18.rész Érzelmek zűrzavara

Aishiteru

18.rész Érzelmek zűrzavara

Bella:

Ajkai vészesen közeledtek felém és bármennyire is ellenkezni akartam, nem sikerült ellöknem magamtól. 

És hamarosan vörös ajkai az enyéimre tapadtak. Nem is tudom, egy löket járt végig a testemen, mintha valami megrázott volna, szikrák pattantak szét közöttünk és bár elős tervembe az volt, hogy nem csókolom vissza, és néhány pillanat erejéig sikerült is ezt betartanom, de ez a löket, ez az egsztázis ami elfogott, gondolkodás nélkül arra késztetett, hogy ajkaim táncba kezdjenek az ővével. Az eszem egy szöglete folyton kiabált és ellenállásra akart birni, valami, valami mégis vonzott Edward felé. Valami okból fogva feltűzelt ez a csók, valahogy tetszett, akartam még, érezni puha, édes ajkait. Olyan gyöngéd volt és olyan érzéki. Nem is tudom, mikor csókolt meg utoljára valaki. Egyszer emlékszem Eleazar-ék régi barátja Axel csókolt meg, teljesen kibuktam rá és egyszerűen feltérdeltem a legnemesebb kincseibe. Utána sajnáltam, de egyáltalán nem akartam, hogy más izlelje az ajkaimat, hogy más érezhessen hozzám, más simogasson meg és öleljen forrón a karjaiba. Ez... csak és kizárolag a vőlegényem tehette meg, nem akartam elfelejteni, hogy hogy ölelt ő, hogy csókolt ő, mert néha még mindig érzem, az egész testem végig bizsereg ha eszembe jut... bár arcot továbbra sem tudok hozzá csatolni, tudom, hogy kajraiba a világ legboldogabb nője voltam, hogy olyan forrón ölelt mint senki más és egyszerűen egy menedék volt számomra a karjai között. 

És most? Most mégsem akarom ugyanazt tenni Edward-al amit Axel-el. Mégis visszacsókolok és belesimulok karjaiba. Szinte elallélok ettől a gyöngéd, érzéki csóktol. Ahogy végig simit a hátamon végig fut rajtam a borzongás, erős karjai között igazi nőként érzem magam, amit nagyon rég érezhettem. Kezeim felkalandoznak a széles hátán és a tarkojánál megállnak, hogy eljátszhassanak bozontos fürtjeibe. Szorosabban magához von így testeink egybe olvadnak és szinte érzem ahogy mindkettőnk teste forróbb lesz, független attól hogy testhőmérsékletünk átlagnál aluli. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vállik, egyre mohóbban kap ajkaim után, amit én készségesen megadok neki és hasonló hévvel válaszolok.

Aztán... bevillan egy kép. Zöld szemek csillogtak fel a csodaszép, virágokkal teli, zöldelő réten. A zöld iriszek tulajdonos, vörös, puha ajkai csibész mosolyra húzodnak, majd hamarosan ajkai lecsapnak az előtt üldögélő barna haju, barna szemű lányéra. Ez a csók mérhetetlen szerelmet, vágyat, szenvedélyt és boldogságot sugároz. Valami olyansmit, amit már nagyon, de nagyon régen várt a zöld szemű. És most végre megkapta, mintha a rég áhított álma teljesült vagy mintha kezében tartana a világ legértékesebb drága kővét. Hosszú perceken keresztül izlelgetik egymás ajkait. A lány hasonlóan érez a fiú iránt, ugyanolyan mérhetetlen szerelmet és boldogságot igykeszik közvetíteni. Azt szeretné, hogy a fiú érezze, hogy ugyanannyira fontos neki is ez az egész. De a fiú tudja, pontosan jól tudja. Miután már nem birják és levegőre van szükségük egymás homlokainak döltik a fejüket. Mindkét fiatal kapkodja a levegőt, de szemeik csak úgy ragyognak a boldogságtól. Bárki aki rájuk nézne, irigyelné felhőtlen boldogságukat. A következő momentumban a tisztást, csillingelő nevetés tölti be és bársonyos hang zendül fel, a zöld szeműnek:

    - Bella... 

Edward.... 

     - Ne! - szakadtam el Edward ajkaitól és ellöktem magamtól.

      - Bella, ne haragudj én... nem tudom, hogy mi ütött belém csak...

Megcsaltam Edwardot.... az én Edwardomat... megcsókoltam egy más férfit és élveztem is azt. Kaptam kétségbeesve az ajkaim után. Nem hiszem el. Könnyek gyültek a szememben és úgy éreztem menten ketté szakad alattam a föld...

     - Bella minden rendben? - tett egy lépést felém Edward, hogy hozzám érhessen, de hátráltam.

      - Ne! Hagyj!

      - Bella sajnálom. Ne haragudj rám, én csak...

      - Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Mi van ha valaki meglátott volna? Ha... ha Vanessa meglát! Edward neked barátnőd van!

      - Tudom. Magam sem értem csak....

     - Magad sem érted? - fakadtam ki. - Alig egy hete ismerjük egymást és te lesmárolsz, miközben van barátnőd!

     - Tudom, Bella, tudom! - nem akartam rossz lenni vele szembe, őt hibáztatni, hiszen én is visszacsókoltam. Látszott, hogy nem érti ezt az egész helyzetet ő sem. Ott állt előttem és fogta a fejét, válaszokat akart, mint én. De ebben a pillanatban nem tudtam lenyugodni és mindezt elfogadni.

     - Ez... ez... - hátráltam folyamatosan.

     - Bella, kérlek ne haragudj rám. Beszéljük meg!

     - Nincs mit megbeszéljünk, egyszerűen felejtsük el! - ezzel a mondatommal meg megfordultam és gyorsan elszaladtam.

Bár abba az irányba mentem, amerre a klub is volt, mégis az épületet kikerültem és a mögötte lévő erdőbe vetettem magam, miközben könnyeim utat törtek az arcomon. Az ágak az arcomba csapodtak, a cipőmnek kis idő után eltörött a cipőm sarka, így a futást mezitláb folytattam, hajam kocos lett és a ruhám is gyűrött.

Megcsaltam Edwardot... a vőlegényemet... miért? Miért engedtem ennek az érzésnek? Miért engedtem a vágynak? Mikor még Axel-t megütöttem... akkor őt miért nem? Miért hagytam, hogy azok az erős karok öleljenek, hogy azok a vörös, puha ajkak becézgessenek. Miért? Megígértem! Megígértem magamnak, hogy több soha senkit nem engedek olyan közel magamhoz. Axel-t már több éve ismertem, Edwardot alig egy hete ismerem és mégis... Miért? Miért voltam ennyire ostoba? Nem tudtam betartani... de miért? Miért éreztem jól magam Edward karjai között? Miért élveztem a csókot? Miért? Miért? Miért?

     - Ah...!! - botlottem meg egy fának a gyökerébe és estem le.

Szánalmas vagyok... olyan szánalmas vagyok. Minek lettem vámpír? Miért változtatott át az a férfi? Nem vagyok én vámpirnak való. Szerencsétlen vagyok! Még azt sem tudtam megtartani amit eldöntöttem, hogy hű leszek a vőlegényemhez,

    - Oh francba! - ütöttem a földbe, amitől kissé megrepedt az.

A zöld iriszek újból és újból felrémlettek, lágyan, szeliden rám meredtek és bársonyos, csillingelő hangja mint egy kellemes fuvallat sűvitett végig rajtam... de mindezekben a szívem belesajdult. Nem érdemlem meg ezt a kedvességet, ezt a melegséget. 

     - Én nem... nem érdemlem meg! Elhagytalak és elfelejtettelek... nem emlékszem az arcodra... nem akartam, nem akartam. Sajnálom! Annyira sajnálom! - törtem össze és előre döltem a sővényen. Azt kívántam bár ebben a pillanatban ketté nyílna a föld alattam.

     - Grrrr... - morrgásra felkaptam a fejemet és körbe néztem. Az erdőt egy kis patak szelte át, ennek a másik partján egy barna szem villogott fel a sötétségben, majd hamarosan a hold fény megvillágított egy hatlamas bestiát... VÉRFARKAS-t. 

Lassan felálltam, mire újboli morrgást kaptam. Ezen a területen nem támadhat meg, egészen amig a határon belül vagyok. Lassu, bizonytalan lépteket tettem felé. Szerintem neki is ugyanaz járhatott a fejében, mint nekem. "Ez tényleg vámpir? Milyen szánalmas!" Ahogy egyre jobban közeledtem, megfigyeltem a vérfarkast. Emlékeztem rá, vele ütköztem össze korábann és egyszer megkérdeztem arról a vámpirról. A hatalmas, barna vérfarkassal.

    - Hát újra találkozunk, Jacob! - mosolyodtam halványan rá, mire kivicsorította a fogait. - Nem bántalak, ne aggódj! Szánalmasnak tűnhetek ugye? Az is vagyok! Egy szánalmas, szerencsétlen vámpír. Nem vagyok annak jó,  nem is értem miért lettem az. Egész életemben meghuzodtam a négy fal között amennyire csak lehetett és pátyolgattam magam, emésztettem a múltat, amit már elveszitettem. Soha nem lehet az enyém! soha nem térhetek oda vissza... tudom, mégsem tudok tovább lépni! De hogy is tudnék, ha egyszer nem is akarok? Ha egyszer nem is értem ezt az egészet, ha nem is itt akarok lenni... - ruhám aljához kaptam és belekapaszkodva szorítottam össze kezeimet, miközben újabb adag könny folyt le az arcomon. - Hé... farkas úr! Ha már nem birom tovább átlépem a határt, akkor azt tesztek velem amit akartok! Rendben? - fájdalmas mosollyal emeltem újra a fejem szemben velem álló vérfarkasra.

Biztos vagyok benne, hogy meglepődött szavaimon, sőt mintha kicsit oldalra is billentette volna fejét értetlenül. 

     - Bella... Bella, merre vagy? - Alice hangja, nem lenne a legjobb ha itt találna a vérfarkassal.

     - Isabella Swan vagyok, ne felejtsd, de emlékezz rám csak Bellaként! - intettem neki, majd gyorsan megfordulva Alice hangja után indultam.

Eleazar-nek megígértem, hogy nem dobom félre az életem, hogy küzdök az újra felállásért. De ha úgy érzem hogy összeroppanok? Ha már nem bírom tovább? Csak azért folytattam ezt az egészet, mert tudni akartam az igazat, mert nem akartam, hogy azoknak ártsak akik mellettem voltak az átváltozás pillanatától kezdve. De ha már nem birom? Ha már nincs semmi kiút, ha már úgy érzem ennyi. Gyenge vagyok... nagyon gyenge.

     - Bella, jól vagy? A ruhád?! És hol a cipőd? - futottam össze Alice-el úgy fél uton ameddig mentem és a klub között.

     - Eltörött a sarka! És kicsit kiszellőztettem a fejem. - nevettem fel erőltetetten.

     - Bella... - nézett rám bánatosan. Persze, mit is akarok elrejteni egy jövőbe látótól?

     - Láttad ugye, ami történt közöttünk? - sóhajtottam fel és a közeli fának támaszkodtam felnézve a csillagos égre.

     - Nem tudom, hogy mi ütött Edward-ba. Nem szokott ilyen tenni és...

     - Nem kell a védelmére kellj, nem haragszom rá. Én is tévedtem, ugyannyi részem volt benne, mint neki.

     - Bella nem kell rosszul érezned magad. Mindenki hibázik, még mi is vámpirok.

     - Edwardnak van barátnője, nekem meg... semmim.

     - Bella... 

      - Kérlek szépen ne mondd el senkinek a történteket. Ezt mindenkinek elkell felejtenie. Azt hiszem mennünk kellene, nem? A bulinak gondolom már vége.

Indultam el vissza a klub felé. Amikor az épülethez értünk csak Jasper várt ott, mint kiderült a többiek már elindultak visszafele. Vajon mennyit tudnak a többiek? Biztos sejtik, hogy történt valami köztem és Edward között. De remélem, nem tudják, pontosan mi és Edward sem fog többet mondani. Bár nem hiszem, hisz akkor bajba kerülne Vanessánál.

     - Bella jól vagy?

     - Igen, Jasper köszönöm, hogy érdeklődsz. Felőlem mehetünk! - ültem be a hátsó ülésre és egész hazáig meg sem szólaltam.

Edward:

    - Én egyáltalán nem értem ezt a lányt, már ne hagarudjatok. Minden erejével azzal van, hogy felhívja magára a figyelmet. Folyton eltűnik és keresni kell és aggódni érte. Itt csak teszi az eszét! Értem én, hogy múltjába mennyire remek volt, szerelem, barátok, közeledő házasság... de tovább kell lépni, ez jutott nekünk elkell fogadni most évszázadokig megkeseredve akar maradni.

     - Elhallgass! - szólalt meg előlről Rosalie. - Mi az, hogy megérted? Dehogy érted meg, folyton folyvást azzal vagy el, hogy milyen jó ez a vámpir élet, hogy tovább kell menni, előre haladni.

     - Bébi... - próbálta megnyugtatni Emmett Rose-t és átnyúlt a kezével, hogy megsimogassa combját.

     - Nem! Nem hallgatok! Teszek rá, hogy mennyire nyomorult életed is volt emberként, de valakik igenis hátrahagytak valami fontosat a mútlban, igenis bánják és hiányolják azt. Hisz megrökönyedtünk és maradunk ebben az állapotba az örökkévalóságig... - halkította le a hangját végére. - Nem tudod megérteni Bellát... csak itt tipegsz topogsz és teszed az észt. Foglamad sincs róla, hogy mások mekkora áldozatot is hoztak, ezzel az egésszel és mennyire fáj mikor midnenegyes nap eszedbe jut és sehogy sem tudsz tőle szabadulni.

     - Bánod, hogy vámpir lettél? Bánod, hogy Carlisle megmentett? Mi van Emmett-el nem is gondolsz rá? Szerinted ez, hogy hangzik neki? Tényleg nem is érdekel! 

     - Vanessa! - szóltam rá, mire rám kapta a tekintetét dühösen.

     - Nem hagyom, hogy így sértegessen Edward. 

     - Sértegetlek? És te folyotn folyvást Bellát sértegeted a háta mögött, ahelyett, hogy legalább szembe néznél vele.

     - Én nem sértegetem...

     - Persze, persze. Bella lehet nem tenne semmit, de bennem ne legyél olyan biztos. Ne facsard ki a mondatomat, Emmett-et szeretem és ő az egyik legjobb dolog ami velem történt amióta átvátloztam. Itt nem ilyensmikről beszélek. És ezt te is tudod.

     - Rose, bébi, nyugodj meg!

     - Nem tudok megnyugodni! Elegem van már belőle, folyton folyvást okoskodik itt nekünk, mintha minden olyan könnyű lenne és minden úgy lenne  ahogy ő mondja. Ki nem állhatom ezt a folytoni szemrebbesgetést és ezzel minden elvan intézve. - pont ebben a pillanatban ért be a garázsba Emmett és Rose rögtön kipattant a kocsiból majd el is tűnt.

     - Sajnálom, Vanessa. De tényleg nem volt szép dolog ez tőled. -indult el Rosalie után Emett.

     - Edward te hagyod, hogy így beszéljen velem? - emelkedett fel egy oktávval többet Vanessa hangja. - Mintha nekem olyan könnyű lett volna, mintha nekem nem hiányoznának a szüleim, a barátaim a...

     - Vanessa ne haragudj, de erre most egyáltalán nincs kedvem. - szálltam ki a kocsiból én is.

Hallottam ahogy Vanessa idegesn utánam kiált, de nem törödtem vele. Most erre egyáltalán nem volt kedvem. A gondolataimba akartam vesztődni a gondolataimba és... a csókba.

    - Edward történt valami? Miért feldúlt mindenki? Edward?! - haladtam el Carlisle mellett de rá sem hederítettem.

A szobámba siettem, majd az ajtót magamra zártam és a kis heverőmre ültem, arcot tenyereim közé  temetve. Mi van velem? Miért csináltam ezt? Egyszerűen amikor ott volt a szívem folyton azt suttogta, hogy megkell csókolnom, hogy éreznem kell puha ajkai ízét, hogy átakarom szorosan ölelni karcsu alakját. Még sosem tettem ilyent, hogy valakit csak úgy megcsókoljak. És nekem ott van Vanessa... de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Soha nem godnoltam volna, hogy Bella viszonozza a csókomat. Felhők felett lebegtem, amikor ajkai táncba kezdtek az enyéimmel. Olyan varázslatos volt. Még Vanessával sem éreztem azt a tűzet, vágyat amit vele abban a percben. Többet akartam, többre vágytam és azt kívántam bár sosem érne véget ez a pillanat. Ahogy ott remegett a karjaim között, ahogy egyre felbátorodott és hajammal kezdett játszani, ahogy édes ajkait izlelgettem. Mesés volt, mintha még most is érezném ajkai ízét. Vágyom rá. Annyira vágyom rá, mint még soha senkire. Nos ha eddig rendbe akartam hozni Vanessával a dolgokat, ezekután nem tudom mennyire fogok ezen az uton menni. Egész uton a csók járt az eszemben, újra és újra lejátszodott bennem.

De Bella... Bella megbánta a dolgot. Mit tehetnék akkor ellene? Utána akartam menni, megakartam vele beszélni a dolgokat, de Alice megjelent és természetesen leszidott, mivel látott mindent. Valamint rám szólt, hogy ne menjek Bella után. Így hagytam, hogy ő keresse meg és én visszasétáltam a többiekhez. Már mindenki furcsálta, hogy éppen mi történt velünk és természetesen valahogy sejtették is mind, hogy összekaptam Bellával, de nem mondtam semmi többet. Ezekután beültünk az autoba és hazaindultunk. Mindezek mellett azon aggódtam, hogy Bella biztonságba legyen és esetlegesen ne koborol el megint a farkasok területére. Vagy mi van ha találkozik azzal a férfival akit említett a mútltkor? Ugye nem bántsa? Vagy azzal aki folyton a szülei házanál járt? Aggódom érte... és bár ostoba vagyok, egyáltalán nem bánom ami közöttünk történt. És elfeljteni? Hogyan tudnám? Ez beleégett az emlékeztemben, a zsigereimben. Egyáltalán nem bánom, hogy megtettem! Igen! Miért kellene bánjam? Nincs semmi amit szégyelnem kellene. Mondjuk talán azt, hogy Vanessaval vagyok. OH! Bella, teljesen felfordítottad az életemet.

A mély gondolkodásomat ajtó kopogás zavarta meg.

     - Vanny, ne haragudj, de most egy kicsit egyedül szeretnék lenni! - szóltam ki és döltem hátra a hevederen. Becsuktam a szemem, mintha álomba tudnék szenderülni, hogy tot újra találkozhassak ezzel a csókkal.

      - Nem, Vanessa vagyok! - hallottam meg egy csillingelő hangot.

Szemeim kipattantak és rögtön az ajtó előtt teremetem, szinte kitörtem az ajtót, ahogy sietve kinyitottam:

    - Bella... - tekintettem végig rajta és bár a ruhája poros volt és a haja kocos, sebeket nem láttam vagy éreztem. Kissé megkönnyebültem.

     - Bejöhetek?

    - Persze... gyere! - álltam félre az ajtóból, majd hagytam bejönni.

A szoba közepéig sétált be, amíg én becsuktam magam mögött az ajtót:

     - Bella azzal kapcsolatban ami ma történt én...

    - Ezt hoztam vissza! - nyújtotta felém a karkötöt, amit alig néhány órával ezelőtt adtam neki.

     - Tessék? - néztem értetlenül. - De hiszen ez a tiéd, neked vettem, a kirándulásról. Ugyanúgy ahogy a többieknek is.

    - Köszönöm szépen, nagyon kedves gesztus, de csak most találkoztunk, nem hiszem, hogy helyén való. - nyomta a kezembe. - És főleg Vanessa szempontjából, nem vagyunk egy család a többiekkel már évszázadok óta együtt vagytok, én csak most jöttem. Nem hiszem, hogy jó szemmel nézné ezt.

     - Ez csak puszta kedvesség Bella. Barátunk vagy, családtag, Carlisle mindig annak tekintett. Szóval ugyanúgy kijár neked is egy ajándék, mint mindenki másnak. - nem értem, miért mondja ezt? 

     - Köszönöm szépen, de szerintem akkor sem helyén való. Ennyit akartam... - ezzel meg ellépett mellettem, hogy ismét egyedül hagyjon.

    - Várj Bella! - kaptam csukloja után. Meglepetten és kissé riadtan nézett fel rám. - Vanessa beszélt veled? - ez az egy dolog jutott eszembe, másképp nem értem, hogy miért nem fogadná el ezt a karkötöt.

    - Mi? Nem... nem, dehogyis! - huzta ki a karját. - Nem beszélt velem, csak gondolok rátok. Ti egy pár vagytok... egy... egy nagyon szép pár és én nem akarok most az eddigi életetekbe belerondítani, senkinek.

    - Bella, nem rondítasz senkinek sem bele az életében. - szóltam felé lágy hangon.

    - Én... én... most megyek, ennyit akartam! - ezzel mielőtt bármit is mondhattam volna kifutott a szobából.

Felsóhajtottam és visszaültem a kis kanapémra, majd felemeltem a kezembe tartott karkötöt. Miért adta vissza? Számára jelnetett valamit a csókunk? Az biztos, hogy a vőlegénye miatt akadt ki és töri most magát. Nagyon szeretheti. Képes lesz valaha tovább lépni? Én... én tudom, hogy csak most találkoztunk de... de segíteni akarok neki, azt akarom, hogy érezze, hogy még van helye itt, hogy lehet újra boldog, hogy találja meg az útját. És talán én leszek majd valamikor az ő támasza, valaki akiben megbizhat, akire számíthat és talán akit szerethet. Mellette akarok lenni, nem tudom, hogy lehet ez lehetséges, hogy alig egy hete ismerem Bellát, de meg akarom védeni, nem akarom, hogy könnyeket lássak a szemében, hogy szomorú legyen és magányos. Azt akarom, hogy újra mosolyogjon!

Újabb egy hetek teltek el, amióta Bella velünk lakik, pontosabban már egy hónap. Bár néha néha kijött velünk TV-ni vagy játszani, a legtöbb időt a szobájában töltött egyedül, avagy esetleg Esme és Carlise-al beszélgetett. Engem elkerült, bármikor beszélgetni akartam vele, egyszerűen fogta magát és elrohant. A suliban, nem ült le mellénk és órán is mindig mással volt. Alice próbált beszélni vele, de neki se árult el semmit. Minden egyes szürkületkor elment itthonról és késő este ért haza. Carlisle-től kérdeztem, hogy hova tűnik, hogy mondjon valamit arról a férfiról akit emlegetett, de soha nem mondott többet, mint, hogy csak válaszokat akar, keres. Reménykedtem, hogy nem esik bántodása, hogy nem fut össze senkivel, de sosem engedte meg, hogy bárki vele menjen ezekkor az alkalmakkor. Vanessát is próbáltam kérdőre vonni és az is megfordult a fejemben, hogy szakítsak vele... de őt meg sosem érdekelte, hogy mit mondok mindig témát válltott vagy kiabálni kezdett, hogy már megint vitatkozni akarok. Szóval nem jutottunk előbbre ezzel sem. Egy ilyen tengő, lengő kapcsolat lettünk ami már nem haladt sehová. Hogy őszinte legyek próbáltam még helyre hozni, de akárhányszor Vanessa ajkaihoz ért az enyém, vagy átöleltem, folyton Bellát képzeltem helyében és hogy ez mennyire más. Így hát nagy volt a feszültség amit mindenki érzett a házban, még Emmett sem poénkodott erről. Önmagammal sem mondható, hogy tök jól voltam... folyamatosan Bellán járt az eszem és, hogy hogyan sikerülhetne közelebb férköznöm hozzá, hogy megbizzon bennem. De ez így esélytelen volt, hogy mindig elfutott vagy valakivel volt és nem akart velem beszélni.Vanessa ugyanúgy folytatta a sértegetését Bellának, hogy értetlen különc volt, ahogy eddig. Még Carlisle is rászólt, hogy hagyja abba. Mire két napot el is tűnt és csak később érkezett vissza, mintha mi sem történt volna, de hogy merre volt a mai napig nem mondta el.

     - Bella neked milyen órád lesz? - kérdeztem minek után együtt érkeztünk a suliba Bellával, a többiek már korábban eljöttek és Vanessa meg, elment valahova kora reggel.

    - Irodalom. - válaszolt rám sem nézve. - Én most megyek...

    - Bella várj... - szólítottam, de ebben a pillanatban.

    - Isabella Swan! - ez a bűz... nem lehet... fordultam a hang irányában megpillantva Jacob Blacket.