15. rész Társalgás

Aishiteru

15.rész Társalgás

Edward:

5 nap telt el, mióta Bella hozzánk érkezett. Azóta az este óta, Bella nem szólt hozzám egy szót sem, sőt igazából sokkal jobban bezárkozott, az ő maga kis világában. Senkihez nem szólt, egyedül Carlisle-hoz, esetleg Esme-hez. De azon kívül még jobban önmagába fordult. Nem érdekelte ha Alice elhívja vásárolni, sem ha Emmett hecceli. Nem érdekelte semmi, magába zárkozott és folyton a gondolataiba révedt. Bár sejtettem, hogy miről van szó, kíváltó okát nem tudtam és bár megkiséreltem nem jutottam előbbre Carlisle gondolataival. Ugyanis nagyon jól őrízte, mindezeket. Egyszer rám is szólt, hogy ne keressek, mert Bella ha akarná megosztaná. De egyelőre ő nem teheti. 

     - Szívem, akkor hamarosan indulunk Alice-al?! - lehelt csókot ajkaimra Vanessa. 

Mindeközben ránk köszöntött a hétvége is, amire Vanessa már nagyon készült. Végül úgy döntöttük, hogy Ozette-be megyünk kempingezni és csodálni az Ozette tavat. Vanessa még utolsó pillanatban is Port Angelesbe akart elmenni, hogy körbe nézzen és hátha valamin megakad a szeme amire szükségünk lenne. Csak bólintotta, miközben forgattam egyet a mai újságon. A nappaliba ültünk, péntek délután volt. Carlisle még dolgozott, Esme Rosalie-val volt elmeve árvaházba vittek ajándékokat. Emmett és Jasper kint harcoltak. 

    - Akkor majd jővünk! - intett vissza és már el is tűnt az ajtóba.

Felsóhajtottam és lecsaptam a nappali kis asztalára az újságot. Az útobbi napokban folyton Bellán járt az eszem. Egyszerűen megbabonázott, pedig csak alig 5 napja ismerem. Mi ez az egész?!

Feltekintettem az emeletre, ahonnan semmi hang nem szűrödött ki és kisebb tétovázás után úgy döntöttem, hogy felmegyek hozzá. Ezt csinátl mindig, haza jöttünk a suliból és azonnal felsietett a szobába. Felsiettem a lépcsőn, majd jobbra fordultam, hogy elérjem Bella szobáját a folyosó végén. Az ajtóba viszont még megtorpantam egy kicsit, ahogy a kezem a kilincsért nyúlt. Bekopogtam, majd forditottam is a kilincset, ami azonnal nyitodott:

   - Bella? - szóltam be, viszont hang nem hallatszodott.

Beléptem a szobában és hirtelen megtorpantam. Földbe gyökerezett a lábam... teljesen elámultam... de semmi rossztól. Bella az ablaknál állt, ami tárva nyitva volt,  gyönyörű volt. A szellő lassan bejárta a szobát és kellemes, édes barackvirág illata szétáradt. Barna haja dús hullámokba esett a vállára, a kikandikáló nap éppen őt érte, ezzel megcsillogtattva hófehér bőrét. Egy lenge kis szatén vörös ruhát viselt, ami csinos alkatát, karcsu termetét és domborulatait jól kihangsúlyozta, formás combja egy részét kivillant, ahogy hófehér vállai is. Nem tudtam levenni róla a szemem, Aranybarna tekintete most fordulta felém, amely úgy csillogott mint az égen a csillagok. Éreztem, ahogy türtöztetnem kell magam, mert legszívesebben odamentem volna, karjaimba kaptam volna, végig simitottam volna bőrén csókokkal halmoztam volna el minden egyes kis porcikáját. Edward! Szedd össze magad! Szívem heves zakatolásba kezdett.

   - Na haragudj! - fordultam el, zavarbejtően. - Én... izé... mindenki elment itthonról, gondoltam beszélgethetnénk. 

   - Nincs semmi gond! - hallottam meg csillingelő hangját. - Megfordulhatsz!

Kissé tétóván, de megfordultam. Bella felvett egy vörös köpenyt, de még így is vágyat kelltett bennem. Miért?! 

   - Nos, akkor lenne kedved beszélgetni? - arra készültem, hogy nemet mond. De egy próbát azért miért ne tehettem volna meg?

   - Persze! - mosolyodott el halványan. - Szeretnél elmenni egy kis sétára? - sanditotta fel a szemét.

Öröm járta át a testemet és mosoly kuszott az ajkaimra amit ebben a pillanatban, semmi sem ronthatott volna le. Szeretne velem beszélgetni.

   - Persze! Sétáljunk egyet az erdőben? - mutattam az erdő zugai felé.

    - Igen, csak átöltözöm ha nem gond? - emelte fel szemöldökét.

Végig pásztáztam a szememet újra vékonyka termetén, de hamar észbe kellett kapnom, hogy mindezt Bella észreveszi. Így megköszörültem a torkomat és gyorsan eltekintettem:

    - Persze, megvárlak kint! - és gyorsan mielőtt bármi hülyeséget csinálnék kiléptem és megálltam az ajtóban. Huh, Edward, nyugodj le! Nyugodj le! Ne gondolj Bella csodaszép, kifinomult, formás testére... Néhány órán belül Vanessával uton lesztek egy kis közös kiruccanásra. Vele vagy együtt!

   - Mehetünk? - szinte hátra estem, annyira elgondolkodtam, mikor kinyilt az ajtó mögöttem. Kissé neki is ütköztem a lánynak, aki éppen rajta szeretett volna kilépni.

    - Ne haragudj! - gondolkodás nélkül tenyerim közé fogtam arcát. - Jól vagy? Megütöttelek? - tekintettem rá aggódva.

De válaszul csak egy kis kuncogást kaptam.

   - Mi olyan vicces? - néztem értetlenül, ám könnyed boldogsággal.

    - Úgy aggódsz miattam, mintha bármi  testi fájdalamat is okozhatnál. De nem tudsz, azaz egy ennyi nem fáj. - helyesbített.

   -  Sosem bántanálak! - csúsztak ki a szavak gondolkodás nélkül. 

Majd mire feleszméltem, hogy mit is mondtam, zavarba jöttem. Ez sem semmi, vámpir létem során nem éreztem még soha azt, hogy bárki is zavarba hozott volna. Ám most mégis, Bellának sikerült. 

   - Köszönöm. - válaszolta, de nem nézett felém, hanem elindult lefele, követtem.

Kiléptünk a házból és neki indultunk a fa rengetegének. Örültem, hogy Bella elfogadja társalgásomat. Jó hosszú percekig csak némán sétáltunk egymás mellett. Csend honolt a tájra is, egy egy szellő suhogott csak át megrezegtettve a fák koronáit. Valahol távolban őz motoszkált és puma vinnyogott. Bella folyamatosan előre nézett, nyugodtan sétátlunk emberi tempóba, mindeközben én őt néztem.

    - Szeretnél valamit mondani? - tőrte meg végül ő a csendet. - Vagy van valami az arcomon?

   - Én... izé... bocsánat. - néztem el gyorsan ismét zavartan.

    - Edward... - állt meg előttem, amire kissé megszeppentem. - Nagyon sajnálom, hogy aggódnotok kell értem. De minden rendben van, én már megszoktam ezt. - nézett rezenéstlenül aranybarna tekintetével. - Ilyen kis magányos farkas vagyok! - nevetett fel, de harsányan.

    - Szereted az esőt? - kérdeztem gyorsan témát válltva, mielőtt olyan irányba vetnénk magunkat, hogy összevesznénk és elszalasztanám az esélyt, hogy beszélgessek Bellával.

    - Az esőt? - nézett meglepetten. - Az időjárásról fogunk beszélni? - húzta fel a szemöldökét és kissé felnevett, én is követtem nevetését.

  - Öhm... hát úgy tűnik. - vakartam meg a fejem.

  - Hmm... szeretem nézni az esőt. Olyan megnyugtató... - válaszolta egyszerűen. 

   - Hiányzik a hó? Alaszkában inkább az járatosabb nem?

   - Nem is tudom. Hófehér, csillogó hó... mint a bőröm - emelte fel bal kezét. - Hideg és... - de ebben a pillanatban elhallgatott és felém nézett. - Talán. - válaszolta röviden. - Neked milyen itt Forksba?

    - Hmm... kellemes. - válaszoltam én is röviden. - Mivel az ország egyik legcsapadékosabb zuga, nem süt annyira a nap, szóval nagyon jó hely a magunk fajtánknak.

Bella helyeslően bólintott.

    - Milyen? - ült le az egyik fa tővébe.

   - Mi, milyen? - néztem értetlenül rá és követtem, hogy mellé telepedjek.

   - Milyen nem emlékezni semmire az emberi létedből? - meredt a távolban. Meglepett a kérdése.

   - Hát... kínzó. - sóhajtottam fel. - Bár kitudja mi történt velem, milyen is volt az életem... de mégis ez a sötétség fájó. Emlékeket akarnék! Főleg olyankor, mikor mindenki az emberi életéről oszt meg dolgokat. Irigylem őket. Ahogy... - néztem feléje. - téged is.

   - Engem? - lepődött meg és aranybarna iriszeivel felém fordult.

    - Igen. Hiszen nézz magadra, mennyire óvod a múltadat. Ragaszkodsz az emlékekhez...

   - Az én emlékeim sem olyan elevenek. - tiltakozott. - A vőlegényem arcára nem emlékeszem, egyáltalán... - mondta szomorúan.

    - Te feleteni akarnál! - állapítottam meg.

Fél szemmel rám nézett, majd egy halovány mosoly villant fel arcán. 

   - Bella, hidd el ez nem olyan jó dolog. Az, hogy a sötétségbe tapogatozok, hogy életem 17 évébe vajon mi volt velem, ki volt a családom, barátaim, mit szerettem, mit nem.... egyáltalán ki voltam . -kissé talán ingerültebb lettem a szavak hallatán, mint kellett volna, megragadtam Bellát a vállaitól. - Bella ne akard ezt! Ne kívánd, hogy felejtsd el önmagadat. Mert az is egy fontos részed!

   - S...ss...sajnálom. - fordította el a fejét.

    - Nem, én sajnálom - engedtem el. - kissé elragadtattam magam.

    - Mióta zongorázol? - válltott most Bella témát.

     - Már jó rég óta. - villantottam fél oldalas mosolyt. - Nem is tudom, kipróbáltam ezt azt vámpir létem során. Szeretem a zenét, valahogy kötödni akartam hozzá. Próbálkoztam hegedűvel, gitárral, de nem ragadott meg annyira, mint a zongora.

    - Nagyon szépen játszasz! - összekuporodott, átölelte lábait és térdeire hajtotta fejét. Olyan szép volt, olyan törékenynek tűnt, megakartam védeni gondolkodás nélkül.

    - Köszönöm! Neked, mi a hobbid?

    - Nem is tudom... én is próbálkoztam az évek során egy két dologgal. De semmi nem kötött le hosszú ideig. Pedig az örökléthez kellene valami társ nem? - húzta fel a szemöldökét

Mosolyogva bólogattam, miközben halkan mindketten felnevettünk. Kellemes társalgásban elegyedtünk, aminek nagyon örültem. Bellát nem láttam, hogy szorongana vagy bánkodna. Kérdezkedtük egymást és ismerkedtünk.  Persze vigyáztam milyen témákra evezek. Viszont meglepetésemre még egy két emberi emlékét is elmesélte.  Társasága nyugodtsággal töltött el és boldogsággal, valahogy azt akartam, hogy itt ragadjunk ebbe a pillanatban.

    - Nézd csak, ott a közelben egy rét. Nem megyünk oda? - pillantottam Bellára, hiszen a távolból szép lila erdei virágok villantak fel. - Leülhetnénk oda!

De ő csak meredt előre amerre mutattam és mintha fájdalom, bánat suhanna át rajta.

   - Inkább.. inkább, menjünk vissza. Jó?! - ragadta meg karom. - Biztos Emmették már végeztek és Carlisle is hazaér hamarosan.

Csak bólintottam és lassan megfordultunk és elindultunk visszafele. Miért nem akarja, hogy arra menjünk? Ez furcsa volt, ahogy hirtelen megváltozott a hangulata. A visszavezető út csendbe telt. Egy ideig legalábbis...

   - Hé! - testem megfeszült, ahogy meghallottam a férfi hangot és megéreztem a farkas bűzt. Gondolkodás nélkül rejtettem magam mögé Bellát és támadó állásba helyezkedtem. - Te vámpir csaj!

Azt hittem Bella is így fog, de nem így lett. Vámpir csaj? Ez Bellát akarja... Rá mordultam, mire Bella vállamra helyezte a kezét és ellépett előllem. Értetlenül meredtem rá. Ő ellenség... Bár igaz, hogy a mi területünkön van így nem támadhat meg.

   - Jacob... mit szeretnél? - állt meg szemtől szembe Bella, mire úgy tűnt, hogy Jacob kissé enyhit testtartásán. De hangneme továbbra is harsány maradt.

   - Csak szólni szerettem volna, hogy az a vámpir akit ugy kerestél. - akit keresett?

   - Nincs egyedül? Ismét ugyanazt az útvonalat megtették? - érdeklődött Bella.

    - Nem... - rázta a fejét a vérfarkas, közbe szeme szögletébe felém nézett, ahogy egy lépést tettem feléjük és rám mordult.

     - Edward... nincs semmi baj. - szólt hátra Bella, mire megtorpantam. Hogy bízhat meg ilyen könnyen benne? Egy vérfarkas, akivel alig ha néhány percet beszélt eddig.

    - Nem, de felbukkantak a területünkön. Felismertem annak a vérszívónak a szagát, de nem volt egyedül. A falkával utánuk eredtünk de ismét csak sikerült megszökniük. - sziszegte fogai közül idegesen. Lassan tettem egy lépést Bella iránt, ha dühbe gurul ez a dög, tuti átváltozik.

    - Hogy nézett ki? Most nem láttátok arcból? A társa?

    - Sajnos nem láttuk. A társát is hátból láttuk, loboncos, korom fekete hajjal és sötét bőrü.

    - Sötét bör, loboncos haj? - mérlegelte a hallottakat Bella. - Rendben, köszönöm, hogy szoltál. 

    - Nincs mit! De ne vedd nagy dobra ezt az egészet. Csak gondoltam jógod van tudni ha már ennyire keresteted.

Összeszükítettem a szemeimet és beleolvastam a gondolataiban. Bellával korábbi találkozáson járt a feje és hogy mennyire magányt is látott benne, valahogy sajnálatot érezett iránta és arra gondolt, hogy ennyit még megérdemel Bella. 

    - Száj ki a fejemből te vérszívó! - annyira elfeledkeztem, hogy nézem.

    - Bella, most már visszakellene mennünk. - ajánlottam és vállára helyeztem a kezem.

    - Rendben. - fordult félig meg, de szemeit továbbra is a vérfarkason tartotta. - Köszönöm Jacob!

A vérfarkas csak bólintott, de nem mozdult meg, arra várt, hogy mi menjünk el először. Megfogtam Bella kezét és elkezdtem magam után húzni. 

    - Edward nyugodj meg! - próbálta ki húzni a kezét de szoritásom erősebb volt. 

    - Bella ők az ellenségeink. Nem tudod, hogy mire számíts. 

    - Mégis ide jött, a területetekre, kockáztatva, hogy átadjon némi infot. - meredt rám dühösen.

Majd kirántotta kezét és vámpir sebeséggel indult visszafele. Oh, Bella kikészítesz. Felvettem a tempót és neki indultam én is az útnak. A többiek még nem értek vissza, De nemsokára csatlakoztak hozzánk Esme-ék, majd Carlisle és Emmett-ék is. Bella a szobájába vonult néhány perc után. Reméltem, hogy maradni fog miután annyit beszéltünk, de ismét csak úgy válltunk el, hogy összekaptunk. Mit várhatnék? De mégis mi a franc üt belém, ha Bellával vagyok?! Hol boldogság, hol aggódás lobog fel bennem. Nem voltam ennyire ingatag az érzelmeimmel eddig. Most miért?!

De sokáig ezen nem törhettem a fejem, ugyanis nemsokára Vanessa-ék is visszatértek. És bár nem egészen így terveztük, de este neki álltunk az utnak. Aminek természetesen Vanessa nagyon örült. Távol kellett lennem Bellától. Összekell szedjem magam. Nem tudom mi ütött belém de, ezt kell tennem. Szóval elbúcsuztunk hétvégére a családtól és beültünk az autóba. Persze Bella nem jött le még ekkor sem. Elkell engedjem, ez a hétvége csak az enyém és a Vanessaé.

Már éjffél körül járt, így az utak nagyjából üresek voltak. Néhány kocsi hajtott velünk együtt az utakon. Nem kiméltem a gázt, beletapostam és Ozette felé vezető utat 1 óra és negyed helyett megtettük kevesebb, mint egy óra alatt. Befizettünk a kemping helybe, majd egy elég távoli zugot választottunk magunknak és felvertük a sátrunkat. Vanessával szerettem volna, ha inkább nem szállunk meg emberek között, de Vanessa-nak néha vannak pretenciói.

    - Nos, szívem, akkor mit szólnál egy kis együttlétre miután felállítottuk a sátrat? - hajolt közel Vanessa és suttogni kezdett.

   - Nem megyünk el egyet sétálni? Ozette tó az erdőn túl van, biztos nagyon szép az ég és a tó.

    - Rendben! - bólintott egyből rá. Ezen kissé meglepődtem. Aztán meghallottam a gondolatait is Nyugi Vany, ez a hétvége a tiétek. Bőven van időtök együtt lenni. És az a cafka nőt is elfogja felejteni, mire visszamegyünk. A tervem nincs, hogy kudarcba fulladjon. De a tervét nem elevenítette fel, így nem tudtam rájönni, hogy mire készül. Nem tetszett, hogy Bellát ismét "cafká"-nak nevezte. Viszont nem ragadhattam le most erről, a hétvégét együtt töltsük.  Nem lenne jó ha vitával kezdenénk. 

Felállítottuk a sátrat és elindultunk a közeli erdő felé, hiszen annak túl oldalán Ozette tó terült szét. Kézen fogva és emberi tempóba tettük meg az utunkat. Közben beszélgettünk, de valahogy ez olyan általánosnak tűnt, akaratlanul is folyton a minapi beszélgetés jutott eszembe Bellával. Ahogy a forksi erdőbe sétálgattam és társalogtunk. Ahogy megnyugvás és melegség járta át a testemet.

   - Szívem, szívem, minden rendben? - legyezketett előttem Vanessa.

   - Igen, ne haragudj elgondolkodtam. Mit is mondtál? 

    - Néha elgondolkozom, hogy milyen jó is lenne ha én olvasnék a te gondolataidba. - mosolygott el sejtelmesen. - Amúgy meg megérkeztünk!

Fordította fejét előre. Követtem példáját és ekkor elém tárult az Ozette tó. A szél nem fújt, igy lassan fordozodott a víze. A Hold és a csillagok  nagyon szépen megragyogtak a víz tükrén. Csend honolt a tájra. Az egész tavat erdő fogta közbe. Magasodó fenyők és cserjék körvonalazodtak ki körbe. Az egyetlen duruzsoló termtmények a bogarak voltak. Néhányuk táncra is hívta a másikat.

    - Ez nagyon szép mi? - nézett fel rám Vanessa mosolyogva.

   - Igen, valóban az!

Vanessa elkezdett a tó felé húzni, majd egész közel a vízhez, a parton megállt, szembe fordult velem és megcsókolt. 

   -  Nos, nincs kedved egy éjszakai fürdésre? - incselkedett velem.

   - Inkább nem ülünk csak le és gyönyörködünk a tájba?

Mi a baja most komolyan? Remélem, hogy nem lesz ilyen unalmas egész hétvégén. Vajon az a cafka jár a fejében? Ismét türtöztetnem kellett magamon, hogy ne szóljak rá. Miért beszél így róla? Mi rosszat tett ellene? Bella nem ártott neki, csak most találkoztak. Leültünk a fűbe, Vanessát átöleltem és csendben néztük a tót. Nem is tudom mennyi idő telhetett el így, mikor Vanessa hátrafordult és megcsókolt. Mohón kapott ajkaim után és simult karjaimban. Vágyott értem, de nekem nem volt meg ez a szenvedélyem... mégsem toltam el magamtól. Ő a barátnőm!

Bella:

5 nap telt el amióta Cullen házba vagyok. A levél megtalálása óta csendesebb vagyok a szokásosnál. Nagyon jól esett, hogy Edward megnyugtatott, valahogy a közelében fura melegség járja át a testem és nyugodtság. Mintha múlt árnyai, már nem fájnának annyira. De amint rájöttem erre, szuró fájdalmat éreztem a mellkasomban és zöld iriszek képződtek szemeim előtt. Nem szabadna ezt éreznem. Nem! Az én Edwardom, jelenti számomra csak a világot. A világot... aminek ő már nem részese.

Jó volt beszélgetni Edwarddal, gondoltam kissé elterelem a gondolataimat. Nem akartam megbántani, hogy felhoztam semmire sem emlékszik emberi létéből. Valóban ha én sem emlékeznék, valahogy az talán jobb lenne. Nem kellene kínozzon azaz érzés, hogy elfelejtettem a vőlegényem... de, egy ilyent elfelejteni?! Elfelejteni azt a személyt aki világot jelenti neked, akivel összeakartad kötni az életed. Ez mégis fájdalmasabb! Elhamarkodottan beszéltem. Vajon Edward miért nem emlékszik semmire emberi mivóltából? Persze megint úgy végződött mint eddig, egy kis vitával az egész társalgásunk. Nem értem miért volt úgy ki?! Oké, Jacob vérfarkas, rendben felfogtam, ellenségek vagyunk. De nem azért jött ide, hogy bántson, hanem gondolt rám és közölt némi információt azzal a vámpirral. Loboncos, korom fekete haj? Tehát nincs egyedül, de vajon lenne ennek köze a környékhez ahol a házunk van? Miért járnák ott? Mondjuk eddig egyedül járkált és most azt mondta Jacob, hogy nem ott találtak rájuk. Nincs egyedül. Csak ez kell legyen a szemem előtt. Annyi kérdés...

Hallottam amikor Edward és Vanessa elindult a kis hétvégéjükre. Irigyelm... irigylem az egész Cullen házat, mivel azzal lehetnek akit szeretnek. Én sosem leszek újra szerelmes. Közelebb léptem a mostani szobám fiókos szekrényéhez és kihuztam egy rámát. Ebbe őrizgetem a kis levelet, amit néhány napja kaptam. Végig huztam a kezemet a kereten és szemeimmel végig követtem az utolsó sorokat. "Szeretlek bárhogy is légy és várok rád! Ameddig csak kell! Mert tudom, hogy visszajössz, hozzám! Szeretlek mindennél jobban a világon!"

   - Oh, ne haragudj! Nem tudtam, hogy van itt valaki. - léptem ki a teraszra, ahol Rosalie állt. - Megyek. - fordultam is vissza. Az egyetlen akivel alig válltottam néhány szót az Rosalie volt. Láttam szemeiben, hogy őt is bántja valami és egy két szót hallva Emmett-től és Carlisle-tól tudtam, hogy őt is a múltja ragasztja le.

   - Nem, semmi gond! Én amúgyis megyek be! - szólalt meg és ellépett a korláttól.

   - Rosalie! - szólítottam le mielőtt kilépett volna. Megállt, de nem fordult felém. - Öhm... nem, semmi! Hagyjuk! - mégis mit akarok tudni?! Csak valahogy az a halovány fény a szemébe, néha úgy csillog mint ahogy nekem szokott a bánattól.

Egy pillantra kissé oldalra fordiotta fejét, de nem mondott semmit. Végül be is lépett a házba én meg egyedül maradtam a teraszon. Felsóhjatottam és a korlátra támaszkodtam. Majd felnéztem az égre, a Hold ezüstösen tündöklött. A távolból farkas kiáltás hallatszott. Vajon Edwardék mit csinálnak most? Egyáltalán miért rémlik fel most Edward?