19.rész Nem várt segítség

Aishiteru

19.rész Nem várt segítség

Bella:

Nem akartam tiszteletlen lenni Edwardal és tudom, hogy nem szép dolog vissza adni egy ajándékot. De nem tehettem mást. Akármikor rá pillantottam arra a karkötöre, ő jutott eszembe, a csók jutott eszembe... Na jó talán, nem is kellett a karkötő, hogy eszembe jusson. Viszont akkor sem köthet semmi hozzá, nem lehet semmi sem tőle. Elkell felejtenem, elkell taszítanom magamtól Edwardot, ezt én nem érdemlem meg. A vőlegényem, nem érdemli meg ezt. Ezért kerültem el az elmúlt időszakban Edwardot és nem csak őt, hanem mindenki mást. Carlisle és Esme volt az egyetlen akikkel társalogtam, bár nekik sem mondtam el, hogy miért is zárkoztam vissza az én kis burkomban. Mert bizony azt hitték, hogy végre kicsit megnyiltam és kiléptem belőle. De percek alatt, ez a burok, ismét becsukodott és elzártam magam a külvilágtól. Elég szerencsétlen, depressziós életem van. Vanessának igaza van, mindennek aminek el nevez a hátam mögött. Azt hiszi, hogy nem tudom? De pontosan tudom. Legalább neki örömöt tudtam okozni, azzal, hogy Edwardtól távol maradtam.

Meglepődtem, amikor az iskola épülete felé tartva valaki a nevemen szólított. Felismertem a hangot.

   - Jacob... szia! - köszöntem neki, egy farmer nadrágot viselt, fekete polóval és barna bördzsekivel, mindezt még jobban tetőzte a vastag bakancs. Jól nézett ki, bár nem az én esetem, viszont nem egy lány utána fordult és összesugott a háta mögött. Megálltam előtte. Edward is megállt mellettem és megfogta a csuklomat.

    - Bella, menj be, óránk lesz! - szólt idegesen, miközben igyekezett mögé rejteni. Múltkor is pont így viselkedett, amikor Jacob előbukkant.

    - Még van egy kis időnk és Jacob idejött. Biztos valamit mondani akar. Ugye? - talán a korábbi vámpirról van szó. Igen, biztos ezért jött ide, van valami új nyoma. Jacob kedves, annak ellenére, hogy ellenségek vagyunk a múltkor is és most is eljött, hogy értesítsen. - A vámpirról van szó? - léptem el Edwardtól, de ezzel csak azt értem el, hogy magához huzott és hátulról átölelt.

Éreztem ahogy egész testem lánga borul és a szívverésem, egekbe ugrik. Nem! Nem lehet ilyen hatásra rám! Ezt nem szabad! Miért csinálja ezt velem?

    - Beszélnünk kell négy szemközt!

    - Egy fenéket fog veled beszélni, te korcs! - szürte fogai közül Edward dühösen. - Tünj innen, menj el és soha ne kerülj többet Bella szeme elé.

    - Sajnálom, de neked ehhez semmi közöd. Vele van beszélni valóm és ha az érdekel, nem fogom bántani, amúgyis a ti területeteken vagyunk.

   - Akkor mondd el itt! Mondd ki, itt előttem aztán menj dolgodra.

   - És ha nincs kedvem? - feszengte a húrt tovább Jacob, amin egy kicsit meglepődtem. Nem csak a vámpirról akar beszélni velem? Múltkor simán elmondta Edward előtt. Akkor most? És ekkor a fejemben villant. Amikor elmentünk bulizni én meg elszaladtam Edwardtól, összefutottam vele és mondtam dolgokat... azt akarja felhozni?!

    - Kihuzod a gyufát! - Edward mellkasa egyre jobban és jobban fel le emelekdett, miközben egyre szorosabban fogta át a derekamat, dühtől izva.

     - Itt akarsz összekapni? - huzta fel érdeklődve a szemöldökét Jacob.

Edward ajkait morrgás hagyta el. Nem hagyhatom, hogy összeverekedjenek. A suli előtt vagyunk, ezt nem tehetik meg. Mit fognak mások gondolni? És ha elindul egy olyan pletyka, hogy miattam verekedtek össze? Vanessa megtudja és... 

   - Elég! - kezdtem el mozgolodni Edward karjaiban, mire végül ellöktem magamtól. - Hagyjátok abba! Fejezzétek be! - néztem a két srácra. - Beszélek Jacobbal, Edward! Beszélnem kell vele.

    - Bella ne csináld! Azt mondtad, hogy együtt csináljuk végig! - csillogott fel bánatosan tekintete.

    - Visszaszívom amit akkor mondtam. Szerintem ez egyáltalán nem jó ötlet. Ezt egyedül kell megoldjam. Jól vagyok, menj vissza a többiekhez és éld az életedet Edward.

    - Hé! Vérszívó! - hátra tekintettem, Jacob a motrán ült, értetlenül tekintettem rá, mire intett, hogy üljek mögé.

Ezen igazán meglepődtem. Felenged, hogy mögé üljek? Azt hittem, hogy csak arébb megyünk és megbeszéljük a dolgokat. Vagy talán, ebből a helyzetből akar kimenteni? Érzékeli, hogy köztem és Edward között nem olyan a légkör? Jacob, segíteni akar nekem? Hát ez vicces! Egy vérfarkas segít egy vámpirnak és még az sem érdekli ha érzi a bűzt. No nem mintha én nem érezném... de ez egyáltalán nem zavar. Gondolkodás nélkül pattantam fel rá és hajtottunk ki az iskolából. Még hallottam ahogy Edward utánam kiált, de nem tekintettem hátra. Ez lesz a legjobb, amennyire csak tudok távol kell tőle maradnom és a többiektől is. Ha közelebb juthatok a célomhoz, ha megtudom, hogy ki az a vámpir, hogy mi történt a múltban és már nem akarok többet ebben a világban lenni, Edward után mehetek, a vőlegényem után. Elzaer, nem fog megérteni és sajnálni is fogom őket, ahogy Carlsile-at is nagyon kedvesek hozzám, de már ígyis többet birtam, mint gondoltam volna. Nem fog így tovább menni az életem. Nem akarom. Nincs fény benne, magányos vagyok és csak örlöm magam. Így akkor talán...

    - Megérkeztünk! - észre sem vettem, hogy mikor száguldottunk vissz a főutón, majd tértünk le egy kis ösvényen be az erdőbe.

Megijedhettem volna, hogy átakart verni és közbe a területekre hoz. De valahogy ez meg sem fordult a fejemben. Nem végezni akart velem, nem akart átverni, sem csapdába ejteni. Éppen a határon voltunk, sőt igazából még mindig ő volt a Cullenek területén. Követtem Jacobot, ahogy egyre sűrűbben halad befele a fák között.

    - Köszönöm... - ahogy ezt a szót kimondtam megállt, majd igen dühtől izzó szemekkel rám meredt. Kissé meg is hökkentem, pedig nem volt mitől félnem. Itt nem támadhatott meg, csak ha nem akar törvényt szegni, valamint én sem volt gyenge. Bár nem mintha harcolni akartam volna. - Köszönöm, hogy kimentettél abból a helyzetből.

    - Nem érdekel! - vágott közbe. - Egyáltalán nem érdekel, hogy mi folyik köztetek vérszívó... hogy kivel hogyan vesztek össze és megbeszélitek e vagy nem. Nem azért hoztalak el onnan, hogy megmentselek a másiktól vagy bármilyen kényelmetlen helyzettől.

    - Persze... megértem... - nevettem fel ironikusan. Mit is gondoltam? Jacob valóban kedves, de attól még ellenségek vagyunk. - Mit szerettél volna mondani?

Néhány percig néma csend feküdt ránk. Jacob a földet kezdte fixirozni, majd eltekintett jobbra, balra. Kissé úgy tűnt, hogy feszült, nem nagyon kapja a szavakat.

    - Arról akarsz beszélni, amit néhány héttel korábban említettem? Hogyha már nem birom és...

    - Tényleg megakarsz halni?! - emelte fel fejét és egyenesen, határozottan a szemembe nézett. Elmosolyodtam és bólintottam. 

    - Mondd csak, valaki aki már belülről halottnak érzi magát meghalhat? - összeszűkítette a szemeit. - Nem érzem magamnak ezt a világot már, nem érzem, hogy bármi célom is lenne, bármi kulcs amivel tovább haladhatnék. Az elmúlt évszázadokba is csak tengtem lengtem, magányomban bezárkoztam. És azért nem tettem semmit sem, mert Elzearéknak megígértem, hogy megpróbálom.

    - És akkor most? Most mi ütött beléd? Már nem akarsz nekik kedvezni? Megutáltad őket?

    - Nem! Dehogyis! Mindig is hálás leszek Elzaer-éknek, ahogy Carlisle-éknak is, hogy mellettem voltak és próbálkoztak. De egyszerűen nem érzem magam élettelinek, Úgy érzem már rég elvesztem és nem tudok kimenekülni.

    - Akkor ezek szerint ők nem is tudják, hogyan érzel. Mit tervezel... - megráztam a fejem.

    - Köszönöm, hogy nem hoztad fel Edward előtt. - mosolyodtam felé haloványan.

    - Tudod... vérfarkasként, szívesen kivégzek bármikor egy vérszívót! - erőtlenül felnevettem, mire is vártam? Hát persze, hogy ez a válasza. Eltekintettem és most rajtam volt a sor, hogy a földet kezdjem pásztázni. Ismét csend borult ránk. - Viszont... emberként, összeszorul a szívem ha rád nézek és ezt hallom. Nyugtalan a lelkem, hiába, mondom, hogy vérszívó vagy... akkor is, összetört vagy, magányos... nem hagyhatom, hogy csak úgy félre dobd az életed. - meglepeve hallgattam végig mondandóját. Erre egyáltalán nem számítottam. Hogy ilyent mondjon. Jacob valóban más, kedves és barátságos, odafigyel az emberre.

   -  Barátok leszünk? - gondolkodás nélkül csusztak ki a szavaim.

    - Dehogyis! Vérszívó vagy! - hát igen, ettől a tény nem vállik vizzé, ellenségek vagyunk. - Viszont, másképp lehetnénk... - zavarbaejtően félre tekintett, mire kuncogás hagyta el az ajkaimat. El sem hiszem, hogy ilyen felszabadultan érzem Jacob mellett magam. Mintha valóban már régóta barátok lennénk. Ez emlékeztet is valakire a múltból... Tom? Tom...

    - Nem kell sajnálj... jól vagyok tényleg. - felemeltem a kezem, hogy megérinthessem a vállát, de néhány centire megállt. Kényelmetlen lesz ez attól neki.

    - Akkor is... ez nem a helyes út tovább menni. Nem te döntöd el, hogy mikor nincs mit itt tenned!

    - Nincs mit itt ennem, ez nyilvánvaló.

    - Ez nem így van! - csattant fel erőteljesebben. - És ezt majd te is befogo látni. Mindenesetre előtte, ugyis megakartad keresni azt a vámpirt nem?

    - Tehát mégis van valami információd róla?

    - Tegnap ismét átvágott a területünkön. Egy kis hiján volt, hogy el nem kaptam a grabancát.

    - Egyedül volt? Vagy a társával? Láttad őt?

    - Igen szembe néztem vele.

    - Hogy-hogy nézett ki? - hirtelenjében az egész testem remegni kezdett. Jacob kissé összeráncolt a homlokát és aggódva lépett egy lépéssel közelebb.

    - Minden rendben?

    - Igen, igen... nem tudom mi ütött belém. - valamiért a testem, nem akarta, hogy megtudja hogyan is néz ki ez az alak. - Hogy nézett ki?

    - Magas volt, izmos, bár nem az a túlzott, szeme vörösen izzottak, persze ez nem meglepő... és hosszú haja volt ami egészen a tarkojáig ért és össze volt kötve lófarokba.

Ebben a pillanatban felrémlett egy emlék... hazafelé tartok anyáékkal az autoba, megjelenik az úton egy férfi és apám karambolozik miatta. Majd a férfi engem kiment és suttog valami a fülembe... ez a férfi.... erre a férfira illik a leírás. Nem lehet? Csak nem?! Tényleg ő az? Az a vámpir lenne. De hogyan? Miért most? Miért itt? Miért engem?

   - Isabella?! Isabella?! Isabella?!

Vámpir létemre azt éreztem, hogy megszédülök és Jacob kellett utánam kapjon, hogy nehogy földre zuhanjak. 

    - Bella mi a baj veled? Jól vagy? - két mély barna tekintet nézett rám aggódva.

   - Igen... csak... csak... valami eszembe jutott. - fogtam meg a fejemet, olyan érzésem volt, hogy az egész világ forog velem.

   - Öhm... ne menjünk inkább vissza? Vagy vigyelek haza? Vagy csak egyszerűen lekellene üljél. Öhm... - nézett jobbra balra, hogy hova is ültethetne le. 

    - Jac...

Viszont beszélgetésünket egy, nem három morrgás is megzavarta, majd a határon meg is jelent 3 darab jókora farkas. Az egyik fekete volt, jóval nagyobb, mint a másik kettő, bal oldalán  egy sötét barna farkas, míg jobb oldalán egy szintén fekete, viszont neki a hasa fehér volt.

    - Jól van! Jól van! Nyugodjatok meg! - szólalt meg Jacob. - Nincs semmi baj, nem bántott engem. Tudom én Paul, hogy egy vérszívó, de rosszul lett. Nem, Jared komolyan mondom, de nézzetek már ti is rá, sápadtabb mint amúgyis lenne! - újabb morrgás következett, majd Jacob újból válaszolt, majd ez ismételgette. Fogalmam sem volt, hogy mit mondanak a másik vérfarkasok, bár Jacob válaszaiból kitudtam következtetni. Nem nagyon repdestek az örömtől az biztos, hogy velem találják méghozzá ilyen helyzetben. - Csak valamit mondani akartam volna! Mi olyan nagy dolog benne?! Menjetek vissza, jövők én is! Nem mondhatod komolyan, hogy hagyjam itt egyedül, ilyen állapotba. Nem vár át! - kiáltotta el magát Jacob, mire egy hosszabb, erősebb morrgást kapott válaszul, mire érzékeltem, hogy kissé megtántorodik.

Talán az a fekete farkas az alfa? Akkor már érthető, hogy miért ő a legnagyobb és miért bizonytalanodott el hirtelen Jacob. Éppen utasították. Kifujtam a levegőt és elléptem Jacobtól. 

    - Jól vagyok! Köszönöm szépen Jacob! Nem tudom hogyan háláljam meg... Menj nyugodtan a többiekkel. Rendben leszek és visszatalálok.

    - Biztos? Nem nagy dolog ha vissza kell...

    - Nem! Megleszek! Így is már sokat tettél. És már összeszedtem magam. - igyekeztem annyira határozott lenni amennyire csak tudok. Mivel még mindig éreztem önmagamban, hogy remegek. De nem akartam, hogy Jacob bajba keveredjen, azért mert nekem akart segíteni. - Én megyek is! - bicentettem a többi farkas felé, majd meg akartam fordulni, hogy el is szaladjak. Ám egy ebben a pillanatban egy kar fondott csuklomra, meglepve tekintettem hátra Jacobra.

    - Ne csinálj semmi hülyeséget hallod?! Én majd... én majd... segítek! - meglepődve hallottam szavait. Tényleg segíteni akar nekem? Nekem? Aki az ellenséghez tartozik? Ennyire sajnál? Hogy még az ellenségeskedést is képes félre dobni? Jacob Black, te igazán jó ember, vérfarkas vagy.

Jacob ezzel átlépte a határt, mire a három vérfarkas eltűnt a bozotba és őket követte ő is. Én sem maradtam sokáig tovább... szaladásnak eredtem és kifutottam az erdőből. Amin az erdő széléhez értem lerogytam a fűbe... nem lehet! Vagy igen? Lehetséges, hogy az a vámpir akit éreztem, akinek olyan ismerős volt a szaga egy és ugyanaz, aki a balesetet okozta és átváltoztatott?! De miért? Miért jelenik meg most? Miért jelenik meg a környezetembe? Miért? Ez csak vénetlen egybeesés lenne? Nem! Ez még egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy csak hasonlít rá... nem egy vámpir létezik ugyan olyan alakkal. Talán... talán Carlisle segíteni tudna nekem. Talán ő megtudná mondani, hogy a leírás valóban illik e rá. Persze attól még mindig nem száz százalékos, hogy egy és ugyanaz a személy.

Edward:

Azt hittem, hogy menten beleörülök, amikor azt látom, hogy Bella elhajt a vérfarkassal. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Elszaladni nem tudtam volna, mert túl sokan voltak a környezetünkbe. Bekellett volna pattanjak az autóba és utánuk mennem. Viszont ebben a pillanatban Aliceék jelentek meg és hívtak, hogy menjek. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy mennem kell, leintettek, hogy ez Bella döntése volt és nem keveredhetek bajba a vérfarkasokkal. De mégis, kinzott a dolog és majd beleőrültem a gondolatba, hogy hova vitte az a korcs. Mi van ha csapdába ejti? Ha átviszi a határon és megtámadják? Ha bántani fogja és... Jasper szólt rám folyamatosan, hogy tűrtöztessem az érzéseimet és ne aggódjak, mert biztos, hogy nem fogja bántani Bellát. Hiszen így megszegné a szövetséget, ide bele tartozik az is, hogy átveri és önkéntelenül átviszi a határon. De ezzel sem tudtam megnyugodni. Egész iskola idő alatt az járt a fejemben, hogy átlépem a határt, hogy keresésükre indulok... hogy nem érdekel semmi szövetség, csak Bella legyen biztonságban. De a többiek nem engedtek el, folyton mellettem volt valaki, hogy nehogy ostobaságot csináljak. Egyáltalán nem értenek meg! Tényleg nem érdekli őket, hogy mi történhet Bellával?! Aztán már a végén azzal jöttek, hogy Bella biztos már otthon van vagy hamarosan itt lesz. De az iskola letelt és nem érkezett vissza, valamint Esmevel is beszéltem, de otthon sem volt. Aj, Bella mit csinálsz? Hol vagy?! Jól vagy ugye?! Vanessa sem jelent meg egész nap. De, hogy őszinte legyek ez nem zavart. Tudom a barátnőm, de már nem sokáig. Szakítani fogok vele. Sajnálom, de már ugy érzem, hogy ez az egész kinlodás. Ha akar, ha nem meg fog hallgatni és szakítani fogunk. Én... én Bella mellett akarok lenni, küzdeni érte és megvédeni. Igen... igen... 

    - Bella! - törtem be az otthonunkban.

    - Edward, mi történt? - lépett ki Esme a konyhából és Carlisle az emeletről. - Bella még nincs itt. De miért keresed? Miért hivtál fel korábban is, hogy nincs e itthon?

   - Bella nem az iskolában ment veled? Hol van?

   - De... de... velem ment, viszont reggel ott volt Jacob Black és elment vele.

   - Hogy micsoda?! - döbbentek le Esméék. - Vérfarkassal? De hát miért?

   - Fogalmam sincs, azt mondta, hogy mondnai akar valamit és magával vitte.

    - Magával vitte? Erősszakkal?

   - Nem erőszakkal vitte el, Bella önszántából ment el. - szólt közbe Alice.

   - Ez a lány, mégis mire gondol? - szólalt fel aggodalmasan Carlisle. - Hogy mehetett el az ellenséggel?

    - Carlisle meg kell keressük... - léptem elé határozottan. - Már korábban elkellett volna mennem... - szorítottam össze az ökleimet. - Bella nincs biztonságban!

   - Nem... nem mehettél egyedül. A többiek jól tették, hogy megállítottak, mert végül bajba keveredtél volna. Viszont most azonnal keresésére indulunk. Emmett, Jasper, velünk jösztök? - a két fiú bólintott.

    - De hol fogjuk kezdeni a keresést?

    - Mi ez a nagy hangzavar? Mi történt? - jelent meg Vanessa. - Ah, várjatok! Nem kell elmondjátok, fogadok, hogy Belláról van szó. Mit csinált már megint?

   - Vanessa, kérlek ez most nem a legmegfelelőbb idő...  - tekintett rá Carlisle.

   - Ugyan már, nem veszitek észre, hogy csak figyelmet akar? És ti ezt mind megadjátok neki!

    - Vanessa kérlek! - szóltam rá.

    - Te csak ne beszélj a figyelem felkeltésről. Mondd te meg hol koszáltál egész nap? Mert, hogy a suliban nem az is biztos! - és természetesen Rose, sem maradhatott ki. 

    - Én... egy régi barátommal találkoztam.

   - Oh, valóban? És ki ez a barát? Ismerjük?

   - Nem! Egy régi barát, akit még átváltozásom elején ismertem meg. Erre fele járt és megkért, hogy találkozzunk.

   - Oh, valóban?!

   - Igen! De mi ez a kínvallatás?! Bella minden egyes este eltűnik de őt senki sem kérdezi meg, hogy hova megy, kivel találkozik? - bosszuskodott Vanessa.

   - Vanessa, kérlek, most nem rólad van szó! - Vanessa szinte szikrákat szort a szemekkel és már készült is leszólni engem, hogy már megint Bellát védem és mennyire elege van, de ebben a pillanatban Bella tört be az ajtón. - Bella...

    - Bella, mégis mi ütött beléd, elmentél egy vérfarkassal egyedül? Hol voltál? Bántott? - sietett Carlisle Bella elé.

Végig tekintettem Bellán, nem tűnt úgy hogy megsérült volna, hogy bármi baja is esett volna. Viszont gyorsan vette a levegőt, mintha az előbbi szaladás ártott volna.

   - Calrisle kérlek mondd el... kérlek mondd el, hogy nézett ki az a vámpir aki átváltoztatott engem!

A vámpir aki átváltoztatta?