Aishiteru
7.rész Átváltozás
Bella:
Egyre csak fényesedett a jővőnk, vagyis azt gondoltam. De eljött az az este és mindent megváltoztatott. Vajon , túlléptél rajtam? Lett egy gyönyörű feleséged, gyerekeid és volt egy szép öregkorod. Sirtál utánam? Gyászoltál sokat? Szeretlek...annyira szeretlek még most is.
1 hónap telt el, amióta Edward megkérte a kezem. A csajok majd megőrültek a nagy hirtől, nagyon örültek, hogy ilyen boldogok vagyunk Edwarddal. Anyám már javában tervezte az eskűvönket, amit megmondtam neki, hogy még van addig , de ő erre csak annyit felelt, hogy sosincs hamar elkezdeni az eskűvő terveit. Apám, ő szotlan volt, bár tudtam, hogy neki nem nagyon tetszik ez az egész. De ő is örült , hogy boldog vagyok és lassan lassan, egyre jobban összebarátkozott Edwarddal és kezdte belátni, hogy jó veje lesz. Mrs és Mr Mason is nagyon örült a boldogságunknak és természetesen mint az első pillanattól, jól egyeztünk. Az édesanyja tanitotta a kedvenc ételét, hogyan kell elkészíteni a bogyós felfujtat. Reméltem, hogy egy napon olyan jól eltudom készíteni,mint az édesanyja. Persze Edward, biztatott, hogy menni fog és biztos , hogy finom lesz. Bármilyent is készítettem ezt mondta, de én nem voltam megelégedve.
- Oh, mi lenne egy habos babos ruha? Igazi hercegnő lehetnél? - ujjongott anyám.
Épp Seatelből tartottunk vissza , apámnak valami munkája akadt ott , mi meg anyámmal jártunk egyet a városba, vásároltunk.
-Vagy még jobb, egy csipkés ... valami hasonló mint az enyém volt... Emlékszel drágám , milyen csinos is voltam. Apád amint meglátott, szavak nélkül maradtmajd anyit bökött ki épp mielőtt a templomba mentünk volna, hogy csinos vagyok. -nevetgélt anyám.
-Igen,igen. De még van addig, amíg Bella férjhez megy szóval, állítsd le egy kicsit magad.
-Pontosan, Edwardal megbeszéltük, hogy először egyetem aztán esküvő.
-Jó,jó de már mondtam , hogy sosincs korán. Meg aztán, az utolsó pillanatra hagyni nem jó.
Csak bólogattam miközben elkezdtem kifelé nézni az ablakon. Már be volt sötétedve az orszáhutón haladva, csend volt , semmi sem mozgott. Ekkor jutott eszembe... a levél amit reggel kaptam "Utolsó esély." Amióta az elsőt kaptam,mikor elkezdtünk járni Edwarddal, folyamatosan jöttek , néha egy egy virággal. Sosem volt rajta cim, vagy név... de mindig hozzám kerültek. Volt amelyikben arról volt szó, hogy szakitsak Edwarddal, miért nem adok egy esélyt, azt akarja, hogy mellette legyek és hasonló üzenetek. De sosem találkoztam a küldőjével. Egyszer Edward talált egyet, mit mondjak elég féltékeny lett , de mint elmondtam neki is nem tudom kitől jött és nem biztos nekem. Persze ezen nem nagyon nyugtattam le... De ez olyan fura...
-Ez meg mit csinál?! - förrmedt fel apám.
Előre néztem, ott állt egy férfi valami frakkot viselt, de nem volt fekete. Az út közepén, meg sem mozdult. De mintha láttam volna, láttam, hogy egyenesen felém néz.
-Hé! Álljon félre! - kiáltotta apám, bár a fickó nem mozdult.
Apám hirtelen azt sem tudta mit tegyen, kapkodni kezdte, elcsavarta a kormányt ami lesodrodott az utról... aztán már nem is tudom, a következő percbe arra emlékszem, hogy az autó forgott kettőt majd megállt a tetején. Iszonyatosan fájt a karom és a lábam, valamint éreztem, ahogy a fejem is vérzik.
-Apa...anya... - szólitottam meg őket, de nem válaszoltak.- Apa! Anya!
De semmi...ekkor hirtelen megjelent az kocsi mellett a férfi... Megijedtem és gyorsan kezdett verni a szívem.. ki ez? Szőke haja volt talán a tarkojáig ért , elmosolyodott, majd a puszta kezével kitépte a hátsó ajtót. Még jobban összerezzentem , hogy tudta ez a csupa kezével kitépni... oké, látszott a kocsin, hogy összetört de úgyis...
-Nyomd ki magad a tetőn amennyire tudod. - szólalt meg a férfi, erős, mély hangja volt.
-Apa...anya... - hirtelen nem tudtam, hogy most segíteni akar vagy mit ...hiszen miatta történt az egész.
-Ők ... csak te vagy fontos.- értetlenül néztem , majd mit sem várva, kihúzott a kocsiból.
Teljesen sokkban voltam és nem tudtam lábon állni, éreztem, hogy csuklik össze...de ez a férfi tartott. Nem tudok elszaladni... a szüleim, a szüleimmel mi van.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. Hamarosan elfog múlni minden... - kényszerített, hogy a szemében nézzek , majd erősen tarott a tekintete.
A szemei...a szemei vörösen izzódtak...hogy lehet valakinek ilyen szeme?
-És akkor senki nem fog elválasztani... - súttogta a fülembe, majd a következő pillanatban felemelte a csuklom és belém harapott.
Felsikitottam... mi ez az egész? De hamar véget ért... eleresztett...éreztem ahogy rázkodok és ég a fejem... tűzelt....
-Mi folyik itt?! - egy hangot véltem hallani, de nem ismertem... aztán a férfi letett a földre és kirajzolodott még egy alak.
-Tűzelek...a fejem ....a fejem... -szólaltam meg.
A férfi aki az előbb megharapott elszaladt, nem is eltűnt villámgyorsan...
-Hé... tarts ki, minden rendben lesz. - az előbbi férfi letérdelt mellém, fekete haja volt és aranybarna szeme....
Tovább beszélt hozzám, hogy tartsak ki és minden rendben lesz... de szédült velem a világ, tűzelt a fejem és ez így folyt tovább. 3 napon keresztül...
De amikor felébredtem...
-Edward! - kiáltottam, de hirtelen nem tudtam kihez tenni ezt a nevet, előttem volt egy alak és emlékek amit vele töltöttem... szerettem tudom, hogy szerettem ... a menyasszonya vagyok de...de miért nem tudom kivélni az emlékét? Hogyan néz ki... miért?
-Felébredtél? Jobban vagy?
A hang olyan tiszta volt... sőt még valami mocorodást is hallottam távolabbról, a madarak csiripelését... és mindent sokkal tisztábban láttam. Mi ez? A fény beszűrödött a hatalmas üveg ablakokon néhány butor lézengett ebbe a szobába mind fából, ahogy a fal és a padló is. Egyik falon egy hatalmas iromány volt... forever kitudtam venni minden egyes szavát... ezt a szót a közepéről. Mégis mi ez az egész? Aztán az ajtóban találkoztam egy férfival, sőtét haj , aranybarna szempár... Ő... ő volt az a férfi az baleset estéjén...
-Én... én haza kell mennem. - ennyit tudtam kibökni és leszálltam a kanapéról amin ültem.
De olyan erővel és gyorsasággal értem az ajtóhoz , hogy teljesen ledöbbentem.
-Beszélnünk kell... -érintette meg a vállam.
-Én... nem ismerem...én haza kell mennem... - az emlékeimbe derengeni kezdett ... anyámék, vajon, hogy vannak ők?
Lesiettem , ismét olyan gyorsasággal az emeletről és közben találkoztam még egy férfival. Szőke haja volt és neki is aranybarna szeme.
-Engedd meg, hogy beszéljünk veled . -szólalt ő is meg, nagyon bársonyos, kellemes hangja volt.
-Nem... én... én nem tudom, hog ymi folyik itt, de meg kell keresnem a szüleimet igen ... igen...
És kiviharoztam, szó szerint a házból...majd szaladásnak eredtem...de ez a szaladás , ez a szaladás gyors volt, ember feletti... mi ez az egész? Néztem körbe, miközben szaladtam... és mindent kitudtma vélni szaladás közbe... egy nyiló virágot, egy pókot aki a hálóját késziti...ez meg hogy lehetséges? Ez nem lehetséges... csak álmodom biztos csak álmodom...
De a következő pillantban egy édes szag csapott meg, egy édes illat, amely odavonzott magához... Hallottam, nem messze tőlem egy fiút és egy lányt...
-Ez csunyán néz ki...
-Ugyan csak egy karcolás... Menjünk tovább.
Onnan jött ez az illat... ez az illat...
-Bella állj le! - a 2 férfi hirtelen előttem termett.
Hogy kerültek már is ide?
-Isabella ne koncentrálj a szagra. Gyere vissza velünk... most minden zavaors és érthetetlen, de megtudjuk magyarázni.- lassan léptek felém, miközben a szőke hajú férfi felém nyújtotta kezét.
Ijedten néztem körbe....
-Bizz bennünk, nem fogunk bántani. - olyan kedvesnek tűnt, olyan megnyugtatónak a hangja... tettem egy lépést felé és elfogadtam kezét.
-Tudni akarom,hogy mi folyik itt.
-És meg is kapod a válaszokat, de először enned kell.
-Ennem? Oké... de elég valami piritos vagy...
De a két férfi csak összenézett. Majd a fekete hajú elém lépett.
- Eleazar Denali vagyok , ő itt meg a barátom Carlisle Cullen. Mi nem erről az ételről beszéltünk.
-Már akkor miről? - néztem rá értetlenül.
-Isabella, mi nem vagyunk emberek és 3 nappal ezelőtti este óta te sem.
-Hogy mi? - nevettem fel ironikusan. - Már mi lennétek hanem emberek? Várj 3 nappal ezelőtt... mi hogy? Nem az este volt a baleset... én...
-Hé, minden rendben. - fogta arcomat kezei kőzé. - Nem vagy egyedül, mi majd Carlisleval segítünk neked. Jó, kérlek csak nyugodtan. - bólintottam, olyan megnyugtató volt a szeme.
-Vért kell innod, mert vámpir vagy, ahogy mi. - mondta ki majd néhány perc hezitálás után.
-Vámpir? - hülledeztem és elléptem tőle. - Nem , ez lehetetlen...vámpirok nem léteznek.
-De léteznek Isabella. Mi ketten azok vagyunk és rajtunk kivül még vannak. Az a férfi is az volt, aki okozta a baleseteteket...
Baleset...baleset ... a szüleim mi van velük?!
-Anyáék? Hol vannak a szüleim? - törtem ki, Eleazer átölelt és szorosan tartott.
- Isabella kérlek , figyelj ránk... kérlek tedd azt amit mondunk és utána mindent elmesélünk.
-De... nem... én... én nem lehetek vámpir én ...én ...
- Szerintem neked is feltűnt, hogy mennyire irreálisan gyors vagy, a hallásod sokkal jobb és a látásod is. Ez ezelőtt nem volt így...érzed a vér szagát az hivogat téged. Sokkal erősebb is vagy... próbáld csak ki...
Carlisle egy fára mutatott...
-Emeld fel... puszta kézzel sikerülni fog.
-Nem az képtelenség... - ráztam a fejem.
-Isabella, tudni akarod az igazságot, akkor hadd bizonyitsunk.
Eleazer egy fához lépett, ami ki volt törve és egy kézzel dobta el... Hülledve néztem.
-Te jössz...
Lassan lépkedtem egy fához... én nem ez képtelenség... megfogtam a fa törzsét és... felemeltem... valóban feltudtam egy egész fát emeleni... ijedten ejtettem ki és estem hátra.
-Nem...ez ...ez képtelenség... ez...képtelenség... -összekuporodtam és éreztem ahogy arcomon utat engednek a könnyek... nem ez nem lehet igaz ez nem...
-Isabella... Isabella, minden rendben. Mi ,mi képesek vagyunk megtanítani mindent.
-Nem! - kiáltottam rájuk. - Miért történt? Hol vannak a szüleim? Miért változtam át?!
Elzear ránézett Carlisle-ra aki bólintott...
-Nem tudjuk miért történt, mi oka volt téged átváltoztatni annak a férfinak. És... nagyon sajnálom a szüleid már nem éltek, mikor rátok találtam. - lehajtotta a fejét.
-Mi? Ez nem lehet igaz... mondd, hogy nem így van... - megragadtam a vállait...
-Isabella, ez fáj neki, hagyd. - lépett mellénk Carlisle is.
Elengedtem, majd felálltam ... rázni kezdtem a fejem.
-Ez képtelenség... a szüleim...a szüleim...
Elkezdtem ismét szaladni, szaladni ki az erdőből egészen a házig ami az emlékeimben volt... és ott volt... semmi hang nem szürődött ki... mi ez az egész? Lassan az ajtóhoz léptem , ami zárva volt. Jobban megnéztem a házat, egy első ablak volt, azt nyitottam fel.. természetesen kicsit erősebben mint kellett... erősebb vagyok az embereknél... beléptem a házba,amiben dobozok sorakoztak... Nem volt senki... nem lehet... miért üres? Egy dobozt felnyitottam, egy kép ugrott elő... a szüleimmel kezembe vettem... meghaltak... nem hiszme el.
-Isabella... - hallottam magam mögött Elzear hangját.
- Tényleg meghaltak... - lerogytam a földre. - Miért? Miért csak ők? Én miért nem...
-Isabella, minden rendben lesz. Nagyon sajnálom, amikor odaértem az átváltozás megtörtént... anyád, anyád még élt és azt kérte, hogy vigyázzak rád, hogy élj boldogan a vőlegényeddel. Mentselek meg, majd vigyelek hozzá... de a vőlegényed ember ... nem vihetlek hozzá, mert megtámodhatod talán... megis ölheted.
Elvesztettem a szüleimet...meghaltak... összeszoritottam az öklöm...a vőlegényem? Nem találkozhatok a vőlegényemmel..
-De nem emlékszem rá... homályosak az emlékeim bárkivel...de de... a vőlegényem mindenhol sőtét, nem tudom kivélni az arcát... érzem , hogy mennyire szerettem... látom az emlékeinket, hogy boldog voltam de őt...őt nem tudom, hogy néz ki...
Leült mellém és szorosan átölelt...miközben zokogásban törtem ki.
-Elakarok menni... elkell mennem. -próbáltam összeszedni magam.
Már nem volt semmi itt... tudtam, jól tudtam , hogy nem sodorhatom bajba a vőlegényemet... Edwardot... nem szabad.
-Gyere velem, gyere a családomhoz, minden megtudok neked tanítani. A vámpirokról, a képességedet, hogy urald.
-Hogy mit? - néztem értetlenül rá.
- Vannak különleges vámpirok, akiknek adatik egy képesség. Én megérezem mások képességét... neked is van, egy mentális és fizikai pajzsod.
-Oké.... oké... kell egy kis idő.
-Velem jössz? Alaszkába...ott rendben teheted a gondolataidat...
Felállt és felém nyújtotta kezét... Körbe néztem a házba... Edward...
-Vagy még jobb, egy csipkés ... valami hasonló mint az enyém volt... Emlékszel drágám , milyen csinos is voltam. Apád amint meglátott, szavak nélkül maradtmajd anyit bökött ki épp mielőtt a templomba mentünk volna, hogy csinos vagyok. -nevetgélt anyám.
-Igen,igen. De még van addig, amíg Bella férjhez megy szóval, állítsd le egy kicsit magad.
-Pontosan, Edwardal megbeszéltük, hogy először egyetem aztán esküvő.
-Jó,jó de már mondtam , hogy sosincs korán. Meg aztán, az utolsó pillanatra hagyni nem jó.
Csak bólogattam miközben elkezdtem kifelé nézni az ablakon. Már be volt sötétedve az orszáhutón haladva, csend volt , semmi sem mozgott. Ekkor jutott eszembe... a levél amit reggel kaptam "Utolsó esély." Amióta az elsőt kaptam,mikor elkezdtünk járni Edwarddal, folyamatosan jöttek , néha egy egy virággal. Sosem volt rajta cim, vagy név... de mindig hozzám kerültek. Volt amelyikben arról volt szó, hogy szakitsak Edwarddal, miért nem adok egy esélyt, azt akarja, hogy mellette legyek és hasonló üzenetek. De sosem találkoztam a küldőjével. Egyszer Edward talált egyet, mit mondjak elég féltékeny lett , de mint elmondtam neki is nem tudom kitől jött és nem biztos nekem. Persze ezen nem nagyon nyugtattam le... De ez olyan fura...
-Ez meg mit csinál?! - förrmedt fel apám.
Előre néztem, ott állt egy férfi valami frakkot viselt, de nem volt fekete. Az út közepén, meg sem mozdult. De mintha láttam volna, láttam, hogy egyenesen felém néz.
-Hé! Álljon félre! - kiáltotta apám, bár a fickó nem mozdult.
Apám hirtelen azt sem tudta mit tegyen, kapkodni kezdte, elcsavarta a kormányt ami lesodrodott az utról... aztán már nem is tudom, a következő percbe arra emlékszem, hogy az autó forgott kettőt majd megállt a tetején. Iszonyatosan fájt a karom és a lábam, valamint éreztem, ahogy a fejem is vérzik.
-Apa...anya... - szólitottam meg őket, de nem válaszoltak.- Apa! Anya!
De semmi...ekkor hirtelen megjelent az kocsi mellett a férfi... Megijedtem és gyorsan kezdett verni a szívem.. ki ez? Szőke haja volt talán a tarkojáig ért , elmosolyodott, majd a puszta kezével kitépte a hátsó ajtót. Még jobban összerezzentem , hogy tudta ez a csupa kezével kitépni... oké, látszott a kocsin, hogy összetört de úgyis...
-Nyomd ki magad a tetőn amennyire tudod. - szólalt meg a férfi, erős, mély hangja volt.
-Apa...anya... - hirtelen nem tudtam, hogy most segíteni akar vagy mit ...hiszen miatta történt az egész.
-Ők ... csak te vagy fontos.- értetlenül néztem , majd mit sem várva, kihúzott a kocsiból.
Teljesen sokkban voltam és nem tudtam lábon állni, éreztem, hogy csuklik össze...de ez a férfi tartott. Nem tudok elszaladni... a szüleim, a szüleimmel mi van.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. Hamarosan elfog múlni minden... - kényszerített, hogy a szemében nézzek , majd erősen tarott a tekintete.
A szemei...a szemei vörösen izzódtak...hogy lehet valakinek ilyen szeme?
-És akkor senki nem fog elválasztani... - súttogta a fülembe, majd a következő pillanatban felemelte a csuklom és belém harapott.
Felsikitottam... mi ez az egész? De hamar véget ért... eleresztett...éreztem ahogy rázkodok és ég a fejem... tűzelt....
-Mi folyik itt?! - egy hangot véltem hallani, de nem ismertem... aztán a férfi letett a földre és kirajzolodott még egy alak.
-Tűzelek...a fejem ....a fejem... -szólaltam meg.
A férfi aki az előbb megharapott elszaladt, nem is eltűnt villámgyorsan...
-Hé... tarts ki, minden rendben lesz. - az előbbi férfi letérdelt mellém, fekete haja volt és aranybarna szeme....
Tovább beszélt hozzám, hogy tartsak ki és minden rendben lesz... de szédült velem a világ, tűzelt a fejem és ez így folyt tovább. 3 napon keresztül...
De amikor felébredtem...
-Edward! - kiáltottam, de hirtelen nem tudtam kihez tenni ezt a nevet, előttem volt egy alak és emlékek amit vele töltöttem... szerettem tudom, hogy szerettem ... a menyasszonya vagyok de...de miért nem tudom kivélni az emlékét? Hogyan néz ki... miért?
-Felébredtél? Jobban vagy?
A hang olyan tiszta volt... sőt még valami mocorodást is hallottam távolabbról, a madarak csiripelését... és mindent sokkal tisztábban láttam. Mi ez? A fény beszűrödött a hatalmas üveg ablakokon néhány butor lézengett ebbe a szobába mind fából, ahogy a fal és a padló is. Egyik falon egy hatalmas iromány volt... forever kitudtam venni minden egyes szavát... ezt a szót a közepéről. Mégis mi ez az egész? Aztán az ajtóban találkoztam egy férfival, sőtét haj , aranybarna szempár... Ő... ő volt az a férfi az baleset estéjén...
-Én... én haza kell mennem. - ennyit tudtam kibökni és leszálltam a kanapéról amin ültem.
De olyan erővel és gyorsasággal értem az ajtóhoz , hogy teljesen ledöbbentem.
-Beszélnünk kell... -érintette meg a vállam.
-Én... nem ismerem...én haza kell mennem... - az emlékeimbe derengeni kezdett ... anyámék, vajon, hogy vannak ők?
Lesiettem , ismét olyan gyorsasággal az emeletről és közben találkoztam még egy férfival. Szőke haja volt és neki is aranybarna szeme.
-Engedd meg, hogy beszéljünk veled . -szólalt ő is meg, nagyon bársonyos, kellemes hangja volt.
-Nem... én... én nem tudom, hog ymi folyik itt, de meg kell keresnem a szüleimet igen ... igen...
És kiviharoztam, szó szerint a házból...majd szaladásnak eredtem...de ez a szaladás , ez a szaladás gyors volt, ember feletti... mi ez az egész? Néztem körbe, miközben szaladtam... és mindent kitudtma vélni szaladás közbe... egy nyiló virágot, egy pókot aki a hálóját késziti...ez meg hogy lehetséges? Ez nem lehetséges... csak álmodom biztos csak álmodom...
De a következő pillantban egy édes szag csapott meg, egy édes illat, amely odavonzott magához... Hallottam, nem messze tőlem egy fiút és egy lányt...
-Ez csunyán néz ki...
-Ugyan csak egy karcolás... Menjünk tovább.
Onnan jött ez az illat... ez az illat...
-Bella állj le! - a 2 férfi hirtelen előttem termett.
Hogy kerültek már is ide?
-Isabella ne koncentrálj a szagra. Gyere vissza velünk... most minden zavaors és érthetetlen, de megtudjuk magyarázni.- lassan léptek felém, miközben a szőke hajú férfi felém nyújtotta kezét.
Ijedten néztem körbe....
-Bizz bennünk, nem fogunk bántani. - olyan kedvesnek tűnt, olyan megnyugtatónak a hangja... tettem egy lépést felé és elfogadtam kezét.
-Tudni akarom,hogy mi folyik itt.
-És meg is kapod a válaszokat, de először enned kell.
-Ennem? Oké... de elég valami piritos vagy...
De a két férfi csak összenézett. Majd a fekete hajú elém lépett.
- Eleazar Denali vagyok , ő itt meg a barátom Carlisle Cullen. Mi nem erről az ételről beszéltünk.
-Már akkor miről? - néztem rá értetlenül.
-Isabella, mi nem vagyunk emberek és 3 nappal ezelőtti este óta te sem.
-Hogy mi? - nevettem fel ironikusan. - Már mi lennétek hanem emberek? Várj 3 nappal ezelőtt... mi hogy? Nem az este volt a baleset... én...
-Hé, minden rendben. - fogta arcomat kezei kőzé. - Nem vagy egyedül, mi majd Carlisleval segítünk neked. Jó, kérlek csak nyugodtan. - bólintottam, olyan megnyugtató volt a szeme.
-Vért kell innod, mert vámpir vagy, ahogy mi. - mondta ki majd néhány perc hezitálás után.
-Vámpir? - hülledeztem és elléptem tőle. - Nem , ez lehetetlen...vámpirok nem léteznek.
-De léteznek Isabella. Mi ketten azok vagyunk és rajtunk kivül még vannak. Az a férfi is az volt, aki okozta a baleseteteket...
Baleset...baleset ... a szüleim mi van velük?!
-Anyáék? Hol vannak a szüleim? - törtem ki, Eleazer átölelt és szorosan tartott.
- Isabella kérlek , figyelj ránk... kérlek tedd azt amit mondunk és utána mindent elmesélünk.
-De... nem... én... én nem lehetek vámpir én ...én ...
- Szerintem neked is feltűnt, hogy mennyire irreálisan gyors vagy, a hallásod sokkal jobb és a látásod is. Ez ezelőtt nem volt így...érzed a vér szagát az hivogat téged. Sokkal erősebb is vagy... próbáld csak ki...
Carlisle egy fára mutatott...
-Emeld fel... puszta kézzel sikerülni fog.
-Nem az képtelenség... - ráztam a fejem.
-Isabella, tudni akarod az igazságot, akkor hadd bizonyitsunk.
Eleazer egy fához lépett, ami ki volt törve és egy kézzel dobta el... Hülledve néztem.
-Te jössz...
Lassan lépkedtem egy fához... én nem ez képtelenség... megfogtam a fa törzsét és... felemeltem... valóban feltudtam egy egész fát emeleni... ijedten ejtettem ki és estem hátra.
-Nem...ez ...ez képtelenség... ez...képtelenség... -összekuporodtam és éreztem ahogy arcomon utat engednek a könnyek... nem ez nem lehet igaz ez nem...
-Isabella... Isabella, minden rendben. Mi ,mi képesek vagyunk megtanítani mindent.
-Nem! - kiáltottam rájuk. - Miért történt? Hol vannak a szüleim? Miért változtam át?!
Elzear ránézett Carlisle-ra aki bólintott...
-Nem tudjuk miért történt, mi oka volt téged átváltoztatni annak a férfinak. És... nagyon sajnálom a szüleid már nem éltek, mikor rátok találtam. - lehajtotta a fejét.
-Mi? Ez nem lehet igaz... mondd, hogy nem így van... - megragadtam a vállait...
-Isabella, ez fáj neki, hagyd. - lépett mellénk Carlisle is.
Elengedtem, majd felálltam ... rázni kezdtem a fejem.
-Ez képtelenség... a szüleim...a szüleim...
Elkezdtem ismét szaladni, szaladni ki az erdőből egészen a házig ami az emlékeimben volt... és ott volt... semmi hang nem szürődött ki... mi ez az egész? Lassan az ajtóhoz léptem , ami zárva volt. Jobban megnéztem a házat, egy első ablak volt, azt nyitottam fel.. természetesen kicsit erősebben mint kellett... erősebb vagyok az embereknél... beléptem a házba,amiben dobozok sorakoztak... Nem volt senki... nem lehet... miért üres? Egy dobozt felnyitottam, egy kép ugrott elő... a szüleimmel kezembe vettem... meghaltak... nem hiszme el.
-Isabella... - hallottam magam mögött Elzear hangját.
- Tényleg meghaltak... - lerogytam a földre. - Miért? Miért csak ők? Én miért nem...
-Isabella, minden rendben lesz. Nagyon sajnálom, amikor odaértem az átváltozás megtörtént... anyád, anyád még élt és azt kérte, hogy vigyázzak rád, hogy élj boldogan a vőlegényeddel. Mentselek meg, majd vigyelek hozzá... de a vőlegényed ember ... nem vihetlek hozzá, mert megtámodhatod talán... megis ölheted.
Elvesztettem a szüleimet...meghaltak... összeszoritottam az öklöm...a vőlegényem? Nem találkozhatok a vőlegényemmel..
-De nem emlékszem rá... homályosak az emlékeim bárkivel...de de... a vőlegényem mindenhol sőtét, nem tudom kivélni az arcát... érzem , hogy mennyire szerettem... látom az emlékeinket, hogy boldog voltam de őt...őt nem tudom, hogy néz ki...
Leült mellém és szorosan átölelt...miközben zokogásban törtem ki.
-Elakarok menni... elkell mennem. -próbáltam összeszedni magam.
Már nem volt semmi itt... tudtam, jól tudtam , hogy nem sodorhatom bajba a vőlegényemet... Edwardot... nem szabad.
-Gyere velem, gyere a családomhoz, minden megtudok neked tanítani. A vámpirokról, a képességedet, hogy urald.
-Hogy mit? - néztem értetlenül rá.
- Vannak különleges vámpirok, akiknek adatik egy képesség. Én megérezem mások képességét... neked is van, egy mentális és fizikai pajzsod.
-Oké.... oké... kell egy kis idő.
-Velem jössz? Alaszkába...ott rendben teheted a gondolataidat...
Felállt és felém nyújtotta kezét... Körbe néztem a házba... Edward...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése