24.rész Kis csapat

A démon szíve

24.rész Kis csapat

Edward:

Iszonyat dühös voltam Alicekre, hogy hagyhatták elmenni Bellát egyedül. Még szerencse, hogy visszemntem megnézni őket. Oké, látta volna Alice, de kitudja, hogy mire lássa, szól nekem hogy keresm meg őket. De így legalább még pont a közelben voltam és hallottam annaka mocsoknak a gondolatait. Tudom, hogy Bella megtudta volna védeni magát, de akkor is iszonyatosan dühös voltam, mindazokra amikre átment a fejében, ahogy Bellára nézett. Ugyanakkor az is megfordult a fejmeben, hogy mi van ha  Bella nem meri kiterjeszteni erejét és akkor nem tud semmi sem ellenük tenni vagy mi van ha kiterjeszti, nem vállhat gyilkossá. Mintha mondjuk én nem arra készültem volna, hogy megölöm azt a férget, férgeket. Megannyi módszer derengett fel az elmémben, hogy mit is tehetnék, gyors vagy lassu halált adva nekik. Nem kímélve, azért amiért olyan mocskoságokat gondoltak a barátnőmről, a páromról és azt tervezték vele amit... Szóval, magam sem lettem volna jobb. De megálltam, csak azért, mert az járt a fejemben, hogy minnél hamarabb kivigyem onnan Bellát. Először is, mert már szürkülődött és hamarosan megjelent az ereje, illetve természetesen, hogy elsődlegesen biztonságban legyen. Nem mintha attól féltem volna, hogy sokkot kap, bár normálisan az kellett volna történjen, csak persze ő nem normálisok közé tartozik. De attól biztonságban akartam tudni és nem akartam egyedül hagyni többet. Miután sikerült megmentem Bellát, meghallottam az egyik gondolataiban, hogy megrémültek, mert Bella szemei hirtlene kéken kezdtek izzani. Felmérgelődött? Rájuk akart támadni? Furcsának találták. Nem tudják összetenni az egészet, meg sem fordul a fejükben, hogy bármi féle szó beszédet elkezdjenek. Még ezért is megállítanám, hogy bármit is kimondjanak Belláról és veszélybe sodorják. De nem fogják, nem értik, van aki azt hiszi, hogy képzelődött, más pedig egyszerűen ésszerű magyarázatot nem tud mondani. Nem lesz lelepleződés gond de...

Amikor felkiáltott, hogy álljak meg, aggodalom futott végig rajtam és azon gondolkoztam, hogy biza mégis sokkot kapott, hogy nem érzi jól magát vagy valami történt amiről nem tudok és rögtön lefékeztem. Mögöttünk az autó hatalmas duda szóval előzött ki, hallottam üvőltő hangját és gondolatait is, hogy micsoda tökéletlen vagyok, hogy az út közepén lefékezek, még szerencse, hogy nem jött belém. De ez jelenleg egy cseppett sem érdekelt. Aggódva tekintettem Bella felé és végig is mértem, hogy mit is látok rajta, nem e remeg vagy nem látok e esetleg sebet, lila kék foltot valamit... de nem volt semmi. Bella nem nézett a szememben maga elé dermedt, szinte üvegesen tekintett maga elé, mint amikor Alice lát egy látomást.

    - Démont érzek... - tekintett fel rám.

Nem mintha meglepődtem volna ezen, valószínű a mai nap folyamán is elmentünk már egy kettő előtt. Ezt inkább azért mondta, mert mennie kell, mert ez a démon valamit tesz.

    - Mennem kell!

    - Mennünk kell! - javítottam ki. - Igaz, hogy csak néhány nap telt el, de képes vagyok rá, mellette tudok állni, segíteni tudok. - elszántan tekintettem rá, hiába mondana nemet úgyis vele mennék. - Meg se forduljon a fejedben, hogy nemet mondj, úgyis veled megyek. - elmosolyodott és megsimogatta az arcom.

   - Huzz félre az autóval!

Azonnal úgyis tettem leparkoltam az autot és ki pattantounk belőle. Bella az égre tekintett, szürkület volt, idő. Jelzett nekem, mire felpattant az épület tetejére, követtem. Ahogy útolértem, ott már a tetőn ereje kibontakozott és megjelent gumiho alakban. Nem lepődtem meg kinézetén, már megszoktam. Így is gyönyörű!

    - Edward... - jelent meg a családunk is ebben a pillanatban.

    - Bella, sajnálom...

    - Alice, nincs amiért bocsánatot kérj. Béna vagyok tájékozodásban úgy tűnik! De nem tettél semmit sem rosszal. És nem történt semmi... 

    - Még... de azok a férfiak...

     - Nem lesz semmi baj Edward... - lépett mellém Carlisle. - Nem fognak senkinek sem ártani megígérem! - gondolataiban már láttam is, ahogy eltervezi, hogy elaltaja a férfiakat és a rendőrség elé viszi őket, Emmett és Jasper segítségével. Bólintottam.

    - Gondolom, ti sem akartok elmaradni. - terelte a gondolatokat Bella, bár talán jelenleg neki nem is ez volt az elsődleges. Vajon mit csinálhat az az démon?

    - Nem! Veletek megyünk!

   - Így van, ideje egy kis akció is! - csapta össze Emmett a tenyereit. 

    - De ne hamarkodjatok el semmit és magán akciót sem akarok! - nézett először rám, majd Emmettre. Mindketten összenéztünk és felemeltük a kezeinket.

Bella elindult és követtük. Gyorsabbak voltunk, mint ő így felvettük vele a tempot. Néhány utcával arébb, mint ahol Bellát körbe fogták azok a férgek... lepattant egy gyár épület volt a környéken csak. Úgy tűnt ez a gyár már évek óta nem üzemelt. Bella leugrott az urdvarára, majd egyensen indult neki az épületnek. Közvetlen mellette sétáltam, míg a többiek mögöttünk követtek. Bella szem sem rebbent meg, úgy tűnt valamin nagyon elgondolkozik és bizonyos szempontból dühösnek is tűnt. Talán ismerte a démont? Nem gondolkozott azon, hogy csendbe belopozzon, nem figyelt rá egyáltalán, hogy kevés zajt csapjon, egyenesen betörte az ajót. És akkor nekünk mondta, hogy semmi hirtelenség?

    - Egyszer már elengedtelek, de most nem fogom ugyan ezt a hibát elkövetni.

Emberi szemmel szinte semmit sem lehetett volna látni, csak annyit, hogy ez az épület üres. Viszont mivel egyikünk sem volt üres teljesen jól láttuk, hogy a legsötétebb sarokban ott bújik egy démon, karjaiban egy eszméletlen nő. De ha jobban megfigyeltük ezt a démont mi is ismertük. Vagyis láttuk már. Korábban, még amikor Bellát megismertük, aki elmondta, hogy itt van a démon úrnő és rettegett, amikor megtudtuk, hogy démon világ is létezik.

    - Úr.rrr.. nő.... én... - a démon ugyan olyan rettegéssel, mint akkor is elkezdett remegni, karjaiból a nőt kiejtette.

    -  Nem vagyok kíváncsi a menetegetőzéseidre. Adtam egy esélyt... - indult meg Bella, én gondolkodás nélkül követtem. A többiek megálltak az ajtóban. - pedig tudnod kellene, hogy én nem adok második esélyt senkinek. És mégis így használtad ezt ki?

    - ÚRrrr...nő... kérlek... én... AH!!! - a démon felsikoltott, Bella ott termett előtte.

    - Nos ennyi volt azt hiszem!

Bella koncentrált, már vártuk, hogy köddé válljon a démon, hogy megverje de nem történt egyik sem.

    - Vagy... azt hiszem, nem is én adom meg olyan könnyen mindezt, csak és kizárólag a végső döfést... - a démon térdere esett. - Remek időben bukkantál fel, köszönöm! Ugyanis új tanoncaim fognak egy kicsit elverni...

Meglepődve tekintettem Bellára, de szerintem ugyanígy volt a családom is, Emmett füttyentett egyet. Bella felénk intett, majd el sétált a démon elől. A démon, még nehezen lélegzett nem volt ideje összeszedni magát. Mi egy kicsit tétováztunk. Most tényleg megengedi, hogy harcoljunk vele? Az előbb alig akart ide engedi most meg? Nem! Bella, bizik bennünk, tudja, hogy elbirunk ezzel a démonnal ezért, enged meg! Én indultam meg először a démonnak, egy jól ütött ütéssel rögtön megtántorítottam. Emmett következett, aki hatalmas vigyorral ütött be egyet neki, majd Jasper. Carlsile következett, neki lökte Esmenek, aki rugott, Alice leterítette és végül Rosalie is ütött egyet. Ez így folytatodott, nem mintha nagy küzdelem lett volna. Vagyis 7-en voltunk 1 ellen. Bella minden egyes mozdulatunkat figyelemmel követte. A démon próbált visszaütni, de nem nagoyn sikerült elég jól kikerültük. Hol innen, hol onnan kapott egy ütést. Már tántorodott a démon, vérzett... ám egyáltalán nem érdekelt ez minket. Nem volt inycsiklandó, kivántatos illata, sőt eléggé rózsdás szaga volt, olyan nem is tudom... ócska. Amikor a démon kifeküdt, mind a 7-en körbe álltuk... végső ütés... de a következő pillanatban, mielőtt bármelyikünk is hozzá ért volna, egyszerűen eltűnt. Kék szikrák szállingoztak fel ott ahol azelőtt a démon volt.

    - Ügyesek voltatok! Van mit csiszollgatni, de le a kalappal! - Bella felé fordultunk. - Büszke vagyok rátok!

    - Az utolsó ütést miért nem mérhettük rá mi? - kérdezte csalódottan Emmett.

    - Ne felejtsétek, hogy nem szabad. - igaz, igaz, nem ölhetünk csak úgy démont.

    - Azért kerültünk szembe mi a démonnal mert gyenge volt? - tette fel a kérdést Jasper és ekkor nekem is tudatosult bennem, hogy igaza van. Ezért állított össze minket vele. Mert érezte, hogy mekkora is az ereje. Azon felül, hogy itt volt. Ha ő lett volna, már néhány perc alatt vége lett volna, mindennek de helyett mi 15 percen keresztül harcoltunk a démonnal. Még messze állok attól, hogy méltón álljak mellette, de megteszek mindent, hogy elérjem!

    - Remek gyakorlat volt! - kacsintott felénk. - Nos, akkor elkell intézni ezt a nőt... - fordult az eszméletlen nőhöz. Leguggolt és kisimitotta a haját az arcából. Egy olyan 30 éveiben járó nő volt, szőke hosszú hajjal. Kosztümöt viselt, úgy tűnt, hogy munkából tarthatott visszafele, amikor a démon elkapta.

    - Az a démon...

    - Nem akarta megölni és nem is akart vele olyan dolgot tenni. - kezdett bele Bella. - Egyszerűen csak nézni akarta.

    - Nézni?

    - Vannak ilyen, akik annyit akarnak, hogy embereket nézzenek... ilyenkor irigykednek rájuk, hogy nekik milyen egyszerű és milyen más. Olyansmik, amik nekik soha nem lehet.

    - Tehát kukkoló volt? - jött a tudatosulás mindannyiunkban.

Bella bólintott:

   - De ez attól nem megengedett. Nem rabolhassák el, azt amihez kötödnek valami féle folytán. Ez nem szerelem, ez csupán irigység. Csupán valami olyant akarnak, ami nem lehet az övék...

    - De akkor a nő, tudja, hogy mi történt vele?

    - Nem! Legnagyobb valószínűséggel lecsapott rá, a nőnek fogalma sem volt, hogy mi történt vele. Haza kell vinnünk vagy legalábbis valamilyen ismerős helyre. Ha jól érzem, akkor hosszú napja volt, az alkoholtól csak úgy bűzlik. Azt fogja majd hinni amikor felébred, hogy túl sokat ivott.

Bella óvatosan elkezdte felemelni, rögtön a segítségére siettem, ahogy a többiek is.

Bella:

Természetes, hogy csak azért engedtem nekik harcoljanak, mert tudtam, éreztem, hogy gyenge a démon. Másképp nyilván nem engedtem volna vagy legalábbis nem adtam volna ekkore teret. De kezdetnek remek volt. Ami a nőt illeti, sikerült visszavinnünk a lakhelyére, óvatosan Edward segítségével bevittük a szobába és lefektettük az ágyra. Szegény, de többet nem fogja zakalatni. Sajnos voltak ilyen démonok, ahogy korábban is, ezért léteztünk mi is, hogy rendet tartsunk. Nem uralkodhatott el a káosz, meg kellett maradjon az egyensúly.  Végül a kis Port Angelesi kiruccanás véget ért és hazamentünk.

Ezután a napok szinte elrepültek felettünk. Először napok teltek el, majd hetek és végül hónapok. Mire már feleszméltünk már majd, hogy nem fél év telt el, hogy én és Edward egy párt alkottunk. Hogy Forskba költöztünk, megismertek engem és a világomat, hogy összebarátkoztunk és, hogy elkezdtek edezni. Ügyesek voltak és mára már sikerült elsajátítani mindazokat, amiket egy démonnal szembe fel kell figyelni. Persze, attól függetlenül nem lehetek elég résen továbbá is, nem találkoztak még mindennel. Voltak küdelmeim, ahogy megszoktuk Xavierrel, csatlakoztak a Cullenék is és néha még a farkasok is. Ők inkább ha az ők területeire kellett mennünk. Cullenek közül, készen álltak mindig a harcra, ha szükség volt jöttek, nem volt kérdés. Család tagként tekintettek rám és ez igazán jól esett. Az erőmet nem vettem vissza. Ugyanott tartottam Edwardban. Hogy mindentől megóvjam. Xavier ezzel továbbra sem békélt meg, de nem mondott semmit, ahogy megígérte még nem is gondolt rá. Bár nem vallotta be ő is büszke volt a Cullenékre, igen hamar tanultak és fogékonyak voltak. Én meg nem lehet elég hálás, hogy ezt bevállalták. Az iskola ugyanúgy folytatodott ahogy eddig és a napjaink is. Suli, otthon... bár már inkább neveztem otthonomnak a Cullen házat. Több időt töltöttem ott, mint Xavierrel közös házunkban. Amit ő nem ellenzett. Bár ha meg is tette volna, ez attól nem változik. De azért jártam oda, nyilván voltak megbeszélni valónk, teendőink, következő lépéseink, amit meg kell tenni, követni kell. De a kis csapat már elég jól összeszokott, még Edward és Xavier sem vitatkozott egymással. Jól megvoltunk és már könnyen kimondhatom, hogy az életem Edward jelenlétével gyökerestül megváltozott. Minden egyes nap, a szerelmem iránta erősödött. Sosem éreztem még ilyen jól magam. Ennyire teljesnek, ennyire varázslatosnak. Minden egyes perc vele, maga a csoda. Olyan boldog vagyok! Sokszor Xavier azzal jött, hogy akkor most a bosszúm elfelejdődött e, de az sajnos nem. Nem tudok arról megfeledkezni, nem tudok arról lemondani. Hiába próbál beszélni velem Edward, Carlsile vagy bárki más. Nekem azt véghez kell vinnem!

    - Bella, akkor én elmentem!

    - Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? - épp a Cullen házba voltunk, Xavier pedig elindult, hogy találkozzon a Volturival néhány mérfölddel arébb, egy kis beszélgetésre.

    - Nem! Legútobb, úgyis épp eleget tettél. Most rajtam van a sor! - mosolyodott el és összeborzolta a hajam a kobakomon.

   - Na! - szóltam rá.

    - 2 nap múlva érkezem! - Edward felé biccentett és már fordult is meg.

    - Vigyázz magadra! Jó utat! - nos igen ez voltam én. Ha a régi Bella lettem volna, akkor valami olyansmivel vállunk el, hogy gunyosan odaszolok "Köszöntsd helyemben Heidit!" vagy Alecet, vagy dörgöljön valamit Jane orra alá. De nem. Már nem vagyunk ugyanaz.

Ezt már sikeresen magam mögött hagytam. Mondhatni... már nem jön, olyan ösztönösen ahogy régen, minden egyes szavamban. Megváltoztam. És ez Edwardnak köszönhető. Csak a bosszú van még ott.

   - Huh... - szédültem meg hirtelen és kapaszkodtam meg Edwardban.

    - Bella jól vagy? - kérdezte aggódva.

    - Igen, csak egy pillantra elszédültem.

    - Nekem ez egyáltalán nem tetszik, a múltkor is rosszul voltál és most megint szédülsz... elkellene menj Carlsile-al a kórházba és kivizsgáltasson. 

Nos, valami szinten én pontosan tudtam, hogy mi a bajom. Az, hogy megosztottam vele az erőm. Mellékhatás. Igaz az elmúlt időben gyakoribbak voltak, de rendben jövők.

    - Ezt te is tudod nagyon jól, hogy nem lehet.

    - Eltudja intézni, hogy senki más ne vegyen észre. Kérlek! - vette arcomat tenyerei közé. Hideg érintése jelenleg nagyon jól esett. Bár éreztem, ahogy máskor is végig fut egész testemen egy szikra. Aranybarna szemeiből őszinte aggodalom sugárzott.

    - Rendben! Megígérem, hogy elmegyek vele. De te nem jöhetsz! - már nyitotta is a száját de leintettem. - Carlisle kezeire biztál és úgy is lesz.

    - Jó!

Ha Carlsile mégis valamit észrevenne, hogy már nem ugyan olyan vagyok, mint voltam, akkor beszélnem kell vele, elterelnem a gondolatait, hogy Edward ne sejtsen semmit. Ha ott van a közelbe kihallhassa a gondolatai közül, de ha nincs, legalább eltudok ültetni valami hamis infot, ha mégis rá terelődne a gyanú, hogy gyengélkedem.

   - Most viszont, légyszi zongorázz nekem! - fogtam meg a kezeit és kis kutyus szemekkel rá néztem.

Felnevetett.

   - Rendben! - kézen fogtuk egymást és a zongorához sétáltunk, ami a napaliban foglalt helyet.

Korábban már hallottam zongorázni, Esme is sokat mesélt arról, hogy Edward milyen szépen zongorázik és mennyire szereti. Egy időben abba is hagyta. Zongorázott nekem és nagyon szerettem. Az egész ház a miénk volt és most arra vágytam, hogy zongorázzon nekem. Furán hangozdhat, de ezt akartam. Olyan kellemes volt. Egyszerűen ha mellette vagyok, minden olyan nyugodt. Ha játszik egy teljesen békés helyre képzelem magunkat, valahol távolt minden bajtól és múltól. Felszólalnak az első hangok, majd kellemes dallamba folynak össze. Becsukom az szemem és ritmusra kezdek dölingelni. Már is egy távoli helyen képzelen magunkat. Valahol napsütötte Californiában. Oké, tudom, hogy Edward nem jöhet ki napra de ilyenkor megteheti. California napsütötte tengerpartján üldögélek Edward karjaiba és csak nézzük, ahogy a hullámok nyugodtan csapdossák a partot. Sós illat árad a levegőben és a nap megmelengeti a börömet. Edward arcán és karjain ezenriy kis csillogó szikra táncol, gyönyörű. Tudom, mások ezt ijesztőnek gondolnák, de szerintem gyönyörű. Szorosan a karjaiba férközöm és mélyen beszippantom napfény illatát. Annyira, de annyira békés! Ilyen pillanatokat akarok, sokat, boldog és nyugodt pillanatot. Persze tudom, hogy ez számunkra nem olyan egyszerű. De talán egyszer, miért ne érkezhetne el?

   - Miért ne érkezhetne el, kicsi Bellám neked is egyszer a boldog befejezés? 

    - Bella? - kinyitottam a szeme és éreztem, hogy valami nedves lefolyik az arcomon. Könnycsepp... - Bella mi a baj? - hallottam Edward aggodó hangját. - Nem érzed jól magad? - ujjaival letörölte a könnycseppeimet és magához húzott közelebb, hogy átöleljen.

    - Jól vagyok... nagyon is jól.

    - Akkor miért sirsz?

    - Eszembe jutottak a nagymamám szavai, amikor abba kételkedtem, hogy nem lesz nekem soha boldog befejezésem, ő meg arról győzködött, hogy igenis lesz. És igaza volt... most először azt érzem, hogy boldog befejezés felé indulok.

    - Mindent megteszek, hogy boldog légy! - csókolt bele a hajmban és meg szorosabban fonta magam köré a karjait. - Szeretlek!

    - Szeretlek!