A démon szíve
34.rész Új fejezet
Bella:
Nos, nem teketoriáztunk sokáig! Vagy inkább mondjam úgy, hogy Alice. Rögtön neki is állt az esküvő megszervezésének amit az érettségink után 3 hónapra rá, megtartunk. Őrültnek gondoltam, ahogy folyton ruha probára, magassraku cipő probára, haj probára és minden féle próbára küldözgetett. Nem értettem a lényegét. Démon vagyok, nem hittem hogy valaha férjhez megyek. A mi világunkban ilyen nincs. De folyton csak legyintett. Edward akart nekem segíteni és nem egyszer elmondta, hogy mi lenne ha valami egyszerű lenne csak, kevés vendéggel. De Alice ilyenkor gyilkos tekintetet lövelt felé ezzel elhallgattatva. Nekem nincs olyan sok rokonom, max egy két démon fog eljönni. Nagy dobra veri! De nem mondok semmit! Hagyom, hagyom... mindenestre jól csinálja a dolgát. Egy dolog kívételesen nagyon tetszett, hogy itt akarja tartani a tisztáson ahol találkoztunk. Oda kötödik az emlékeink egy része. Jó ötlet! Tehát a készülődés elindult. Amennyire kellett pedig részt vettem rajta. Más különben az életem visszatért oda, ahol eltűnésem előtt. Továbbra is rendet tartottam a démonok között, de a környéken. Edward és a családja pedig újból neki kezdett edzeni. Minden olyan nyugodt volt, kiegyensúlyozott, szép, boldog. Utoljára, nem is emlékszem mikor volt ilyen az életem. Vagy legalább ha lett volna. Edward mellett, minden egyes nap maga a csoda!
Mindannyiunkank sikerült leérettségiznünk. Minő meglepő! Aztán már csak arra lettem figyelmes, ahogy minden egyre gyorsabb lesz, minden egyre pörgösebb az előkészületekkel. A listámon az első feladat az volt, hogy beszéljek Xavierrel. Minekután, nincs családom és Edward hagyományok utján indult neki a dolgoknak, tőle kérte meg a kezemet. Igazán aranyos volt! Nekem pedig volt egy másik kérésem feléje.
- Xavier... - érkeztem a mellette lévő ágra.
- Őszinte leszek! Sosem gondoltam volna, hogy férjhez mész.
- Hah, ne aggódj én is ugyan annyira vagyok sokkolva mint te. Magam sem hittem volna, hogy egy ilyen dolog eljön az életemben.
- Örülök, hogy boldog vagy! - mosolyodott felém és felemelve kezét végig simitott az arcomon.
- Akkor leszek a legboldogabb ha te is az leszel!
- Az vagyok Bella! Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok.
- Xavier...
- Hidd el, boldog vagyok! Sőt, olyan kiegyensúlyozott az életem amióta nincs mellettem egy makacs nő.
- Hogy én makacs?!
- Igen, nagyon! Nem is tudom, hogy fogja kibirni Edward melletted!
-Na! - ütöttem a karjára.
- De komolyan, tiszta szívből örülök neked, hogy megtaláltad a helyed és újra kiegyensúlyozottnak érzed magad.
- Köszönöm! Azt tudnod kell, hogy ehhez te is adtál. Nélküled, ez az egész... el sem indult volna.
- Ne mondj ilyent! - lépett közelebb és átölelt. - Én Bellám... drága tanítványom, mindig itt leszek neked, melletted. Bármi is van!
- Köszönöm! - na szép, ilyenkor kell meghatódni? - Xavier... - gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, hogy ne lássa meg. De talán lassu voltam, láttam ahogy jobb hüvelyk ujjával az arcom felé közelít, de majd mintha meggondolná magát leengedi. Talán csak engedni akarta, nézni, hogy valóban sirok. Hát igen, meghatodtam, és? - Lenne egy kérésem...
- Gond van? - vonta össze a szemöldökeit. - Edward talán... Tudtam, azonnal...
- Nem! Nem! Erről szó sincs! - állítottam meg, mielőtt leugrott volna a fáról. - Edward nagyon jól bánik velem és boldoggá tesz. - éreztem ahogy elpirulok. Oh, ez annyira kínos Xavier előtt, nem látott még engem elpirulni. - Inkább csak arról lenne szó, hogy ízé... mondhatsz nemet is... vagyis... nekem nagyon jól esne és... de megértem ha nem és...
- Bella... - közelebb lépett és tenyerei közé fogta arcomat. - Végy egy mély levegőt és mond el nyugodtan! - a szemei, pillanatok alatt képesek voltak megnyugtatni. Persze, nem olyan volt, mint Edward tekintete. Más, mint egy családé.
- Az oltárhoz kísérnél! - becsuktam a szemem és úgy mondtam ki a szavakat, talán még egy kicsit túlságosan is hangosan.
- Oltárhoz?
- Tudom, ez nem egy olyan démonso dolog, de Edward szeretné és akkor belementem, gondoltam nem nagy dolog, úgyis a természetbe lesz és... és ugye a hagyomány, hogy a mennyasszony egyik családtagja kiséri oda őt és... és... számomra te vagy a családom! - nyugodtam le valahogy a végére és végre kitudtam mondani a szavakat, úgy, hogy a szemébe nézzek. - De tényleg ha nem akarod... - de mielőtt befejeztem volna a mondatomat Xavier magához huzott és átölelte.
- Megtiszteltetés lenne! Köszönöm szépen!
- Nem, én köszönöm!
A ruhámat Esme, Alice és Rosalie segítségével választottam ki. Egy igazi csajos napot tartottunk aznap. Nagyon jól éreztem magam! Nem az erősségem a vásárlás, jobban mondva, nem nagyon szeretem. De ekkor elengedtem ezt és azt mondtam, oké legyen! ÉRezzük csak jól magunkat! Mindannyian olyan kedvesek és segíteni akarnak! A családom! Huh, olyan rég mondtam ezt a szót. A családom! A cipőt is aznap vettük meg és bár őszintén nem akartam, végül Alice csak rám tukmálta a tűzarkut. Amit azután minden egyes nap felpróbáltam, hogy betörjek és megszokjam a járást vele. Bár inkább, 10 démonnal harcoltam volna. Akkor vették meg a többiek is a ruhát, mindannyian gyönyörűek lesznek. A meghívokat szét küldtük. Néhány családi barát, Edwardék felől, egy kettő felőlem. A suliból egy két osztálytárs, no meg Jacobék között is került aki meghívásra lelt. Ahhoz képest egészen összegyült egy olyan 100-as létszám.
Aztán eljött a nagy nap is. Idegesen lépkedtem a házban jobbra balra. Huh, ideges vagyok!
- Minden rendben lesz! - Xavier jelent meg az ajtóban, neki dölt az ajto félfának.
- Nem hangzik furán, ez az egész felhajtás egy démonnak?
- De te nem akaráki vagy... - lépkedte közelebb, arcomat tenyereim közé fogta és homlokon puszilt.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám és mellettem voltál abban az évszázadban!
- Mondtam már Bella, bármikor számíthatsz rám! Mehetünk? - tarottam felém a karját.
Bele karoltam és kiléptünk a házból, az autojához, a tisztásig ezzel kell megtegyünk egy kisebb utat. Mielőtt azonban az erdő ösvényéből kiértünk volna, kiszálltunk és gyalog tettük meg az utat. Halk zene hallatszott a tisztásról, már láttam a fehér virággal diszített terepet, székeke, azokon ülő elegánsnál elegánsabb ruhába öltözött embereket és még nagyobb gombocot éreztem a torkomban. Huh miért vagyok ennyire ideges? Ah, nem, ez izgulás!
- Ugye nem most fogok hasra esni?
- Dehogyis, te nem vagy olyan! Meg ha mégis, itt vagyok, nem engedem, hogy megtörténjen.
Bólintottam és ebben a pillanatban szólalt fel a bevonluó zene. A vendégek felálltak és mind felém tekintettek. Edward ott állt legelől, iszonyat dögös volt a szmokingjában. Felém mosolyodott, gondolatban üzentem felé, hogy szeretem, mire még nagyobb mosolyra huzodtak ajkai. Elérkeztünk a diszített kapu alá, Xavier Edward felé nyújtotta kezem, aki megköszönte és az oltár elé kísért. Itt volt az idő, hogy elmondjuk a fogadalmunk. Gumiho létemre továbbrta is izgultam, nehogy valami hülyeséget mondjak. De ahogy ennek a férfinak fogom a kezét és rám néz azzal a csodaszép aranybarna tekintettel már tudom, tudom, hogy nincs miért izgulnom és aggódnom, bármi is történjék ő ott lesz nekem. Felhangzodnak a szavaink, hogy joban, rosszban, betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, egymás társai leszünk, a hagyományos szöveg, majd készültünk egy rövid saját szöveggel is.
- Bella, el nem tudod képzelni, mióta vártam rád. Bár az első találkozásunk nem sikerült, olyan jónak, mégis sorsunk folyton keresztőzödött és lassan egyengetni kezdtük egymás utjait, belépni a másik életében és erőt adni neki, társat az útjára. Szeretlek! Mindig megfoglak óvni, melletted leszek és segítelek, történjék bármi!
- Edward, számomra olyan vagy, mint egy napsugár. Ami a sötét ablakon át beszűrödött, áttörte magát, hogy fényt és melegséget hozzon a kis szobába, a szívemben. Úgy éreztem régen elzárkoztam a kül világból, bezártam a szívem, ami megfagyott. De te lebontottad körülöttem a falakt és kiolvasztattad a szívemet. Megmutattad, hogy nem vagyok egyedül és menjünk együtt közösen az úton. Köszönöm! Szeretlek!
- Szeretlek! - közeledni kezdtünk egymás felé, majd csókba forrtunk össze. Taps hallatszodott mögöttünk, de engem nem érdekelt. Csak ez a pillanat, ahogy minden más kizárodik és csak azt halljuk, ahogy együtt lélegzünk.
Edward:
A nő akit mindennél jobban szeretek, végre a feleségem lett! Olyan boldog vagyok! Nem volt egyszerű ide jutni, de itt vagyunk. Megtörtént! És az én arám, a legszebb az egész világon!
- Nos annyira rossz volt, mint gondoltad, a szertartás?
- Sosem, mondtam, hogy rossz csak, hogy a démonoknak ez nem szokás! De örülök, hogy tartottunk! Így közelebb érzem magamhoz az embereket... - összeérintettem a homlokainkat és úgy táncoltunk tovább a lágy zenére.
Amikor már egy kicsit felgyorsult a zene szám, körbe néztünk a vendégek között akik gratuláltak nekünk. Bella megismerkedett a Denáli klánnal. Jacobék is köszöntöttek, akik azt mondták, hogy mindig Bella mellett lesznek és segítenek neki amibe csak kell. Bella megköszönte a hűségüket. David is jelen volt, aki most először találkozott Bellával az esetek után. De nagyon örült, hogy újra látja és elnézést kért azért az esetért. De Bella megnyugtatta, hogy nincs amiért rosszul éreznie magát, mert nem tett ő semmi rosszat. Ő ment bele! Xavier felkérte táncolni, amíg én Rosaliet kértem fel. Mindenki jól érezte magát, a zene jó volt, a hangulat jó volt, a kaja jó volt. Pohár kösözntök is voltak, ahol a barátaink, családunk köszöntött minket és boldog életet kívánt. Csodaszép nap volt!
Aztán még aznap este indultunk a nászutunkra, amit Bella nem tudott, hogy hol is lesz. Amikor elrepültünk Rioig, majd ott áthajoztunk, nagyon meglepődött. De oda volt végül a helyért, Esme szigetéért, amit Carlisle ajándékozott egyszer neki. Karomba vittem át a küszöbön. Miután kicsit kipakoltunk úgy döntöttünk, hogy uszunk egyet. Kellemes volt a víz és csendes, szép holdfényes esténk volt. Végül pedig mielőtt Bella elaludt volna, a szerelm örvényébe feledkeztünk. Boldog voltam, azt a nőt tarthattam karomban, akiért az életemet is odaadnám.
A nászutunk alatt felfedeztük a szigetet, sokat usztunk, napoztunk... bár ez inkább ugye Bellára érvényes, én nem tudok hogy napozni. Társasoztunk, hosszasan beszélgettünk, közösen főztünk, táncoltunk. Jól éreztük magunkat! Minden egyes pillanat meseszép volt!
Aztán majd, hogy nem egy hét elteltével...
- Ez nem lehet! - Bella felkiáltott miközben a szobábon volt.
- Mi a baj? - termetem rögtön mögötte. Bella a tükör előtt volt, jobbra fordult, balra, felemelte bluzát és simogatni kezdte a hasát. Rögtön észre vettem én is, hogy mit néz nem kellett mondja.
- A hasam, mintha nagyobb lenne! Ah! Esküszöm valami megmozdult benne!
Olyan volt, mintha sokkot kapnék. Nem! Az lehetetlen! Nem lehet!
- Azonnal haza megyünk! - és már ahogy ezeket a szavakat mondtam léptem is be a szobába és már kezdtem is pakolászni. Bella kisétált, ugyan olyan meglepettnek tűnt mint én.
A vámpiroknak nem lehet gyereke, de ha jól tudom a démonoknka igen... mégis ez képtelenség, hogy ilyen történjen!
Épp ami a kezem ügyébe került bedobáltam a táskában, lefedtem és behuztam a zipzárját, majd indultam is kifele. Bella szó nélkül követett. Vissza csonakáztunk Rio-ba, majd taxi és az első géppel haza is siettünk. A családom már ott várt. Rögtön tárgyalni is kezdtük.
- A vámpiroknak nem lehet gyereke!
- De a démonoknak igen!
- Ilyenről, még nem hallottunk. Bella ti? - Bella megrázta a fejét, a pocakját nézte és fogta.
Csak úgy repültek a szavak, senki sem értette és tudta, hogy mi ez az egész, hogy lehetséges. Először úgy voltunk, hogy még várunk egy kis időt, még korai lenne megállapítani. Vagyis azt hittük, de ahogy a napok teltek, Bella pocakja irreálisan gyorsan kezdett növekedni. Azt, mondta, hogy a démonoknál gyorsabb ez a folyamat, de ugyanakkor nekem nem tetszett. Soványabb lett, sápadtabb... ám gumiho ereje ugyanúgy tündöklött, mint mindig. Elkezdtünk kutakodni utána, de nem kaptunk semmit. Olyant igen, hogy halhatatlan gyerekek születnek, emberektől, de azoknak a vége sosem volt jó. Nem tetszett! dühös lettem! Xavier közben szintén visszautazott, ő is segíteni probált, bár évszázadai során, hasonlóról szintén nem hallott. Bella viszont még soványabb lett és úgy tűnt ingadozik az ereje is, mintha az a valami ott bent szívná az erejét.
- Elkell vetetni!
- Nem! - kiáltotta el magát Bella. - Nem! Nem vetetem el a gyermekem!
- Bella, darabokra zuz belülről, szívja az erődet!
- Egyáltalán nem szívhat, hiszen megvan mind a 9 farkam! Csak ebben az időszakban instabilabb az erőm ez természetes!
-Bella egyszer már majdnem elveszítettelek. Még egyszer nem akarom azt átélni! Nem engedem!
- Edward...
- Edward, ő csak egy baba! - kellt védelmére Rosalie. Persze, az útobbi időkben, ők összefogtak ellenem, ellenünk.
Nem értik meg! Egyszerűen nem értik meg, hogy Bella élete ismét veszélyben van. Nem rég kaptam vissza, nem veszíthetem el újból!
- Xavier... - tekintett Bella kérően az említettre.
- Bella, egyetértek Edwardal, ez veszélyes.
- Démon vagyok nem ember! Kibírom! Hányszor láttunk démon gyerekeket, anyákat akik vajudtak, megszülték a gyerekeiket. Hallottuk, láttuk ezt a folyamatot. Nem lesz gond!
- Igen, de nekem ez akkor sem tetszik. Valami furcsa van itt!
- Látod, még Xavier is ezt mondja...
- Nem értetek semmit! Rose... - nyújtotta kezét az említett felé, aki azonnal mellette termett és átkarolta, hogy kimenjenek ebből a szobából.
- Xavier, beszélj Bellával, rád jobban hallgatna!
- Nem tudom, Edward! Szerintem próbáljuk, meg mind a ketten! - bólintottam.
Nem veszíthetem el ismét Bellát, nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése