lépek már az ők területen vagyok és azt tesznek velem amit akarnak. 

Farkas morrgás hallatszik, majd hamarosan megjelnik a barna farkas.

    -Beszélni akarok veled!

    -Nekünk nincs semmi beszélni valónk! 

    -Nem fordíthatsz hátat! Megfogsz hallgatni!

    -Hagyj engem békén! 

Megakart fordulni és elmenni...

    -Mit tettél Bellával? - de a kiáltásonra megállt. - Mi a fenét műveltél vele? 

    -Bellával csak beszélgettünk. Nem értem, hogy miről beszélsz. Hazament nem? - egy pillantra gondolatai meginogtak és aggódás suhant át, hogy Bella nem ment haza. De miért aggódik? 

    -Hazajött... - megkönnyebbülés gondolata hagyta el. De miért könnyebbül meg? Mi ez az egész? Aztán meglátom. Gondolataiban Bella könnyes arcát és összetört alakját. Megszakad a szívem, ahogy ott látom a földön. Ez a csókunk után volt, a parti ruhájában van. Jacob megsajnálta Bellát. Bella épp, hogy szólásra nyitotta volna ajkait, a gondolat megszakadt. Annyira elmélyedtem ebbe a gondolatba, hogy észre sem vettem Jacob már előttem áll emberi formában.

    - Szállj ki a fejemből! Mi történt Bellával?

    -Hát nem tettél vele semmit? Nem kábítottad el? Valamit tudtok, rendben de ne rajta próbáljatok ki! És ne vedd ilyen könnyen szádra nevét! Nem a barátod! - vicsorítom rá a fogaimat. 

   - Miről beszélsz? - nézett rám értetlenül. - Milyen elkábításról beszélsz? - igazat mondja, nem érti, hogy miről beszélek. Semmiféle módszer nem bukkan elő gondolataiban. Akkor Bella nem ezért ájult el. Kissé hátrálok. - Mi a baj? Mi történt Bellával? Elkábították? Ez hogy lehetséges?

    - Bella elájult, ahogy hazajött. 

Jacob arcán döbbenet futott végig. 

   - Ez mégis hogy lehetséges? Ő nem egy vámpír? Miről beszélsz? - kérdezte zaklatottan. Túlzottan is zaklatottan. Mi ez a reakció?

    -Nem tudjuk, csak hazajött kérdezősködött majd elájult a szemünk láttára. 

    -Ez meg...

     -Mit beszéltetek vele? Miért kérdezgetett arról a férfiról aki átváltoztatta? Ki az a férfi aki a szülei házát környékezi?

     -Nem tudom! Nem tudom, miért érdekli ennyire és a férfit sem ismerem. Csak tudom, hogy többször jár a környéken. Bellának pedig elmondtam, hogy hogyan néz ki. 

   -Azért legközelebb ne vidd el a lányt. Beszélj előttünk, Bella családja vagyunk! 

Lépek ismét közelebb hozzá és nézem provokatívan. 

    - Ha ő azt akarja, hogy ne halljátok akkor úgyis teszek. Ez nem a ti dolgotok. Amugyis, csak most jött hozzátok. Lehet még nem bizik meg bennetek.

Mérgesen össze koccantottam a fogaimat. Jacob csak egy fél oldalas mosolyra huzta az ajakit majd hátat fordított és elsétált. Mi ütött ebbe? Tényleg megsajnálta Bellát? Most viszont nem ez a fontos. Vissza kell mennem a házban és meg kell néznem ha Bellával minden rendben. 

Bella:

Kilépek a szobából és a terasz felé veszem az irányt. Lentről TV zaja hallatszik és Alice szobájából sakk bábuk kopogása. Alice és Jasper, ahogy hallom útobbi vesztésre ár, mire Alice csak kuncog hiszen látja előre párja lépéseit, amaz pedig még mindig azt hiszi, hogy nyerhet ellene. De aranyosak! Kilépek a terasz ajtaján, Rosalie a korlátnál áll.

    -Szia! - jó is, hogy itt van. 

   -Jobban vagy? - kérdezi miközben kicsit hátra pillant.

    -Igen! Köszönöm. Illetve, köszönöm, hogy kiálltál mellettem.

    -Tudom, hogy nem részesítettekek a legmelegebb fogadtatásban. De Vanessa akkor is rég kihuzta a gyufát. Nem beszélhet így senkiről. 

    - De igaza van... Selejt vagyok! - én is a korláthoz lépek. 

    - Attól, hogy hiányolod mindazt ami volt, nem azt jelenti hogy selejt vagy. Vannak emberi érzéseid. Megtudlak érteni. Hasonló helyzetbe voltam anno én is. Házasságra készültem. Meg volt mindenem. A családom mellettem állt és elhalmoztak a figyelemmel és a város legfressebb férfija engem választott mennyasszonyának.

    -Mi történt? - figyelemmel követtem végig Rosaliet. Lehet, hogy hasonló történt vele mint velem?

    - Mind az amit akartam, egy lépésre volt. Család, házasság, majd gyerekek. Ám egyik este késön mentem haza a barátnőmtől, vőlegényem pedig részegen kint volt az utcán a barátaival. - összecsukta szemeit, megelevenedtek előtte a múlt emlékei. - Kihasználtak. Meggyaláztak és ott hagytak az utcán. Carlisle talált rám és változtatott át. Másnap fellázadtam és mindenkin bosszút álltam. Emmettel boldog vagyok, boldogabb mint valaha és ez sosem fog megváltozni, de maradunk ilyenek örökre. - bánat csillant fel a szemeiben. Rosalie hasonlóan érez, mint én. - Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne megöregedni, együtt nézni ahogy a gyerekink felnőnek, ahogy unokaink lesznek, ahogy kézen fogva ülünk a tornácon. De ez mind csak álom, képzelet ami után vágyok. Te is csak vágysz a múltért. De Bella, ne add fel! Eljön neked is egy kis boldogság. És ha azért akarod megtalálni, hogy az a férfi megfizessen tetteiért. Hát lázadozz! Ne add meg neki az örömöt, hogy így megkeseredj.

Bosszut állni a férfin? 

    - Köszönöm, Rosalie, hogy megosztottad a történetedet velem. 

Rosalie felém moslygott először amióta itt vagyok. Majd elkezdtünk beszélgetni. Olyan jól elbeszélgettünk. Megláttuk, hogy sok a közös bennünk és megértsük egymást. Rosalie kedves lány, lehet risegnek tűnik, de valójában ő is érzékeny és sebezhető. 

     - Bella! - kinyilt a terasz ajtaja és Edward jelent meg az ajtóban. Szemei elkerekedve és megkönnyebbüléssel telve, rám tkeintett, majd átszellte a köztünk lévő távolságot és átölelt.

      - Annyira örülök, hogy jól vagy. Annyira aggódtam!

Karjai biztonságot sugároztak, olyan biztonságot és melegséget amit nagyon rég éreztem. Valahogy nem akartam kiszakadni ebből az ölelésből, valahogy úgy éreztem itt most minden gond elfelejtődik és a világ legjobb helyén vagyok.