23.rész Edzés

A démon szíve

23.rész Edzés

Bella:

   - Köszönjük, hogy eljöttetek! - kezdett bele Xavier. - Igazán örvendünk, hogy megoszthassuk ezt a kis tudást veletek. Nagyon büszke vagyok a tanítványomra, hogy engedett a makacsságán, ridegségén és nyitott mások felé. - miért készült ilyen beszéddel? Ez annyira kínos! 

Edward tekintettem, aki egy pillantra sem vette le a szemét rólam. Persze, aggódik! Magam sem tudom, miért szédültem meg korábban. Tudom, hogy hülyén hangzik, hétköznapinak vagy nem is tudom, de tényleg nem jutott semmi más eszembe, csak, hogy leesett a vér cukor szintem. Még ha korábban csokis kekszet is ettem. Gőzöm sincs, hogy mi okozta. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra, elfogott a fáradtság, a rosszul lét, majd egy pillanatra elmosodott a látásom is. Nem tudom, hogy mi okozta. Egyszer egyszer még megesett ilyen, ha túl sokat dolgoztam, fent voltam éjszaka, ide oda utaztam, hosszú napom volt. Nem mintha ezek közül most bármelyik is megesett volna, de kitudja, lehet, hogy hirtelen így minden ami az elmúlt időszakban volt most zúdult rám. Na de jól vagyok! Tényleg!

    - Bella azt hiszem már elmondott egy két dolgot a démon világról. Nem akarom sokat ismélteni magamat. De hadd emeljem ki a legfontosabbakat. A démonok legélénkebbek éjszaka, mivel úgye az éjszaka teremtményei vagyunk, hát lényegében mindannyian. De a démonok sunyik, alattomosak, igyekeznek mindig egy lépéssel előtted járni és csapdába zárni, azt szeretik ha szenvedni látnak, ha lássák, hogy félsz, ha lássák, hogy vesztésre állsz és nem adnak gyors véget. Szeretik elhuzni. Persze ez a legtöbbségükre érvényes, vannak kívételek. De a legtöbb démon ostoba, nem megfontolt, ezeket követi. - mondta egyszerűen ki, ami az igazság volt. Nagyon ritkán találkoztunk olyanokkal, akik alaposak voltak és stratégák. - Nos akkor egy kis bemutató, gondolom jöhet. Bella... - intett és három lépést tett hátra, ahogy én is, majd szembe néztünk egymással. Nem használtam az erőmet, ahogy Xavier sem, csak a fő lépéseket akartuk megtanítani nekik, egyelőre, hogy mire figyeljenek, hogyan támadjanak. Arra nem kellett semmilyen erő. Ezért sem tettük későbbre.

Xavier bólintott és neki iramodtam, könnyedén kikerült, de én rögtön meg is fordultam. 

  - Nem érdekli őket, ha közel vagy távol vagytok, ez mindig a képeségétől, jellemétől függ. Ebbe ne legyetek olyan biztosak, hogy távolabb van, könnyeb vagy közelebb könnyebb.  - mondtam miközben ismét neki lendültem, most már Xaviert megleptem, alig egy hajszálnyira sikerült elkerülnie a támadásom. - Rögtön rád csapnak bárhol is légy! - elmosolyodtam és felugrottam, hogy egyenesen rá ugorhassak Xavierre, meg se moccant. Bakker, elszámoltam magam...

És úgy lett... Xavier egyszerűen felemelte a kezét, megragadta a csuklomat és magához rántott karjaival hátulról átölelve és ezzel megakadályozva, hogy bárhogy is mozogjak.

    - De szerencsétek van, néha túl hevesek és elszámítsák magukat! - a fülembe fujt, amitől kirázott a hideg.

   - Ah! Hagyd abba! - ráztam meg magamat, ahogy elengedett. Hallottam ahogy Edward felmorrog, szeliden felé pillantottam és jeleztem, hogy minden rendben van.

    - Mennyire igazságos az, hogy te aki gondolatot olvasol, harcol Bellával? - tette fel a kérdést Emmett.

    - Visszatudom húzni az erőmet annyira, hogy még az előttem lévő hangot se halljam. Kikapcsoltam! Így Bella szabadon mozoghatott, nem tudtam, hogy mit fog lépni. Persze, harc közben az ilyen képeségek jól jönnek. - nézett egyenesen Edwardra, akivel el is kezdtek farkas szemezni. - De persze most a tények kedvéért és, hogy jobban kijöjjön kikapcsoltam.

   - Jól van, akkor folytassuk is! - csaptam össze a tenyereimet és nyujtozkodtam egyet kettőt. - Jöhet a kérdés, hogy miben különböztök tőlük, miért lettetek ti szét választva. Nos ti sokkal emberibbek vagytok, mint sokan közülünk, tudom ez furán hangzodhat te higyjétek el, egyesek iszonyatgosan néznek ki és az emberi alakot sem tudják sokáig magukon tartani. Íme én, amint az est leszáll a farkaim kibukkannak. Illetve sokkal jobban fent is tudjátok tartani az emberi mivoltatokat, nem estek annyira, az sötétség rabjává. Ez is furán hangozdhat, de higyjétek el, ez így van. Én már csak tudom, 500 év, mégis 500 év. No meg persze nagyon sok démonnal találkoztam már, rengeteggel. Na de, hogy mi a következő lépés... - fordultam ismét Xavierrel szemben, aki ismét bólintott. - Sose nézz a szemébe... amennyire lehet csak kerüld a tekintetét. Egyenesen állj vele szemben és támadj rá, ne gondolkozz, ne morfondirozz, egyensen ess neki! - mondatom végére elmosolyodtam és szét tártam a karjaimat, Xavier ezzel nekem iramodott.  Alig centikre volt tőlem, amikor felugrottam, megkapaszkodva a vállaiban és átfordultam, őt pedig a földre löktem. De rögtön felugrott és újból nekem akart támadni, ám abba a pillanatban én kiakasztottam és újból földre landolt. - Azt várják, hogy kiolvassák a tekintetedből a félelmed. Sőt, valószínű, hogy valami erővel is rendelkeznek és a legtöbb szemkontaktus során könnyen alkalmazható. Elkell kerülni mindenképp! No meg a félelmnek vagy csak annak is, hogy szemükbe nézel felizgassa őket, van merszed szembe szállni velük gyerünk, lássák mit tudsz, ki fognak akarni hozni a sodrodból, elveszítsd a türelmed és ne tudj koncentrálni. Mutráznak és mondanak, de nem kell figyelembe vedd őket.

Xavier felé nyújtottam a kezemet, amit elfogadott, elégedetten bólogatott a mutatványomon, maga sem hitte, hogy képes leszek kiakasztani. Nos nyilván nem lett volna ilyen egyszerű ha valójában harcolunk. Harcoltam már vele, nem egyszerű ellene, nos nem mintha ellenem az lenne. 

   - Ne legyetek nyíltak! Arra ugyanis számítanak. - folytatta Xavier a mondandót. - másodpercek töredéke alatt termett mellettem és akart lecsapni. De hátra mentem hídba, majd lábaimmal a levegőbe rugtam, ám kikerülte rúgásom. Gyorsan felpattantam, de Xavier már nem volt, sehol nem láttam. Támadó pozicióba álltam és körbe körbe néztem, hogy felbukkanjon. De lekéstem, ugyanis következő pillanatban hátulról esett nekem, én pedig előre buktam.

    - Huh... - fujtam ki a levegőt és a beszivott port. - Számíthattam volna rá! - mérgelődtem. Erre tényleg gondolhattam volna. Igazából nem hiszem, hogy ő is így tervezte, hogy így előre essek. Ezt egy kicsit elszámítottuk.

    - Jól vagy? - nyújtotta felém a kezét.

    - Bella?! - hallottam egy aggodó hangot és a következő pillanatban Edward már mellettem térdelt.

   - Jól vagyok! - mosolyodtam el és végig simitottam az arcán. Xavier arébb lépett és Edward felsegített.

    - Nos megjegyeztétetk? Hát akkor nézzük is meg! - folytatta Xavier.

Már az est le szállt, amikor befejeztük a gyakorlatozást. Gumiho alakom már fel is bukkant. Ügyesek voltak mindannyian. Hol Xavier, hol én foglalkoztam, hol a Cullenekkel, hol a vérfarkasokkal. Volt olyan is, hogy mindenkit egyenként vettünk és magyaráztuk a dolgokat, támadjon ránk és mit csináljon másként. Ügyesek voltak! Alig akarták abba hagyni, annyira belejöttek mindannyian. De pihenni is kell és az est leszállt, kitudja ha nem fog egy kisebb csapat elmenni itt hamarosan. Azért még élesbe ne próbáljuk ki. Xavierrel mentem haza, de Edward később csatlakozott az ablakomon keresztül hozzám. És így telt az elkövetkezendő napok is suli, majd edzés, bár felajánlottuk, hogy tartsunk egy egy pihenő napot, hallani sem akartak róla. Nagyon élvezték, persze felfogták, hogy ez nem csak játék. De jól ment a tanulás, jobban, mint hittem volna. Ezek a napok meglepően csendesek voltak, sőt amióta hazaérkeztünk és volt az a Ashel ikertestvérével az incidens, egészen csend van. Túl csend, ez nem tetszik! Résen kell legyek! Ahogy Xavierrel is megbeszéltük. Az a téma nem jött fel többet közöttünk, nem hozta fel a Cullenek előtt, bár néha éreztem a nyomást, az ellenszenvet, hogy neki ez egyáltalán nem tetszik. Nos nem vártam el, hogy bármiféle engedélyt is adjon. Ez volt a helyes! Majd meg érti ő is! De ennek ellenére igyekezett jól kijönni Edwarddal, nos azok mellett, hogy ha már tanítottuk, akkor egy csapat lettünk, nem volt más választása. Rosalie is enyhülni látszott, beletörödött. Bár Edward szerint ez még közel sincs így, csak most egyelőre magába tartsa. Beszélnem kell vele, négyszemközt. Remélem sikerül, bocsánatot kérnem és megbeszélnem a dolgokat. Szeretném ha jóban lennénk. Huh, ha ezt a régi Bella hallaná tuti, hogy kinevetne. De így érzek. Edward családja, és szeretném megismerni jobban őket és jóban lenni velük. Edward szerint ne törödjek, ő sem szokta meg az évek alatt... de én nem akarom csak úgy elengedni. Változtam és azt akarom, hogy ezt mások is lássák.

Péntekre virradva, Alice dudorászva ugrott a nyakamban, igaz ezt előre megbeszéltük, ma nem lesz edzés, ugyanis Port Angelesbe megyünk és nem is csak mi ketten, hanem az egész Cullen család. Hatalmas, közös bevásárlás. Yuppi yee! Nos megpróbáltam bár örülni egy kicsit nekik. Nem mintha fel kellene frissíteni a ruha tárat, de megígértem, nem táncoltam vissza. Majd valami kevéssel beérek:

   - Meg se forduljon a fejedben! - szólt rám kobold szerű barátnőm és vetett egy csipős pillantást felém.

    - Én nem is! - szabadkoztam, de persze hiába is mindent látott.

   - Ki élvezzük a vásárlást! - jelentette ki szigoruan.

Hallottam ahogy mögöttünk is így repdestek a többiek. Edward meglepő módon nem mondott egy szót sem, pedig ha jól tudom, ő sem örül az ilyen helyzeteknek. A nap folyamán meg is kérdeztem. Azt mondta, hogy a lényeg vele lehetek. Ez aranyos volt! És igaza van, a lényeg, hogy itt lehetek vele. No meg a többiekkel is így közelebb kerülünk. A suli után, Alice, Rose, Jasper és Emmett Jasper kocsijával indultak neki a városnak, mi Edward Volvojával, még felszedtük Carlsile-kat. Az úton kellemesen beszélgettünk, hétköznapi dolgokról, mintha annyira hétköznapiak lennénk.

    - És Bella mi történt a szüleiddel? - az út felénél járhattunk, amikor Esme feltette ezt a kérdést. Egy pillantra legfagytam. Edward felém nyutjtotta a kezét és jelezte, hogy nem kell válaszoljak.

   - Esme...

    - Nem semmi gond! -válaszoltam bánatosan. - Válaszolok. Nincs mit titkolnom. Nem emlékszem nagyon emberi mivoltomra, sem gumiho kezdeteimre. Szóval a szüleimre sem. Nagymamám boszorkány volt és elzárta őket, hogy ne emlékezzek arra, hogy anyám mennyire utált. Bár néha felrémlenek. Ugy a gumiho, szép nők testébe költöznek és irányítják őket... az, hogy bennem volt, nagyon sokan megkerestek, udvaroltak, már már zaklattak... - nevettem el magam, pedig ebben semmi vicces nem volt. - Anyám ezt nem szerette. Folyton ordibált velem, hogy ez az egész az én hibám, hogy bár ne születtem volna meg, hogy szörnyeteg vagyok... - Esme ajkai elhagytak egy bánatos sóhajt. - Apámra nem emlékszem. Volt egy nővérem, ő látogatott a festményes éveim alatt is, egészen azon a napig... - borzongtam bele a gondolatban, ahogy átéltem újból az eseményeket gondolatban.

    - Ne haragudj drágám, hogy ilyent kellett felevenítsél! - éreztem meg Esme kezét a vállamon.

    - Nem tesz semmit. Ez már évszázadokkal odébb volt.

    - Egy anya, sosem kellene így beszéljen a gyerekével, nézzen ki ahogyan, legyen ami és csináljon amit! - csak bólogottam. De valahol meglehet érteni anyámat is, folyton figyelem központjában lenni. Vajon mennyire örült, amikor én a festménybe zárodtam? Sosem mesélt erről Letissia. 

    - Nagyon sok minden mentél keresztül, gyermekem! - ez az szó, "gyermekem", olyan édesnek és olyan lágynak hangzik. Olyan szeretettel teli. Megmelengeti a szívemet. - de most már nem vagy egyedül és nem is leszel. Örülök, hogy megtaláltátok egymást Edwarddal. - könnycsepp gördült le az arcomon, gyorsan letöröltem mielőtt bárki is észre vehette volna. Ám Edward így is kiszurta, nem mondott semmi csak szomorúan nézett. Felé mosolyodtam és megérintettem a combját.

   - Köszönöm, hogy a hibáim ellenére befogadtatok!

    - Ugyan, az, hogy Edward társa lettél, már azt jelentette, hogy a családunk része vagy.

    - Tudom, hogy féltetek tőlem. És talán még most is...

    - Edwardnak igaza volt, mind az ami rajtad van egy álca, de attól te is még egy érző lény vagy, ahogy mindenki más. Neked is szükséged van segítségre, támaszra. Nem félünk már tőled, megismertünk és indult ahogy indult, de most már a jelenben kell lenni és a jövőre gondolni. 

Jelen... jövő... igen... igen... ez nagyon jól hangzik. Ám épp, hogy ezt a gondolatom befejeztem egy vörös szempár villant be a fejemben.

   - Bella jól vagy? - tekintett aggódva felém Edward, el is felejtettem, hogy a combján pihentetem a kezemet, ami ebben a pillanatban éppen összeszorultak.

    - Igen... igen...  - elhuztam a kezemet és az üresbe tekintettem. Nem! Nem felejtelek el! Ne aggódj, addig nem nyugszom, amíg el nem nyered a méltó büntetésed.

Nem sokára le is parkoltunk, Port Angeles útján és bele is vethettük magunkat az üzletekben. Alice már mindent kitervelt. Egyikről séltált a másikra, egyenesen, maga után huzva engem és Rose-t. Esme ballagott mögöttünk mosolyogva, Carlsile-ba karolva. Olyan szép pár, annyira látszik, hogy mennyire szeretik egymást, milyen erős kötelék is fűzödik közöttük. Vajon mi is ilyennek nézünk ki Edwarddal? Nos valahogy úgy hiszem nem, miattam... mert olyan voltam. Nem vagyunk olyan tiszták, mint ők. Vagyis inkább én. Bármit is mondjon Edward. Aztán mögöttük ballagott a három fiú, unottan. Na most már azért Edward arcán is meglátszott, hogy nem ez az ő terepe. Ám tekintetével folyton engem nézett. 

Fel fel próbáltunk egy egy szetett, tettük vettük, töltöttük a szatyrot. Igazából mindenkit vett magának valamit. Meg is ebédeltünk. Azaz, én. A többiek csak figyeltek. Elég kinos volt, azért. Aztán ebéd után, Alice megengedte a fiúknak, hogy elmenjenek a közeli játékteremben. Bár Edward tétlenkedett végül bólintottam, hogy menjen nyugodtan. Bár én is mehettem volna. De Alice nem hagyott sok választást. Magával huzott, a következő és következő üzletben. Szerintem már minden üzletet végig jártunk Port Angelesben. Az utolsóban lehettünk, amikor arra kértem, hogy hadd menjek a fiúkhoz. Ő még vaccialált 4 darab ruha között, Rosalie próbálgatott és Esme valami lakberendezési tárgyakat nézett. Nekem már itt nem volt mit tennem. Hát hadd menejk a fiúkhoz. Belement! Fellélegezve léptem ki az üzletből. Nos merre is volt a játékbolt? Talán itt sarkon kell fordulni ebbe a kis utcában.

    - Hé! Szia szépség!

    - Hello!

    - Hogy vagy?

    - Nincs kedved bulzini? - 4 férfi jelent meg és vett körbe.

    - Hagyjatok csak elmenni! - mondtam higgadtan.

    - Ugyan már! Ne légy ilyen... bulizzunk! - végig simitotta az arcomon de rögtön elütöttem a kezét.

    - Kis harcias!

    - Ez tetszik!

Nem féltem tőlük, simán legyüröm, az egészüket. Távolabb vagyunk a főúttól, így nem láthatnak meg, az eget vastag felhők takarják, sötét van ebbe a kis utcában. Hamar elintézem és el is tűnök, még nem is kell átalakulnom.

   - Hé! Nagyon szép vagy! Tudtad e? - az egyik megfogta a kezemet.

    - Eressz el!

    - Ugyan már, csak játszadozni akarunk! - szólalt fel a másik is.

Csak úgy szortam a villámokat a tekintetemmel, a fiúk felnevettek. Egyáltalán nem látták a helyzet súlyosságát. Nos... nem is kell!

   - Nos akkor hova menjünk?

    - Azt mondtam, hogy eressz el! - szóltam rá dühösen, de egy valamire nem számítottam. Fogalmam sincs miért, hirtelenjében a szemem kéken kezdett izzani.

   - Mi a... - a férfiak ijedten léptek hátra a különös jelenségtől.

Ez meg mi volt? Hogy lehet? Nem akartam, hogy ez megtörénjen. Nem is vagyok annyira felhuzva, hogy átváltozzanak a szemeim, átváltozzak én, kitörjen belőlem az erőm. Akkor meg, hogy?

    - Na jó ez valami vicc! - indult nekem a férfi, de a következő pillanatban, mielőtt megérinthetett volna egy auto motor zugás hallatszott, majd hamarosan csikorgás és egyenesen egy szürke Volvo jött nekünk. Azaz, a férfiaknak. Edward szintén villámokat szort a szemével, kipattant a kocsiból:

   - Szállj be! - szólt rám. Úgy tettem ahogy, mond de csak azért, mert így is veszélyes volt kint lennem, hogy látták a tekintetem váltását. Ezt nem értem, hogyan? Nem mintha attól tartanék, hogy elmondanák de akkor is... ez nagyon furcsa, nem volt még ilyen, hogy ilyen hirtelen váltott a tekintetem. Ennyire dühös lettem volna és nem éreztem? Ezek csak emberek. 

A férfiak felé ment és rájuk mordult, akik ijedten hátra léptek. Majd vissza sietett a kocsiba és rá nyomott a gáz pedálra, ismét majdnem elütötte a férfiakat, majd éles kanyarokat véve kifordult a főutra:

    -Edward...

   - Ostoba vagyok! Nem kellett volna magadra hagyjalak!

    - Nem esett semmi bajom és nem esett volna, hiszen csak emberek voltak.

    - Ja, persze, de tudod milyen mocskosságokat gondoltak? Belegondolva, hogy hozzád értek és... mi van ha valahogy mégis átvertek volna?

    - Ugyan már, évszázadokkal előttük járok, nem vagyok kezdő. Szerinted ez az első? - de bár ne mondtam volna ki ezt a mondatot. - Nem esett soha semm bajom és nem fog esni, Edward!

   -  Foglalj le csak, hogy ne forduljak vissza és tépjem le a fejüket!

    - Ed... - de mielőtt bármi mást is mondhattam volna. - Várj! Állj! - hirtelen fékezett, szerencsére semmi sem jött mögöttünk, mert tuti belénk jött volna.

   - Mi történt? Baj van? - tekintett aggódva felém.

    - Démont érzek... - és valahogyan ismerős.