16. rész Múlt és jelen emléke

 

Aishiteru

16. rész Múlt és jelen emléke

Edward:

Egész este ölelkezve ültünk a tó partján és gyönyörködtünk a tájba. Idill és romatnikus helyzet, de számomra valahogy nem volt meg az a hangulat. Folyton messze jártam, igazából 1 óra és 11 percre. Az orszá egyik legcsapadékosabb zúgába, egy erdőbeli házba, ott is egy kis fehér szobába, ahol egy barna hajú, aranybarna szemű nő üldögélhet. De kikellett ezt zárnom! Nem szabadott, rá gondolnom nem!

   - Szívem! Mi jót olvasol?

Mielőtt épp virradt volna visszamentünk a kempingező helyhez. A sátorba beszélgettünk egy keveset, majd mikor kintről hangzavar kelletkezett mi is felkeltünk. Az emberek meglepetten néztek felénk, hiszen még tegnap nem voltunk itt és elég ritka, hogy este érkeznek kempingezni. Ám nem tulajdonítottak sok időt a mérlegelésre, ugyanis ahogy a nap felkellt sokan elindultak a tóhoz halászni vagy túrázni. Mi is úgy döntöttük Vanessával, hogy a napot egy túrával kezdjük. Kézen fogva sétáltunk az erdőbe a ösvény mellett miközben a tájat kémleltük. Különböző történetekbe elegyedtünk és megkellett mondjam, hogy jól esett. Bár mindig is kellemesen elbeszélgettem Vanessával. Megkaptuk a közös hangot és sokszor egyezett is a véleményünk. Mégis folyton a Bellával való beszélgetés rémlett fel. Miután visszatértünk lementünk mi is a partra, azaz először csak én, Vanessa át akart öntözni. Leteritettem egy pokrocot és rá feküdtem miközben egy krimi-s regény könyvét nyitottam ki, hogy olvassak. Nem kellett odanézzek, hogy sejthessem mi is történik egészen. Ugyanis a tó partján ülödgélő férfiak hangja nagyon zengett a történtekről, Vanessa iránt áhitoztak. És amint felé néztem, megértettem miért. 

   - Nos?! Milyen az új fürdő ruhám? - állot meg velem szembe.

Egy kicsi aranyszínű bikinit viselt, ami jól láthatóvá tette fehér bőrét és csinos alakját. Azt bekellett valljam csinos volt. Ám mégis más nő jutott eszembe, a vörös szatén ruhájába, ahogy ott áll előttem és karcsu alakatát semmi sem takarja csak egy anyag... 

   - Vanessa, mégis mit csinálsz?! - néztem értetlenül rá és felálltam, majd felé lépkedve egy takarót teritettem rá. - Nincs nap, hűvös van az emberek nem járnak fürdőruhában.

   - Ugyan már! Egész kellemes a levegő. - dobta le róla a takarot. - Na, nem tetszik az ajándékom?! - simult hozzám.

   - Vanessa, nem kellthessük fel a figyelmet! - léptem el tőle és ismét kézbe kaptam a takarot, körbe tekerve. - Nem is tudom, mi járt a fejedbe.

   - Mi járt a fejemben?! Csak az, hogy meglepjen a barátomat! De nem értem neked mi a bajod, itt állok előtted szinte semmiben és te észre sem veszel. Csak azzal jössz, hogy mit gondolnak az emberek. Mondd tényleg nem kelltettem fel semmi vágyat neked? Ennyi rút lennék? - vette le a takaroját, de csak annyira, hogy felfedje alakját.

   - Nem arról van szó. Te egy nagyon csinos nő vagy Vanessa, de...

   - De.?! Mi de?! Eljöttünk egy közös hétvégére de rám sem figyelsz! - kapta magára a takarót. - Csak azt ne mondd, hogy az újonnan érkező családtagon jár az eszed?! - nézett rám dühösen és csak ez fokozodott mikor nem válaszoltam neki. - Hát ez remek!

Ezzel kapta magát és visszasietett a sátor felé. Felsóhajtottam és ledobtam magam a takaróra, arcomat tenyereimbe temetve. Miért van ez?! Miért van az, hogy egy nagyon csinos lány ajánlja magát nekem és én egyszerűen visszautasítom. Bella?! Nem, mint mondtam korábban sosem vonzodtam igazán Vanessa iránt. Adtam egy esélyt neki, de egyelőre változás nem történt. Nem úgy érzek iránta, ahogy Carlisle Esme iránt, vagy Emmett Rosalie iránt vagy Jasper Alice iránt. Habár amióta megjelent Bella gondolataim tele vannak vele. Mintha megbabonázott volna. De nekem Vanessa a barátnőm!

Kifujtam mélyen a levegőt, majd felkapva a takarot és a könyvet Vanessa után indultam. A parton pihengető férfiak sem értették az egészet. Az ők szemükben Vanessa a legcsinosabb nő volt, akivel valaha találkoztak és fel nem tudták fogni, miért utasítom vissza. Na persze nem egynek megfordult a fejében, hogy elvinné egy körre helyettem. De erre csak rá mordultam. Vigyáznom kell rá! Bár az is igaz, hogy előbb esne nekik bántodásuk, minthogy Vanessának.

   - Vanessa! - értem a sátrunkhoz és lehajoltam. - Vanessa, gyere beszéljünk! - bentről szipogás hallatszott. Le csuktam a szemeimet majd úgy folytattam . - Vany, kérlek!

   - Miért kellene?! Te úgyis megvagy nélkülem!

   - Ne haragudj rám! Előttünk még a hétvége, élvezzük ki. Jó?

   - Én nem ezt akarnám!? - csattant a hangja.

   - Menjünk el vásárolni? Mit szólsz?

Csend telepedett kettőnkre. Már felakartam adni és hagyni egy kis időt, míg lenyugszik de a következő pillanatba morocgás hallatszott a sátorból, majd elhúzodott a zipzár. Vanessa már fel volt öltözve egy sárga major viselt és egy farmer nadrágot. Kissé pirosak voltak a szemei jelezve, hogy könnyeket ejtett.

   - Nem lesz olcsó! - tekintett rám kissé sötét aranybarna tekintetével. 

Elnevettem magam és felé nyújtottam a kezem, mire örömmel fogadta el azt. Ezzel elindultunk a városba. Körbe jártuk a boltokat, miközben Vanessa itt ott vett magának egy új ruhát vagy valami ékszer, kis csecsebecsét. Közben nem feledkeztünk meg a családtagjainkról is... Bár Bellát nyilván Vanessa elfelejtette volna, én nem tettem... is míg ő ellépett valamit felpróbálni én kiválasztottam egy kis ajándékot neki is. A szombati nap végül a város felfedezésével telt el. Mire leszállt az este és alig néhány ember nevetgélt a kempingező helyen részegen visszaértünk. Mikor mindenki nyugovóra tért, mi elmentünk a tóhoz és csobbantunk egyet. Bár Vanessa kacérkodott, hogy mezetlen fürdés legyne, lebeszéltem róla és fürdőruhában usztunk egyet közösen. Azt akartam, hogy egymásba feledkezzünk, de nem így lett... a csókok, a simogatások, gondolatban máshoz akartak tartozni. Hiába hittem, hogy az elmúlt délután elfelejtettem Bellát, a közös programok csak egy ideig voltak hatásosak. Szívem máshová vágyakozott. Kínzott és nagyon sajnáltam érte Vanessát. A vasárnapi nap társasjátékozással, pihenéssel töltöttük a tó partján. Majd olyan 4 körül összepakultunk és elindultunk haza. Bár várhattuk volna az éjszakát, nem tettük. Így most a rendes óra szerint 1 óra és 11 perc alatt értünk vissza Forksba.

Bella:

A hétvége ripp - ropp elsiklott felettünk. Szombati nap délelőttjét egy magamba töltöttem a szobába, végül Carlsile jött fel értem, hogy menjek társasjátékozni. Még Rosalie is csatlakozott és egész jól éreztük magunkat. Elzear-ékkel is sokat társasoztunk, egy kis kikapcsolodás, elütni az időt. Beszélgettünk és viccelődtünk. Kedves volt a Cullen család, látszott, hogy nagyon összetartóak és szeretnek együtt lenni. Jó volt ennek a részese lenni. De azért hiányoztak Elzear-ék is. Ne felejtsem meglátogatni majd őket, biztos aggódnak értem. Aztán film nézéssel töltöttük az időt, Emmett választott valami Jack Chen-es akció filmet. Este mindenki a szobájába húzodott és csak pihent az ágyán... azaz majdnem mindenki Rosalie és Emmett hát jól elvoltak egymással. Vajon hogyan bírják ezt? Akaratlanul is elpirultam és zavarbajöttem a hangoktól. Végül estéli vettem rá magamat. Az éjszakai égen megannyi csillag ragyogott, egy felhő sem kuszott rajta. A szellő kellemes hűvösségről árulkodott és csak ő zajongott a hatalmas erdőbe. Ugyanazt az utat tettem meg amit az előző nap Edwarddal. Újra lejátszodott előttem a beszélgetésünk és valahogy azt kívántam, hogy bár itt lenne ő is velem. Beszélgethetnénk egy kicsit. De ő most valószínüleg szintén a barátnőjével van elfeledkezve. Annyi különbség volt, hogy most már a rétig is elmentem. Korábban egyszerűen nem akartam oda menni, rám törtek az emlékek és az fájt, hogy azokhoz az emlékekhez, nem tudtam társítsani arcot. Attól féltem, hogy új emlékekkel irom fel őket, azokat amikhez nem tudom az én Edwardom arcát társítani. Csend honolt itt is, lassan közelítettem meg a rétet, majd leültem a fűbe hátradöltem és csak hallgattam az éjszaka csendjét. Lelkem messze járt valamikor 1918-ban ezen a réten....

Észre sem vettem mennyire eltelt az idő, már a nap első sugarai láthatóvá válltak, mikor feltápászkodtam a földről és indultam a Cullen házba. Carlisle meglepetten és aggódva nézett, amint beléptem a házba, de nem kérdezett semmit. A délelőtti részt végül könyv olvasással ütöttem el. Délután meg úgy döntöttem, hogy Port Angelesbe megyek. Gondoltam körbe nézek és hátha találok valamit amivel feldíszithetném az új szobámat. Tehát beültem a kék Tesla autómban és neki indultam az utnak. Bár Alice szeretett volna velem jönni, ki nem hagyna egy shopping-t, megkértem, hogy inkább maradjon, most egyedül. Persze erre rögtön sejtelmesen nézett az újdonsult családom. Miért kell mindig azt hinni, hogy valamiben mesterkedem?! Alig egy hete vagyok itt és már ilyen vádló pillantásokat kapok. Pedig tényleg nem készültem semmire. Mindenesetre kicsit talán megbántottam Alice-t, de nem gond legközelebb magam hívom el, úgyis rám fér egy kis gardrób frissités. Biztos, hogy örülni fog. Vagy akár, már örül, ha látta a döntésemet és afelől nincs kétségem, hogy látta. Normális tempóba szeltem az utakat, majd egy kis parkóloba hagytam az autot és neki indultam a városnak. Emberi élteme során is voltam itt barátnőimmel és Edwardal is. Habár ugyanúgy, arcok nem társultak az emlékekhez. Jővőhéten elkezdek kutakodni Mason család iránt, valahogy, valahogy megkell tudjam ki ez a férfi az emlékeim homályába, ki az, akihez oly kedves emlékek húzodnak és akivel összeakartam kötni az életemet. Ahogy Port Angeles utcáit jártam butkok között lofrálva, megakadt a szemem egy estélyi ruhás boltnál. Kicsi volt, de barátságosnak tűnt. De ami igazából megragadta a szemem a kirakat egyik babáján egy lila ruha. A szabása valahogy nagyon emlékeztett egy korábbi ruhámra, emberi mivoltomból. Annyi különbséggel, hogy az kék volt. Alól fordrokba rendeződött, tétrden aluli, felül meg  pántos, ám vállainál felvágva hullott le. Talán ami még nem stimmelt az a dekoltázs, ami kissé vágott volt a kelleténél. 

   - Megszeretné próbálni? - elmélkedésemből egy női hang térített ki.

Amikor kinyitottam a szemem egy 20-as évein túl lévő barna hajú, kontybs fogott és barna szemű nő állt mellettem. 

   - Jöjjön csak nyugodtan be! - mosolygott rám és gondolkodás nélkül megfogta a karom és behúzott a boltba. Tehát ő az eladó. - Azt hiszem van pont a méretében a ruha! - ragyogott a szeme. - Várjon csak egy percet!

Ezzel egy kis ajton eltűnt én meg magamra maradtam.  Körbe néztem a boltban, valóban kicsi volt de szebbnél szebb ruhák ékesedtek bent. Halovány zöld fala volt és fehér padlója. A ruhákoz léptem és kicsit körbe nézegettem őket. 

   - Nyugodtan szóljon ha valami megtetszik. - lépett vissza a nő kezében egy lila ruhával. - Tessék csak, a próba fülke arra van!

Adta át kezembe és egy függöny vászonnal eltakart sarok felé mutatott. Bólintottam és kezembe a ruhábal odasétáltam, majd gyorsan átöltöztem. 

   - Huha, magának ez csodaszépen áll! - tátotta el száját az eladónő. - Jöjjön csak nézze meg!

Lassan lépkedtem a tükör felé és kiss bizonytalanul. Korábban eljátszottam ezt már... halandó létemben barátnőimmel egy butikban voltunk ahol felpróbáltam sok sok ruhát és egyik egy hasonló volt. Bálra készültem... vele, Edwarddal. A tükörhöz értem és belenéztem. Jobbra balra fordultam úgy méregettem magam a ruhával. 

   - Nos mi a véleménye? Tetszik? - kérdeztem ismét udvariasan a nő.

Szótlanul figyelgettem magam, amikor is egy csapat férfi ment el a bolt előtt ketten kopogtattak az ablakon és "uuu"-ni kezdtek. Elismerő pillantásokat kaptam. De nem érdekeltek, ez undorító!

   - Hát ön valóban nagyon csinos, csak ezt akarták. - mondta kissé zavarbaejtően az eladónő.

Csak bólintottam és elindultam vissza az öltöző fülkébe. De bármennyire is tetszett a ruha. Hova venném fel? Kinek akarnék ezzel tetszelegni?! Az egyetlen akinek valaha akartam már nincs velem. Így az eladónő kedvessége ellenére ott hagytam a ruhát. Folytattam az utam amiért jöttem. Bementem egy butor boltba ahonnan vettem egy festményt, egy virágokkal teli réten egy pár üldögélt, egymásba ölelekezve. A festményen a zöld és a lila dominált. Az rajta festett alakok feketével voltak csak a körvonalai. Az égig nyuló fenyőfák szinte egymásba feledkeztek és az ég kristálykéken tündöklött. Betettem a csomagtartomban. Ekkor már szürküledett. Még szerettem volna bemenni egy könyves boltba, valami új olvasmányt szerezni magamnak. Egy kicsit távolabb volt az egyik könyvesbolt, de nem bántam, az interneten találtam rá és érdekelt, hogy találok e benne valami nekem valót. Jó órát kereshettem, mire egy nyomozói könyven állt meg a szemem "A nyomozó" romatnikus, krimi. Erre esett a választásom, kifizettem a könyv árát, majd szép estét kívánva kiléptem az estébe. Ugyanis már beesteledett. Nem akartam tovább vásárolgatni úgy döntöttem a parkoló felé veszem az irányt és haza indulok. Godnoltam röviditek, ahogy egy szük utcába tértem be részeg férfiak légzését hallottam meg nemsokára meg is jelentek. Észrevettek! Nem akartam tudomást szerezni róluk, simán elintézhettem volna őket, egy töréssel... de nem akartam ilyenbe most belekeveredni. Így csak hátat forditottam és a másik irányba indultam el. Egy üres parkolóba értem, elől valami étterem lehetett bár hang nem szűrödött belőle ki. Közben hallottam, hogy másik irányból is megérkezik még kettő. Felmordultam, bár ők nem hallották. Akkor tényleg elkell őket intézzem.

    -Hé... kislány , állj! - kiáltott az egyik amelynek baseball sapkája volt.

Nem akartam megállni, de ahogy ezeket a szavakat kimondta hirtelen akaratlanul is megtorpantam. Egy emlék izott fel bennem:

   - Hé... kislány, állj!

    -Na mizu kislány? Merre merre? - szólalt meg egy hosszú szőke hajú férfi. Rájuk kellett volna figyeljem, körbe vettek. De nekem folyton egy emlék játszodott a fejemben.

   -Na mizu kislány? Merre merre?

   - Láttunk a butikban!

    - Szép volt a rucid! - vigyorogtak önelégülten, miözben egyik másiknak dobták a sört.

    - Na mi van, mi van cica?! - szólalt meg ismét a szőke.

    - Bulizzunk!

     - Bulizzunk!  - ne, nem engedhetek az emlékeknek. Miért most?!

    - Ne érj hozzám! - szóltam az egyikre, miközben megpróbált hozzám érni. Leráztam magamról a karjait. Mire ismét emlékeim szavai jutottak eszembe.

    - Ne érj hozzám!

   - Nem csipí a burádat haver...

     - Nem csipí a burádat haver...

   - Kis harcias ... tetszik...

   - Kis harcias ... tetszik...

Bella mi a fenét művelsz? Harcolj ellenük! Vámpir vagy, emberek ellen simán győzhetsz. Szólalt meg bennem egy kis hang de egyszerűen képtelen voltam figyelni rá. Olyan érzésem volt, mintha szédelegnék a múlt emlékei és a jelen helyzet egybe mosódtak. A múltban amikor teljesen kétségbe voltam esve, egy chavrolet autó hajtott be és szállt szembe zaklatoimmal. Megmentett... ő mentett meg. De most? Most nincs itt hogy megvédjen? Sosem fog már megvédeni... Hirtelen éreztem ahogy könnyek gördülnek le arcomon. Milyen szerencsétlen is vagyok!  Nem vagyok én vámpir! A múltan rágodok, gyenge vagyok! 

Már a következő érintésre vártam, amikor hangos fékezés járta be a terepet. Egy szürke autó kanyarodott be iszonyat sebeséggel egészen felénk. Nem ütött el, ám ahhoz elég volt, hogy zaklatoim hátra essenek. Anno ugyanígy mentett meg az én vőlegényem is... merengetem, el de nem volt sok időm. Ugyanis a következő pillanatban Edward szállt ki az autóból és rám szólt, hogy üljek be az autóba. Iszonyatosan dühösnek tűnt. Nem ellenkeztem, kérdés nélkül beültem a szürke Volvojában. Miért van az, hogy ilyen helyzetekbe mindig egy Edward ment meg? Előre hajoltam és zokogni kezdtem. 

Edward:

A visszafele vezető út, igazából elég kellemesen telt. Rádiót hallgattunk és a felhangzott zeneszámokról beszéltünk. Úgy tűnt, hogy Vanessa is felengedett. Amikor leparkoltam a Cullen ház garázsában, Esme már is köszöntött minket. Majd találkoztunk a többiekkel is bent a nappaliban. Ki is osztottuk az ajándékokat. Esmének egy kékes zöldes sálat vettünk, Carlsilenak egy új jegyzet füzetet, Alicenek egy vöröses narancsos színű nyakláncot amely kis gömökből állt, Rosalienak is hasonlót vettünk csak kék szinben. Viszont ő nem vette el, inkább azonnal elhúzta a csikot. Emmett vette át helyette, akinek egy vicc könyvet ajándékoztunk meg. Végül pedig Jaspernek szintén egy könyvet ajándékoztunk egy kirimis bünügyi történetet. Mind megköszönték, majd Vanessa felsietett a hálószobánkba, hogy megmutassa magán miket is vettünk. Mindeközben én valaki mást kerestem szemeimmel. Valakit látni akartam, de nem volt itt. Füleltem, de fentről sem hallottam hangot. Már épp megakartam kérdezni, hogy hol van Bella, amikor Alice-nek látomása akadt. Bellát látta, ahogy Port Angelesbe sétál az utcán és nemsokára némi részeg férfi vette őt körbe. Aggódás járta át a testemet és bár tudtam, hogy azoknak a férfiaknak hamarabb eshet baja mint Bellának, mégis nem tetszett az, ahogy Bella szótlanul áll középen, mintha semmibe meredne és a férfiak ezt nagyon élvezve kiakarják használni. Gondolkodás nélkül és egy szót sem szólva, szaladtam ki a házból majd irány az autom és rátaposva a gázra szelltem az utat Port Angeles felé. Mégis miért áll olyan tétlenül? Oké rendben az sem lenne jó ha bántaná az embereket, bár azt tudom, hogy nem inná ki a vérüket. De akkor is? Miért nem ijeszti meg őket, kissé lökje el és tűnjön el onnan! De Bella nem mozdult, olyan volt, mint egy szobor.  Valaki aki sokkot kapott. Egy szobor amin könnycsepp gördült le... Mérgelődve fujtattam ki a levegőt és még jobban ráálltam a pedálokra. Csak érjek oda, csak érjek oda mielőtt bármi is történne! 

Már messziről meghallottam azoknak a mocskoknak a gondolatát. Hogy milyen csinos is Bella és milyen is lehet ruha nélkül. Valamint egy lila estélyi ruhában is felrémlett, hogy milyen gyönyörű is volt benne mennyire kiemelte amit ki kellett. Leakarták fektetni, szorakozni akartak vele. Megerőszakolni és ott hagyni. És ez engem csak egyre jobban az őrületbe kergetett. Széttépem ezeket a szemeteket! Az már egyszer biztos! Idegesen fordultam be a parkóloba ahol voltak és nem álltam meg csak néhány lépéssel előttük. A részegek ijedten estek hátra. Bella üres tekintetében, mintha fény villant volt, feleszmélt, hogy ott vagyok előtte.

   - Szállj be! - szálltam idegesen ki és szóltam rá. 

Szót fogadott én meg a zaklatók elé álltam, akik lassan de összekapták magukat. Az egyik baseball sapkás állt először felem eszmbe:

   - Rossz útra léptél haver! - sziszegte az egyik, de nem ijedtem meg. Rá morrogtam és gyilkos tekintetet löveltem feléjük. Meglepődtek és kissé hátráltak is. Nem nagyon értették, hogy mi van velem. Mire néhány lépést volt közöttünk, dühvel visszaültem az autóba és rájuk hajtottam. Persze nem ütöttem el őket továbbra sem, hanem csak rájuk ijesztettem. Ijedten szaladtak is el, már amelyik újból le nem esett. Majd kifordultam a parkolóból és ráfrodultam a főutra, ahol szinte összemenjek az egyik autóval, aki vehemensen dudálni kezdett utánam de nem érdekelt, ismét csak repesztettem az aszfaltot.

   - Vissza kellene mennem és letépnem a fejüket!

   - Nem... nem kellene... - szólalt meg mellőlem egy csillingelő hang. 

   - Nem tudod, hogy milyen mocskos gondolatok jártak a fejükbe! - rivvaltam rá.

   - Nem nehéz kitalálni. -szólalt meg halkan. 

   - Válltsunk témát! Foglalj le, hogy ne akarjak visszamenni és összetépni őket! Nem is értem, hogy hogy lehettél olyan nyugodt középen!? - szürtem fogaim közül.

    - Nem... tudom... - emelte fel a lábait az ülésre Bella és láttam szemem sarkából ahogy remegni kezd a félelmtől... - én csak, olyan szerencsétlen vagyok! Simán elbántam volna azokkal az emberekkel, de akkor hirtelen emlék rémlett fel a múltamból és egybe mosodott a jelennel és teljesen lefagytam... vámpír létemmel együtt úgy éreztem, hogy szédülök. - folytatta reszketeg hanggal. - Nem vagyok éj vámpirnak való! Bár megölt volna azon az estén az a vámpir! 

Ezek hallatán hirtelen nyomtam rá a lábam a fékre, mire az autó hangosan nyikorgult fel. Szerencsére, már kijöttünk a városból és nem jött utánunk autó. Bella előre esett beverve a fejét, de nem esett semmi komoly baja. Értetlenül fordult felém:

   - Ne mondj ilyent! Nem akarhattál te sem olyan halált! Hogy egy vámpir megöljön! Bella te nem halhatsz meg. - néztem rá dühösen, ám szemeimben aggódás villogott. - Neked élned kell! 

   - Miért? Mi értelme van az életemnek?

    - Van értelme az életednek. Hiszen azon az estén Carlisle-ékkal találkoztál. - tenyereimmel közé fogtam az arcát. - Ennek is adj egy kis jelentőséget. Mi lett volna ha nem jönnek? Szerinted mit tett volna veled a vámpír?! Az ő markában maradtál volna és kitudja mi lett volna a terve veled. - erre megborzongott. - Találsz majd egy új utat magadnak. 

   - Miért ne halhatnék meg?

   - Akkor miért indultál a múltad kutatásában? Nem akarsz mindent fényre deríteni?! Ne élj a múltban Bella! Tedd rendben és élj a jelenben! Tedd meg mindent amit akarsz! De ne ess össze minden kis apróságra- Carlsile gondolatai között hallottam egyszer csak, hogy Bella múltjával kapcsolatba akar kérdéseket kapni. Bár részletesebben nem nagyon tudom őket.  Bella meglepetten nézett rám. - Bella, én érzem hogy neked élned kell! Ne mondd többször ezt. - hajoltam közel hozzá, hogy érezhetem hüvöskés leheletét. Percekig csak úgy álltunk egymás tekintetében mélyedve, mintha az idő is megállt volna... Amióta Bella megérkezett az életünkben felforgatta az enyémet és bár elmentem Vanessával egy hétvégére, most mégis hol vagyok? Ismét itt mellette azokba az aranybarna szemeiben nézve és nem akarnám soha sem elengedni.  Aj, mi ütött belém?!

Összekellett szedjem magam, így elszakadtam a pillantásától és elengedtem, majd a kormány felé fordultam és ismét rátapostam a gázra,  Forks felé hajtva.

   - Milyen volt a hétvége? - törte meg a csendet Bella mire a szokásos erdei útra letértünk.

  - Jó! - válaszoltam röviden. Vajon mi járhat a fejében? Néha annyira beleakarnék látni. De ez nem lehetséges!

A mai nap már másodjára parkoltam le a garázsba. Bellával egyszerre szálltunk ki, majd elé kerültem. Megszeppent egy kicsit de érdeklődve nézett rám.

   - Egy kis ajándék! - vettem ki a kezemből egy karkötöt. A két soros fekete madzagon diszelgő sötét átmenetes kék gyöngyök díszitették, közepén egy nagy gyönggyel, majd a madzag végén kis apró gyöngy. Szótlanul vette ki a kezemből és elkezdte fogratni kezében, hogy szemügyre vegye.

   - Nagyon szép! Nem kellett volna! - nézett fel rám aranybarna iriszeivel amelyek meghatottan ragyogtak. Örült az ajándéknak.

   - Nem tesz semmit! - mosolyogtam vissza rá. - Menjünk fel!

Bella:

Meglepett Edward szavai. Ahogy dühösen rám meredt, de közben aggódás szikrázodott szemeiben. De igaza volt, miért indultam a múltam kutatásában? Ha nem akarnám véghez vinni?! Összekell szedjem magam és nem rimánykodjak a múltamban. Kérdéseimre határozottan kell választ kapjak. Ha így folytatom nem kaphatok választ mindenre amit akarok. 

Meglepett a karkőtövel. Nagyon szép volt, de nem számítottam rá. Nagyon kedves gesztus felölük. Edward előre engedett és úgy mentünk fel a nappaliba, ahol a többiek ültek.

   - Bella jól vagy? Mi törént? - termett előttem Carlisle azonnal.

   - Jól vagyok, minden rendben! Csak lefagytam egy percig... - nevettem fel kissé harsányan, persze ez az ők figyelmét sem vette el. - Viszont Edward időben érkezett.  - pillantottam megmentőmre. - Köszönöm! - kedvesen bólintott. - Most ne haragdujatok felmegyek! További szép estét!

És mielőtt bárki is kérdezett volna felsiettem a lépcsön és eltűntem a szobámba. Amint becsukodott magam mögött az ajtó kifujtam a levegőt mélyen, majd odasétáltam a szekrényemhez és a kapott karkötöt becsusztattam az egyik fiókban. Összekell szedjem magam! Összekell szedjem...

   -  Bella... - éreztem egy szellő fuvallatot, majd mire az ablak felé néztem Vanessát láttam meg.

   - Vanessa, hogy, hogy nem az ajtón jössz? - néztem értetlenül rám és tettem felé egy lépést.

De ő azonnal átszellte a kettőnk között távolságot, megragadta a nyakamat és a falnak szorított:

   - Te kis cafka! Most nagyon jól figyelj! 

   - Van...essa...

   - Maradj távol a pasimtól, vagy esküszöm az itteni életedet megkeserítem! - sziszegte dühösen, miközben szemei villámokat szortak. - Megértetted?! - szoritotta meg kissé jobban a nyakamat. - Maradtál volna Alaszkában! Vagy még jobb ott a múltadban megölt volna az a vámpir! Nem is értem, hogy miért változtatott át! - sziszegte undorral és ezzel kissé beverte a fejemet a falba, amin repedés kelletkezett. - Maradj távol Edwardtól!

Ezzel elengedett és megis fordult, hogy ahol jött, ott távozzon is. Én lecsusztam a földre, bár nem volt miért hiszen nem kellett leveőg után kapkodjak... ám mégis nyakamhoz kaptam. 

   - Oh... amúgy, olyan szerencsétlen vagy! - gyülölettel vágta oda nekem. - Nem is tudsz megijeszteni embert?! Pedig a világ legnagyobb ragadozója vagy! Hát ez nevetséges! - nevetett fel majd eltűnt az estében.

Ennek meg mi a baja?