21.rész Induljon aminek indulnia kell

 

A démon szíve

21.rész Induljon aminek indulnia kell

Bella:

    - Xavier, mikor lettél ilyen udvariatlan, hogy nem válaszolsz a feltett kérdésre? - na jó, nem ez volt az első, hogy kitért a válasz adás elől. Jó mondjuk az teljesen más helyzet volt, általában elakarta terelni a figyelmemet, hogy ne érezzem meg mi történt, ne rágodjak rajta vagy hasonoló. Itt most pontosan tudtam hogy nem erről van szó, hogy tuljadonképpen szokása híven ügyeket intézett és lecsekkolta, ha bizonyos területeken minden rendben van ahogy szokott. Itt, most rögtön tárgyra akart térni.

    - Isabella Dearth! - teljes nevem, kemény lesz. - Ne játszadozz itt velem! - villámokat szort a tekintete. - Nem szóltam bele, amikor összejöttél vele. Nem mondtam semmit. Nem szóltam, amikor elkezdődött a közös utatok és magaddal vitted Volturihoz...

    - Az előbb még azt mondtad, hogy gondoltad, hogy nem leszek egyedül és örültél...

    - Nem mondtam, hogy örültem!

    - Nem értem mi a próbléma, te voltál el, hogy barátkozzak velük össze és legyen minden rendben. - oké a szerelemről nem volt szó, de ezt nem lehet irányítani. Nem tudunk az érzéseinknek parancsolni. Ha nem is erőlteti ezt, hogy legyek a Cullenekhez kedves, az az érzésem, hogy a sors így is összehozott volna Edwarddal. Az útjaink ígyis úgyis keresztezték volna egymást. Bármennyire is ellene voltam először, ez az érzés biztos vagyok benne, hogy kialakult volna.

    - Bella! - csattant mennydörgésként a hangja még meg is szeppentem a hirtelenségétől. - Ez egyáltalán nem vicces!

    - Nem is azért csináltam mert vicces lenne! - szóltam vissza erőteljesebben. - Megvoltak az okaim!

     - Milyen okaid lehettek meg? Mégis, hogy képzelted, hogy megosztod az erődet?! Tudod te, hogy ez milyen veszélyes.

    - Tudom! De nézd, itt vagyok! Rendben vagyok! - fordultam körben, hogy erről megbizonyosodjon. - Teljesen jól vagyok.

    - Biztonságban akartad tudni, hogy a démonok ne bánthassák olyan súlyosan... - esett le neki, hogy mi is járt a fejemben. - Te... te... huh... - idegesen fel alá kezdett járkálni.

 Kifujtam a levegőt és kimért, nyugodta hangon folytattam:

    - Ebbe neked nincs beleszólásod. Ezt én magam döntöttem el. Megfogom védeni Edwardot kerül amibe kerül. Ha ezért ezt kellett tennem, akkor megteszem. Nem tétovázok. Eldöntöttem és nem fogom megváltoztatni a döntésem. Erős vagyok, kibirom. - ha egy démon megossza az erejét, sokkal gyengébb lesz, akár halál közeli állapotba is kerülhet. Elég kevesen tudják ezt megtanulni, még kevesebben használják is ezért. Hiszen a démonok ennél önzőbbek. Én is ilyen voltam, hecc kedvéért tanultam meg az erő megosztást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy használni fogom. Amíg nem találkoztam Edwarddal. És én erősebb vagyok annál, hogy legyengüljek. - Tudod jól te is, hogy ennek ellenére képes vagyok kontrollálni mindent.

    - Gondold meg magad! - ragadta meg a karomat és megszortotta.

    - Eressz el! Ez fáj!

    - Bella, ezt nem engedhetem meg! Nem teheted tönkre az életedet!

    - Hát nem érted? Nem teszek semmit sem tönkre. Hát nem érted? Ez volt... erre vártam, életem során szinte soha nem éreztem magam ennyire teljesnek, mint vele. Mint Edwardal. Ezért nem jött össze soha közöttünk. Mert, őt vártam. Ő az én társam, akivel egész lett minden.

    - Hát ennyire szereted? - lassan engedett a szorításból.

    - Szavakba nem lehet önteni. -  a szavaim csak úgy sugároztak az öszinteségtől. Igen, ahogy korábban is végig gondoltam. Xaviernek hálás voltam, kihuzott a sötétségből. Szeretem, de nem úgy mint Edwardot. Jól esett az érintése és a csókja ami volt vele, de egyáltalán nem ugyanazt az intenziv, erős érzést váltotta ki belőlem, mint Edward érintése, hibába hűvös nekem tőle perzsel a böröm és csókja az egekbe repít, elvarázsol. Egyszerűen szavak nélkül hagy.

    - És mi van a bosszúval? Azzal is támogat téged... - nem válaszoltam rögtön és eltekintettem.

Xavier elengedett és ellépett tőlem.

    - Várok... - értetlenül meredtem rá. - Várok, hogy magad is rájöjj, milyen hibát követtél el. - még mindig dühösen szürte fogai közül a mondatokat. 

    - Nem... - ráztam a fejem. - Helyesen cselekedtem! Hát nem látod? Jót cselekedtem, amire mindig is tanítottál...

    - Ez nem jó tett Bella, ez önzőség. Magadat veszélbye sodorni... - szemeiben bánat csillant fel. - Gondolom nem akarod, hogy megtudják az igazat.

    - Kérlek! - néztem kérlően rá. Tudom, hogy haragszik most ezért rám, de ezt kellett tennem. Ez volt helyes.

    - Nem mondom el. De nem fogod tudni sokáig, eltitkolni.

Ezzel meg sem várva, hogy bármi mást mondjak hátat fordított nekem és magamra hagyott az előszobában. Felsóhajtottam. Hát nem mintha másra számítottam volna, tudtam, hogy Xavier érezni fogja és rögtön kérdőre is von. Örülök, hogy legalább nem Edwardék előtt esett nekem a kérdéseivel. Nem fogom megbánni a tettemet. Lehet a régi Bella azt tenné, de megváltoztam. Ez a helyes döntés, ezt kellett tennem. Edwardot megfogom védeni a démonoktól. Ahogy természetesen a többieket is. Az az egyetlen hátránya, hogy nem tudok a többi Cullennek is erőt osztani, hogy egyszer csak egynek oszthatsz. De rajtuk tartom a szemem és nem fogom engedni, hogy bármilyen bánotdása is érjen. Délután közepe felé járhattunk. El kellene mennem Cullen-ékhez, hiszen megígértem nekik, hogy ma elkezdjük a tanulást... De talán egy kicsit lepihenhetnék. Alig jöttünk haza Volterrából, már találkoznom kellett egy démonnal és Xavierrel is a vita. Mi jöhet még ma? Felsétáltam a szobámba. Úgy éreztem, mintha már hónapok óta nem lettem volna itt. Semmi sem volt elmozdítva, minden olyan volt, mint elutazásom előtt. Nyílván... Xavier sem volt itt. Ki érhetett volna hozzá? Leültem az ágyra és hátradöltem. Néhány percig csak a falat néztem, majd éreztem ahogy elnyom az álom. 

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, hirtelenjében arra ébredtem, hogy mellettem az ágy besüpped. Rögtön kipattantak a szemeim és fel is ültem:

   -  Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! - hallottam meg egy bársonyos hangot. Hamarosan pedig találkoztam is egy aranybarna szempárral.

    - Edward... - könnyebültem meg, hogy csak szerelmemet látom és nem tört rám senki. Bár ostoba feltételezés, ilyen még soha nem fordult elő, hogy a démon úrnőre rácsapnak, miközben alszik. Bár magam is meglepődtem, hiszen sokkal finomabbak ennél az érzékeim, már akkor megkellett volna érezzem, amikor Edward az ágy mellé került. 

    - Jól vagy?

    - Csak egy kicsit elálmosodtam. Mennyi az idő? - az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam, ami alig csak plusz egy fél órát mutatott, ahhoz képest mint amikor feljöttem ide.

    - És Xavier mit akart?

    - Csak átbeszéltük Volturit és, hogy ő mit csinált. Egy gyors összefoglaló... - megtöröltem a szemeimet.

    - Ez meg mi? - kapott a csuklom után. - Ezt.... ezt ő okozta? - amin pedig még ott voltak Xavier szorításának nyomai. Edward szeme elfeketedett a dühtől és morrgás hagyta el a száját. - Bántott téged?

    - Ez... nem... - de alig, hogy elkezdtem a mondatot Edward felpattant és már kitörni készült. Épp csak, hogy sikerült gyors reakciómnak hála elkapni a karját. - Várj! Várj! Kérlek! Nem történt semmi olyansmi. Ez csak... csak hirtelenjében elindultak az indulatok.

    - Veszekedtetek? Miért? Miattunk? Ha valami baja van velünk, akkor azt nekem mondja el és ne bántosn téged! - felálltam, hogy elálljam az útját.

    - Nem! Nem! Vagyis igen, de nincs baja velünk, még meg kell szokja ezt az egészet ennyi. De láttad te is a múltkor is és most is, hogy elfogadott. Amúgyis ebbe nincs beleszólása.

    - Min akadt ki ennyire? - azt mégsem mondhatom el.

    - Forrófejünek gondol. Csak a szokásos. Kérlek, hagyd! - tettem kezeimet arcára és összeérintettem homlokainkat. Még mindig dühös volt... de ettől lassan éreztem, hogy teste megenyhül. - Elkell menned vadászni, ahogy a többiek is!

    - Veled akarok lenni!

    - Szükséged van a táplálkozásra. Volturiban nem volt annyira időtök, mint itthon. Most menjetek el, egy kis közös program.

    - És mi lesz tanítással?

    - Azt hittem, hogy aggódsz értem, most meg te magad kéred.

    - Szeretnélek megvédeni, szeretnék méltó párod lenni. És tudom, hogy milyen makacs vagy. Nem fogsz lemondani róla. - puszilta meg a homlokomat.

   - Igen, ez igaz. De menjetek el előtte vadászni. Mindannyain! Ez az első szabály. Legyetek felkészülve, testileg és lelkileg! - ezzel pedig elkezdtem fordítani és kifele lökdösni, ahol bejött. Tudtam, hogy nem az ajton volt, mert akkor Xavierrel találkozott volna és nem hiszem, hogy ennyire nyugodt lett volna akkor. No meg, akkor nem lettünk volna kettesben és nem ijedtem volna meg. Tehát az abalkon jött be. És most menjen is ott ki. Nem azért, de meg kell beszélnem Xavierrel ezt a dolgot és nem engedhetem meg, hogy vénetlenül valamire Xavier gondoljon a korábbi beszélgetésünkből, miközben elmondom a további terveimet.

    - Rendben... rendben... de érted jövők egy olyan 2 óra múlva. - bólintottam.

Csókot lehelt ajkamra, majd ki is ugrott az ablakon és el is szaladt a sűrű erdőben. Tanítom, ahogy megígértem nekik, illetve ott vannak Jacobék is, amiről még nem is tudnak. Vagy talán de... Alice biztos látta. Remélem azért ezt a kis vitánkat nem Xavierrel. De nem hiszem. Xavier amit megígér, az úgy is lesz. Elfogja rejteni ezeket a gondolatokat Edwardtól és Alicetől is. Szóval az egyszerűség kedvéért kell majd egy egy közös tanulás is. Nem fognak repdesni az örömtől, hogy együtt kell tanuljanak, de megszokják. Milyen semleges terület lehet?

    - Xavier... - sétáltam le a lépcsön, csend honolt az alsó emeleten. Egyenesen a szobája felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott találom. Bekopogtam, egy perc töredékében nyilt az ajtó, szemüveget viselt, talán épp valamit olvasott. 

   - Elmész hozzá! - bólintottam.

    - Megígértem neki, illetve a farkasoknak is, hogy tanítani fogom őket. - elmosolyodott.

    - Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogod tenni. - ezen nekem is nevetnem kellett. De ez jelen pillanatban csak vihar utáni csend volt. Sőt, hogy is van az, még nem is volt a vihar, csak az eső és most egy kis idő van, hogy minden felszusszanjon. Még haragudott rám, csak ahogy ő is mondta vár türelmesen. - Menjek veled?

    - Ahogy gondolod, inkább esetleg következőleg, amikor fizikai harcot is szembe veszünk. - bólintott.

   - Akkor üdvözlöm a Cullen családot, kérj elnézést a nevemben, hogy nem tudtam rendesen üdvözölni őket, amint hazaértem. Kárpotlom őket.

   - Átadom! - ezzel sarkon fordultam és visszasétáltam a szobámba, hogy megvárjam Edwardot.

Fura... olyan furcsa volt ez a beszélgetés. Valahogy rövid, nem meg szokott tőlünk. Megváltozunk.... vagy legalábbis én, mindenképpen. Nem az vagyok aki voltam. Jó értelemben, megváltoztam. Előre haladok, építem a jövőm Edwardal ennyi. Illetve a bosszú, az ígyis úgyis bekövetkezik. Nem engedek belőle. De ettől eltekintve, a jövőt akarom Edwardal.

Edward:

Tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű beszélgetésük. Bár igen, már korábban Volturi előtt tudta, hogy együtt vagyunk, attól eltekintve nem beszélték meg, úgy gondoltam. És ez most beigazólodott. Persze értem Bellát és igaza is lehet, hogy meg kell szoknia de akkor is.. .hogy bánthassa Bellát? Amióta együtt vannak, hogy érhet hozzá? Álljon szembe velem és mondja el nekem, hogy mi nem tetszik. Vagy megint a bosszúról volt szó? Nem tart méltónak ez tudom... de befogom bizonyítani, hogy igenis az vagyok. Nem futamodok meg. Jöjjön aminek jönnie kell!

   - Bella nem jött? - léptem be a családom házába, akik a nappaliba voltak. - De jön, de megkért, hogy menjünk el vadászni. Illetve ez az első lecke is, felkészülni testben és lélekben. - nevetnem kellett, ahogy szavait ismételtem. Annyira aranyos volt.

    - Milyen figyelmes! - mosolyodott Esme és Carlisle is egyetértően bólintott, hogy mindannyiunknak el kell menni.

Bár talán ebbe az is benne volt, hogy gondoljuk jól át, biztos ezt akarjuk. Nos nem volt kérdés én ezt akarom. Számomra Bella az első. Ha a családom megakar fordulni, akkor megértem, de én kiállok. Természetesen nem így történt, mellettem álltak. Attól a pillanattól, hogy Bella az én párom lett, elfogadták az utam és velem együtt akartak járni. Nyilván Rosalie morgolodott, de ő sem hagyná hátra a családját. A házunktól a teljesen másik irányban mentünk és találtunk meg egy jávorszarvas csordát, abból lakmároztunk meg mindannyian. Amikor hazaértünk, már a kulcsom után is kaptam, hogy elhozhassam Bellát:

   - Nem csak mi fogunk tanulni Bellától! - szólalt meg Alice, épp hogy kezembe kaptam a kabátomat.

   - Miért kik lesznek? - de én rögtön láttam és nem tetszett a kép.

   - A vérfarkasok... - válaszoltam meg Alice helyett, a látomását, amiben az erdőben, egy helyen állunk egyik felén, mi és a másik felén a vérfarkasok. Középen Bella és Xavier harcol, tanít, hogy mire figyeljünk.

   - Miért? Azokat meg miért kell?! - kérdezte szörnyülködve Emmett.

    - Mert ők is kíváncsiak ahogy te is! - válaszolta Carlisle. - Ne ítélkezzünk, amúgyis biztos vagyok benne, hogy Bella elmondja nekünk és kikéri a véleményünket, ahogy a vérfarkasokét is. Csak úgy nem fog összeereszteni. - igaza van, Bella nem dönt elhamarkodottan. Nem tetszett, hogy ennyire jóban van Jacob Blackel, de ha ő ezt akarja, akkor mellette állok. Ezzel legalább ha az ő területükre kell még mennie akkor más is lesz aki megvédje.

   - Alice... - fordultam hozzá, mielőtt még elindulnék Bella után. - Nem láttál semmi olyant, hogy mi történt Xavier és Bella között? - megrázta a fejét.

    - Homályos képek voltak, nem tudtam sok mindent kivenni. Láttam, hogy veszekednek de nem tudom miről. Ne haragudj! De ne aggódj, biztos, hogy ha olyansmi akkor elmondja! - mosolyodott el.

Bólintottam. Igaza van, de akkor sem tetszett, hogy Bella csuklóján sérülést fedeztem fel. Láttam még vitatkozni őket, de hogy így bántsa... Valami fura volt!

Ahogy Bellának is megmondtam 2 óra elteltével már parkoltam is le a házuk előtt. Nem kellett bemenjek a házban, Bella már érkezett is velem szemben. Felém mosolyodott és megelégedve látta, hogy hallgattunk rá és ettünk. Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját és elindultunk hozzánk. Bár felakartam tenni nem egy kérdést, végül nem tettem. Bár tudnék a fejében látni, mennyire könnyebb lenne. Hamarosan leparkoltunk a garázsban, kipattantam gyorsan az autóból, hogy szerelmemnek kinyithassam az ajtót. Amikor beértünk a családom már a nappaliba várt. Természetesen Emmett rögtön letámadta Bellát, hogy miért kell a vérfarkasoknak is velünk edzenie.

   - Megkértek, ahogy ti is. Természetesen szólni akartam nektek, ha nem tetszik...

   - Nincs jógunk ebbe beleszólni, ha te ezt velük is megakarod osztani! - szólalt meg Carlisle. - Ez a te döntésed, úrnőm!

   - Jaj, kérlek ne jöjj ezzel a szöveggel. Számotokra, nem az akarok lenni. Veletek... Edwardal... - fogta meg a kezemet és rám mosolygott. - Megtanultam, hogy lépjek ki a rideg szívből. Tudom, hogy ellenségek vagytok, szövetséget alakítottatok ki. Nem tagadhatom meg tőlük, ezt a tudást, ahogy tőletek sem. Nyílván, más helyzet a kettő, bizonyos részen de... nem akarom, hogy számotokra kényelmetlen legyen. Vagy akár nekik is.

   - Köszönjük, hogy ennyire figyelmes vagy! De tényleg nem zavar. Nyilván legyen egy semleges terület és nem leszünk egyből puszi pajtások de... elfogadjuk.

   - Köszönöm!

    - És így legalább ha oda mész, lesz ki megvédjen még... - szóltam közbe mire Bella csak égnek emelte a tekintetét.- Na jól van! Most viszont kezdjük is el az első leckét!

   - Na végre! Azt hittem már, hogy csak beszélgetünk! - csapta össze tenyereit Emmett és felpattant a kanapéról.

   - Nos nem állsz messze! - vigyorodott el Bella. - Ma nem lesz semmilyen fizikai dolog.

   - Mi?!

   - Legközelebbi lecke, már élesbe megy, bemutatással, de szeretnék néhány dolgot elmondani azelőtt.

   - De hát már meséltél a démonokról... - mondta csalódottan Emmett.

    - Nem olyan egyszerű! - ezzel tekintetével azt követelte, hogy üljön le, ahogy én is. Őszintén szólva, élveztem, magamban kellett folytassak egy nevetést. Igen, emlékszem amikor Bella először mesélt a világukról. De az más volt, most ahogy ott áll előttünk és elkezdett mesélni, bizonyos részben vicces volt, mint egy tanárnő. Nem volt ott már, az a gyülölet, undor ami korábban.