35.rész A két csapat egyesül (befejező rész)

 

A démon szíve

35.rész A két csapat egyesül (befejező rész)

Bella:

    - Annyira nem értem őket! Hogy gondolkozhatnak így? Démon vagyok. Gumiho! Egy erős démon! Nem ember!

    - Csak aggódnka érted Bella, próbál megérteni őket is... aggódnak érted, ahhoz ahogy kínézel...

    - Tudom. Valóban furcsa, hogy így néz ki terhesség alatt... de attól függetlenül érzem... - helyeztem a tenyeremet a hasamra. - Hogy ez a kis lakó itt, nem akar semmi rosszat. Ő a mi szerelmünk gyümölcse, hogy nem örülhet neki?

    - Dehogyis, örül neki! - nyugtatott tovább Rosalie. - De meg kell értsd ez egy furcsa helyzet, nem volt még ilyenre példa, hogy vámpirnak gyereke legyen.

Felsóhajtottam és leültem a hintaszékben, kezeimet hasamra helyeztem. Nem lesz semmi baj kincsem, megvédelek! És tudom, hogy hamarosan apád is rájön, hogy ennek a pillanatnak örülnünk kellene és nem aggódni érte. Erős vagyok, nem lesz semmi bajom! 

    - Bella...  lépett be percekkel később Xavier a szobában.

   -  Ha Edward küldött, akkor azonnal fordulhatsz is vissza! - fordítottam el a fejem tőle.

    -  Nem! Nem ő küldött! Én szeretnék veled beszélni!

     - Nem tudsz megállítani!

    - Bella, igaz, hogy démon vagy és láttunk már a démon világban terhességeket de ne feledkezz meg egy dologról. Ilyenkro az erő visszavonul, a magzatra összpontosít, azt vigyázza!

    - És ezt jól is teszi.

     - Tehát az erőd nélkül olyan vagy, mint egy ember!

    - Xavier, nem lesz semmi baj! Így van láttuk már, hogy a terhesség, szülés alatt a démonok emberek lesznek, de amint a szülés beindul és a gyerek megszületik rögtön az erő visszaszáll és erősebbek, mint valaha.

    - Ha feltétlenül minden sikeresen megy! Ha esetlegesen a démon kölyök nem lesz önző

    - Már miért ne menne? Olyan pesszimisták vagytok! És a démon kölyök? Ő a gyermekem, nem akar nekem rosszat! Nem akrok erről többet hallani! Megszülöm ezt a gyereket, ha akarjátok ha nem! Ez az én dötnésem!

    - És az enyém is! - az ajto felé pillantottam, ahol Edward állt, tekintete elfeketedett. - Bella ugyanúgy az én dötnésem is. Én vagyok az apja! 

   - Igen ez igaz... - Xavier felállt és elhagyta a szobát.

    - Magadtól döntesz! Bele se akarsz vonni engem? Bella, ha elveszitelek...

    - Nem fogsz!

   - Hallottad, mit mondott az előbb Xavier, ha feltétlenül minden sikeresen megy az erdő visszaérkezik hozzád, de vannak kívételek. Ember vagy most Bella, az erőd nem segít! Az első dolog amit megtanítottál, hogy a démonok önzőek, mi van ha az a valami ott benned, elveszi az erődet és...

   - Nem fog történni semmi! És ha vénetlenül igen, akkor benne tovább élek.

   -  Szerinted képes leszek, rá nézni azok után, hogy elvett téged? - szinte köpte ezek a szavakat, igazán fájtak.

   - Rendben leszel! Ahogy ezelőtt is rendben voltál, amikor az erőm elveszett és...

    - Az más volt! Mert itt bent éreztelek, hogy visszajössz. De ha te elvszíted az erőd, ember maradsz és meghalsz. Tovább az erőd benne lesz... nem fogom már veled érezni, hanem azzal a valamivel...

    - Edward, nem fogja elvenni az erőm!

    - Önzőség amit teszel! - ezzel sarkon fordult és kifutott házból. 

Éreztem ahogy könnyek gördülnek le az arcomon. Egyedül maradtam? A következő napokban Edward és Xavier is került engem. A többiek vigyáztak rám, de továbbra is ostobaságnak tartották a terveimet. Rosalie volt az egyetlen aki őszintén mellettem állt. Nem tudom, hogy fogom meghálálni neki. A pocakom pedig egyre csak nőtt. Fejlődött a gyermekem és ez minden egyes nap erőt adott és boldogságot nekem, hogy van miért küzdenem. Hogy hamarosan látni fogjuk egymást! Gondolkoztam az eshetőségeken. 

   - Azon gondolkoztam... - ismét a hintaszékben ültem, Esme a konyhába ebédet főzött nekem Rosalie segített neki, Carlsile dolgozni volt. Emmett és Jasper sakkozott. Alice csak ült a fotelben. Xavier és Edward a kanapén foglalt helyet. - Ha mégis a gyermekembe kerül az erőm, akkor mi lenne ha átváltoznék?

   -  Átváltozni mivé?

   - Vámpirrá! - síri csend lett. - Gondoljatok csak bele, a gyermekemnek szüksége van az erőmre, átadom neki és...

    - Nem adsz semmilyen erőt át Bella! - szólt rám Xavier. - Nem! És vámpir sem leszel. 

   -  De...

    - Démon vagy, nem vámpir. Ez a fordult, túlságosan kockázatos. Nem tudjuk, hogy bevállna e.

    - De ha mégis... egy eshetőség lehetne.

    - Bella nem látom a jövődet, sem azt  ízéét...

   -  Baba, Alice! Ő csak egy baba! - jelent meg az ajtóban Rosalie is.

    - Árt Bellának!

    - Elég! Elég legyen! - szóltam ismét rájuk. - Elegem van a folytoni veszekedésből. Tudom, hogy aggódtok értem és köszönöm. Olyan rég éreztem ezt az érzést, hogy valahova tartozok. De nem lesz semmi baj! Ígérem! - nem tűntek nagyon meggyőzőnek.

Újabb napok, majd hetek forogtak le. És már 3 hónapos terhesként úgy néztem, ki mint más aki az utolsó trimeszterébe van. Xavier, Edward és Rosalie voltak csak itthon.

    - Ezt meg  ki mondta?! - szólaltak fel hirtelen egyszerre Edward és Xavier.

Összenéztek, majd bólintottak. Edward felállt és odasétált hozzám, majd a kezét a pocakomra tette. 

   - Mondj még valamit?

    - Edward, mi a baj? - néztem értetlenül rá.

    - A baba, halljuk a gondolatait.

    - Tessék?! - éreztem ahogy meghatodottan meglepődöm.  - Komolyan? - Edward bólintott.

    - Azt mondja, nagyon szereti a hangodat és az enyémet is. Boldog!

   -  Hát persze, hogy boldog vagy kincsem! Minden rendben lesz és mindent megadok neked! Mindent!

    - Igen! - Edward aranybarna szemeiben tekintettem, aki felém mosolyodott, majd közeledni kezdett és megcsókolt. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak! Nem kellett volna.

    - Nem számít! - csókoltam újra meg.

Ezután óvatosan a karjiab tett, ő ült a hintaszékben, míg én az ölében és együtt ringatozunk lassan. Xavier és Rosalie elhagyták a szobát, ketten maradtunk.

    - Nem fog semmi sem történni! Már mondtam, nem foglak újból elhagyni! Szeretlek!

    - Én is szeretlek! - itt ért utol az álom.

Álmomban a tisztáson voltam. Tavaszi nap volt. A npsugarai lágyan ölelték át a természetet és kellemes melegséget árasztottak magukból. Friss virágok illatoztak a réten. Kis szellő süvített át rajtuk.

    - Bella! Bella! - ez a hang?

    - Letissia! - fordultam meg a nővérem felé, aki a tisztás egyik végébe állt. - Letissia! - hozzá szaladtam. - Annyira jó látnom téged. Képzeld én most... - de ahogy a pocakomra helyeztem volna a kezem az nem volt. Letekintettem ijedten és láttam, hogy olyan vékony vagyok, min terhesség előtt. -  Ez meg, hogy lehet? Én... én terhes vagyok! Én... - már kezdtem kétségbeesni.

    - Bella... - tette a vállamra kezét Letissia, majd hátra mutatott. Ebben a pillanatban a világ legaranyosabb és legszebb hangját hallottam meg.

    - Anya! - könnyekkel a szememben fordultam meg és pillantottam meg egy kicsiny kis kislányt, akinek haja derékon alul ért, barna, hullámos volt, szemei barnák. Csodaszép volt! -  Anya!

Pillanatok alatt mellettem termett. Olyan gyors volt, mint egy vámpir. Amikor hozzám ért karjaimba kaptam.

    - Letissia, ő a lányom... - de még nem adtam nevet neki!

    - Renesmee! -  hátra pillantottam, Edward ekkor ért mellém és átkarolt. - A lányunk Renesmee!

 Boldgoan tekintetütnk a nővérem felé, aki szintén hatalmas mosollyal nézett minket- Ez a kép, olyan idilli és valóra fog vállni. Igen! Minden rendben lesz! Hamarosan találkozni fogunk Renesmee-m és boldogabbak leszünk, mint valaha.

Edward:

Újabb napok teltek el. Carlisle szerint, bármikor bekövetkezhet a szülés. Aggódtam Belláért, de bizni akartam annyira, mint ő. Hallottam annak a kis tünemények a hangját, olyan édes és szép, mint a Belláé. Ő nem akar rosszat! Rendben lesz! Rendben kell legyen! Oh, apropó tünemény, akinek a neve Reneesme. Bella egyik nap felkellt és ezt mondta, hogy ezt a nevet álmodta meg, mert látta a lányunkat. Olyan magabiztos volt, hogy még én is elhittem. De csodaszép név! Nekem tetszik!

Másfelöl mindenki aggódott Belláért, de csillapodtak a kedélyek és mindenki a legjobbat remélte. Xavier, sokszor elment este és hajnalba érkezett vissza, hátha talál valamit erről az egészről. De sosem járt sikerrel. Gyűjtött infokat, démon terhességekről, de hogy vámpir legyen az apa. Nem! De amiután ő is hallotta a gondolatait, sokkal nyugodtabb volt és elmondta, hogy egész végig itt marad, amíg Bella nem szül. Megnyugtató volt, hogy ő is itt van.

Egy este csend honolt a tályra. Mindannyian elmentek vadászni, csak én, Xavier és Rosalie maradtunk otthon Bellával. Bella nyugodtan aludt. Hirtelen nyilt az ajtó és jelent meg benne David:

    - Daivd, mit keresel itt?

    - Elnézést kérek az zavarásért! De fontos hírt kell átadnom úram.

    - Menjünk le! - intett Xavier. 

Halkan beszéltek, de így is hallottam minden egyes szavát:

    - A Volturi úton van erre fele.

    - Tessék? De hiszen nincs találkozó megbeszélve...

    - Nem is arról van szó! Megtudták, hogy az úrnő terhes. Fenyegetésnek vélik a gyermeket. Addig akarnak végezni vele, amig Bellában van.

    - Azok a szemetek!

    - Nagyon eltitkolták az esetet. Egészen az indulásig nem pletykáltak róla.

    - Rendben, köszönöm, hogy szoltál! Megkérlek hívd össze a környék beli démonokat, akik segítenek. Védjék a házat!

    - Igenis!

Volturi ide jön? És végezni akarnak Bellával és a gyerekkel? Hát persze, biztos tudják, hogy erőtlen Bella. Így két legyet is üthetnek egy csapásra, ha valóban fenyegetésnek vélik a gyereket. De nem fogom engedni, hogy a családomat bántsák!

   - Mhmm... -hirtelen Bella mocorogni kezdett. Arca eltorzult, a hasához kapott és megérződött a vér szaga.

    - Bella! Bella!

    - A baba... a baba... - szemeit nem nyitotta ki, izzadni kezdett, mintha belázosodott volna.

    - Beindult  szülés!

    - De Carlisle még nincs, itt... nincs itt az idő!

    - De ki kell vennünk, vagy másképp meghal a baba! - szólt Rosalie.

    - A baba... a baba... - Bella továbbra is csak ezt az egy szót mondta.

Karjaimba kaptam és azonnal a bete ágyra fektettem, amit Carlisle készített elő. Xavier és Rosalie követett.

    - Elkell altatni! Vagy fájdalom csillapitot kell adni! - Xavier hasonló rémülettel nézett Bellára, mint én. 

   - Nincs időnk, azonnal ki kell szedni a babát!

Rosalie kezébe kapta a szikét és már inditotta is Bella hasa felé.

    - Ne! - fogta le a kezét Xavier. - Ez a fájni fog!

    - A baba... a baba... vegyétek ki! - mintha Bella félig már ébren lenne.

    - Nem lesz semmi baj! - csókoltam meg homlokon.

Xavier elismételte és Rosalie meg a elkezdte a procedurát. Bella fájdalomtól üvöltött fel. Majd beleszakadt a szívem, hogy ezt hallom. De ahogy egy vágást tett Rosalie a vért kezdte nézni!

   -  Ne! - Xavier rá ugrott és kivitte a szobából. Egyedül maradtam Bellával.

   -  Nem lesz semmi baj kincsem, segíteni fogok és jól leszel! - folytattam a folyamatot és sikerült kivennem a babát. 

A kislányt, ahogy Bella is látta álmában. Xavier közbe visszajött és bevarta Bellát, aki lassan kezdett normálisan lélegezni.

    - Renesmee... - dédelgettem a karomban.

    - Huh... csodaszép vagy! - Bella ismét éber volt.

    - Hogy érzed magad? Az erőd? - hajolt közel hozzá Xavier.

    - Jól vagyok, csak fáradt! De alszom egyet és jobb leszek...

    - Bella! - kiáltottam fel ijedtemben amikor láttam, hogy a szemei csak úgy lecsukodnak.

     - Edward, elviszem én! - jelent meg Rosalie. - Jól vagyok! - átadtam majd Bellához fordultam.

    - Ne félj! - helyezte vállamra kezét Xavier. - Valóban csak elfáradt, az ereje most regenerálodik. Nem veszített egy cseppet sem. Ugyan olyan, mint volt csak most vissza kell gyüljön.

Akkora kő esett le rólam. Megsimogattam Bella arcát. De nem tudtam mellette maradni, mert a következő pillanatban lépéseket hallottunk, nagyon sok lépést. Megérkezett a Volturi! De nem kellett ketten megbirkozzunk velük, ugyanis David mindeközben megjelent más démonokkal, Carlsilék is visszaértek és Jacobék is megjelentek. Xavierrel összenéztünk és bólintottunk. Ő lépett ki először. Én még megcsókoltam Bellát, majd szaladtam ki. 

    - Oh, talán lekéstünk? - vette le a csukjáját Aro. - Hadd gratuláljak Edward, apa lettél!

    - Aro, kérlek hagyd békén a családomat! Nem bántanak senkit!

    - Egy démon és egy vámpir gyermeke. Igazán érdekes... de veszélyes! - szólalt meg Marcus.

    - Attól, hogy már megszült megölhessük. Először Bellát, majd a babát.

    - Azt nem hagyom!

Verekendi kezdtünk. Többen voltak, mint mi. De nem engedem át. Nem fogom hagyni, hogy bántsák a családomat. Nem! Ha kevesebben is vagyunk, erősek vagyunk, mert megakarunk valakiket védeni. Ők csak azért harcolnak, hogy attól amitől félnek megszabaduljanak. De nem hagyom!

    - Ha nincs másképp út, akkor először veletek végzünk! - szólalt meg Aro és nekem rohant.

Készen álltam, hogy fogadjam és visszaverjem az ütésést. De az nem következett be! Ugyanis Aro fájdalomtól eltorzult arccal rogyott térdre, ahogy mindannyian.  Mögöttünk hatalmas fény keletkezett. Hátra fordultam és megpillanotttam az életem nőjét, Bellát. Gumiho formába volt.

    - Tényleg azt hitted, hogy végezhetsz velem, Aro?

   -  ÉN... én....

    - És, hogy hagyni, fogom, hogy elvedd tőlem a gyermekem?

    - Én.. honnét... honéét...

    - Ne légy annyira öntelt! - Aro felkiáltott. 

   - Sajn... sajn... - minnden egyes Volturi tag leesett a földre és levegő után kapkodott. Ez Bella, ereje? Elképesztő! Persze láttam már korábban, de mégis ez más. Ilyen erős lett! Én sem szabad alább hagynom! - Sajnálom! Elhamarkodtam. De, honnan tudod, hogy ez a baba félig vámpir. Így nekünk is kötelességünk ellenőrizni, hogy nem fog minket leleplezni.

    - Biztosíthatlak, hogy erről szó sincs. - lépett Bella mellém és megfogta a kezem, felém mosolyodott. - Sőt hogy ezt még jobban bizonyítsam, hadd tegyek egy ajánlatot. - Xavier felé nézett, aki bólintott. Mit tervez? - Egyesítsük az erőinket. Elég volt abból, hogy két külön csoport vagyunk, mikor egy is lehetünk. Ne legyen különbség a két csoport között, hiszen mindannyian egyhez tartozunk! - Arohoz léptünk és Bella felé nyújtotta kezét. - Mit szólsz, alfa és omega legyen egy?

    - Nem vagyok hülye! Csak elakarod venni a hatalmam!

    - Nem erről szó sincs! - lépett közelebb Xavier is. - Megtarhatod. Ugyanúgy uralkodhatsz, csak arra kérünk hogy ne legyen omega és alfa, legyen alfa. Mindenki tovább éli az életét ahogy eddig, dönthet annyit amennyit akar. De ne legyen ellenségeskedés, törvények amik korlátoznka egymást. Legyünk egy jógunk!

   - Mit szólsz Aro, hozzuk együtt létre a démon világot?

Aro meglepetten hallgatta végig a kettőjük beszédét. Majd összeszedve felállt és elfogadta Bella kezét. Ezzel egy új korszak indult meg a démon világban. Bella, Xavier és Aro egyesítették erőiket és létrerhoztak egy békés, erős démon világot. Együtt vezették és irányították azt. Xavier újra útnak indult, de rendszeresen látogatott, minket. David követte. Jacobék mellettünk álltak és felbomlott a szerződés is, most már békésen megéltünk egymást mellett. Mi pedig egy boldog nagy család voltunk, együtt.

    - Büszke vagyok rád! - öleltem át hátulról Bellát, ahogy a kis Renesmee-t ringatta karjaiba. - Elképesztő vagy!

    - Te tettél elképesztővé! Általad lettem az aki ma vagyok! Köszönöm, hogy vagy nekem!

    - Nem, én köszönöm, hogy vagy nekem! És ennyi, mindent adtál! - tekintettem le a kislányunkra és megsimogattam az orcáját. 

   - Ezentúl, örökké együtt leszünk!

    - Igen! Örökké! 

*Sziasztok! Hát eljött ennek a történetemnek is a vége. Őszintén az útolsó részeket nem teljesen így terveztem, de remélem, hogy tetszik. Köszönöm, hogy követtétek! Kérlek tegyétek továbbra is így! * 

34.rész Új fejezet

 

A démon szíve

34.rész Új fejezet

Bella:

Nos, nem teketoriáztunk sokáig! Vagy inkább mondjam úgy, hogy Alice. Rögtön neki is állt az esküvő megszervezésének amit az érettségink után 3 hónapra rá, megtartunk. Őrültnek gondoltam, ahogy folyton ruha probára, magassraku cipő probára, haj probára és minden féle próbára küldözgetett. Nem értettem a lényegét. Démon vagyok, nem hittem hogy valaha férjhez megyek. A mi világunkban ilyen nincs. De folyton csak legyintett. Edward akart nekem segíteni és nem egyszer elmondta, hogy mi lenne ha valami egyszerű lenne csak, kevés vendéggel. De Alice ilyenkor gyilkos tekintetet lövelt felé ezzel elhallgattatva. Nekem nincs olyan sok rokonom, max egy két démon fog eljönni. Nagy dobra veri! De nem mondok semmit! Hagyom, hagyom... mindenestre jól csinálja a dolgát. Egy dolog kívételesen nagyon tetszett, hogy itt akarja tartani a tisztáson ahol találkoztunk. Oda kötödik az emlékeink egy része. Jó ötlet! Tehát a készülődés elindult. Amennyire kellett pedig részt vettem rajta. Más különben az életem visszatért oda, ahol eltűnésem előtt. Továbbra is rendet tartottam a démonok között, de a környéken. Edward és a családja pedig újból neki kezdett edzeni. Minden olyan nyugodt volt, kiegyensúlyozott, szép, boldog. Utoljára, nem is emlékszem mikor volt ilyen az életem. Vagy legalább ha lett volna. Edward mellett, minden egyes nap maga a csoda!

Mindannyiunkank sikerült leérettségiznünk. Minő meglepő! Aztán már csak arra lettem figyelmes, ahogy minden egyre gyorsabb lesz, minden egyre pörgösebb az előkészületekkel. A listámon az első feladat az volt, hogy beszéljek Xavierrel. Minekután, nincs családom és Edward hagyományok utján indult neki a dolgoknak, tőle kérte meg a kezemet. Igazán aranyos volt! Nekem pedig volt egy másik kérésem feléje. 

    - Xavier... - érkeztem a mellette lévő ágra.

    - Őszinte leszek! Sosem gondoltam volna, hogy férjhez mész.

    - Hah, ne aggódj én is ugyan annyira vagyok sokkolva mint te. Magam sem hittem volna, hogy egy ilyen dolog eljön az életemben.

    - Örülök, hogy boldog vagy! - mosolyodott felém és felemelve kezét végig simitott az arcomon.

    - Akkor leszek a legboldogabb ha te is az leszel!

    - Az vagyok Bella! Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok.

    - Xavier...

    - Hidd el, boldog vagyok! Sőt, olyan kiegyensúlyozott az életem amióta nincs mellettem egy makacs nő. 

    - Hogy én makacs?!

    - Igen, nagyon! Nem is tudom, hogy fogja kibirni Edward melletted!

    -Na! - ütöttem a karjára.

    - De komolyan, tiszta szívből örülök neked, hogy megtaláltad a helyed és újra kiegyensúlyozottnak érzed magad.

    - Köszönöm! Azt tudnod kell, hogy ehhez te is adtál. Nélküled, ez az egész... el sem indult volna.

    - Ne mondj ilyent! - lépett közelebb és átölelt. - Én Bellám... drága tanítványom, mindig itt leszek neked, melletted. Bármi is van!

    - Köszönöm! - na szép, ilyenkor kell meghatódni? - Xavier... - gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, hogy ne lássa meg. De talán lassu voltam, láttam ahogy jobb hüvelyk ujjával az arcom felé közelít, de majd mintha meggondolná magát leengedi. Talán csak engedni akarta, nézni, hogy valóban sirok. Hát igen, meghatodtam, és? - Lenne egy kérésem...

    - Gond van? - vonta össze a szemöldökeit. - Edward talán... Tudtam, azonnal...

    - Nem! Nem! Erről szó sincs! - állítottam meg, mielőtt leugrott volna a fáról. - Edward nagyon jól bánik velem és boldoggá tesz. - éreztem ahogy elpirulok. Oh, ez annyira kínos Xavier előtt, nem látott még engem elpirulni. - Inkább csak arról lenne szó, hogy ízé... mondhatsz nemet is... vagyis... nekem nagyon jól esne és... de megértem ha nem és...

    - Bella... - közelebb lépett és tenyerei közé fogta arcomat. - Végy egy mély levegőt és mond el nyugodtan! - a szemei, pillanatok alatt képesek voltak megnyugtatni. Persze, nem olyan volt, mint Edward tekintete. Más, mint egy családé.

    - Az oltárhoz kísérnél! - becsuktam a szemem és úgy mondtam ki a szavakat, talán még egy kicsit túlságosan is hangosan.

   - Oltárhoz?

    - Tudom, ez nem egy olyan démonso dolog, de Edward szeretné és akkor belementem, gondoltam nem nagy dolog, úgyis a természetbe lesz és... és ugye a hagyomány, hogy a mennyasszony egyik családtagja kiséri oda őt és... és... számomra te vagy a családom! - nyugodtam le valahogy a végére és végre kitudtam mondani a szavakat, úgy, hogy a szemébe nézzek. - De tényleg ha nem akarod... - de mielőtt befejeztem volna a mondatomat Xavier magához huzott és átölelte.

    - Megtiszteltetés lenne! Köszönöm szépen!

    - Nem, én köszönöm!

A ruhámat Esme, Alice és Rosalie segítségével választottam ki. Egy igazi csajos napot tartottunk aznap. Nagyon jól éreztem magam!  Nem az erősségem a vásárlás, jobban mondva, nem nagyon szeretem. De ekkor elengedtem ezt és azt mondtam, oké legyen! ÉRezzük csak jól magunkat! Mindannyian olyan kedvesek és segíteni akarnak! A családom! Huh, olyan rég mondtam ezt a szót. A családom! A cipőt is aznap vettük meg és bár őszintén nem akartam, végül Alice csak rám tukmálta a tűzarkut. Amit azután minden egyes nap felpróbáltam, hogy betörjek és megszokjam a járást vele. Bár inkább, 10 démonnal harcoltam volna. Akkor vették meg a többiek is a ruhát, mindannyian gyönyörűek lesznek. A meghívokat szét küldtük. Néhány családi barát, Edwardék felől, egy kettő felőlem. A suliból egy két osztálytárs, no meg Jacobék között is került aki meghívásra lelt. Ahhoz képest egészen összegyült egy olyan 100-as létszám. 

Aztán eljött a nagy nap is. Idegesen lépkedtem a házban jobbra balra. Huh, ideges vagyok!

    - Minden rendben lesz! - Xavier jelent meg az ajtóban, neki dölt az ajto félfának.

    - Nem hangzik furán, ez az egész felhajtás egy démonnak?

    - De te nem akaráki vagy... - lépkedte közelebb, arcomat tenyereim közé fogta és homlokon puszilt.

   - Köszönöm, hogy vigyáztál rám és mellettem voltál abban az évszázadban!

    - Mondtam már Bella, bármikor számíthatsz rám! Mehetünk? - tarottam felém a karját.

Bele karoltam és kiléptünk a házból, az autojához, a tisztásig ezzel kell megtegyünk egy kisebb utat. Mielőtt azonban az erdő ösvényéből kiértünk volna, kiszálltunk és gyalog tettük meg az utat. Halk zene hallatszott a tisztásról, már láttam a fehér virággal diszített terepet, székeke, azokon ülő elegánsnál elegánsabb ruhába öltözött embereket és még nagyobb gombocot éreztem a torkomban. Huh miért vagyok ennyire ideges? Ah, nem, ez izgulás!

    - Ugye nem most fogok hasra esni?

    - Dehogyis, te nem vagy olyan! Meg ha mégis, itt vagyok, nem engedem, hogy megtörténjen.

Bólintottam és ebben a pillanatban szólalt fel a bevonluó zene. A vendégek felálltak és mind felém tekintettek. Edward ott állt legelől, iszonyat dögös volt a szmokingjában. Felém mosolyodott, gondolatban üzentem felé, hogy szeretem, mire még nagyobb mosolyra huzodtak ajkai. Elérkeztünk a diszített kapu alá, Xavier Edward felé nyújtotta kezem, aki megköszönte és az oltár elé kísért. Itt volt az idő, hogy elmondjuk a fogadalmunk. Gumiho létemre továbbrta is izgultam, nehogy valami hülyeséget mondjak. De ahogy ennek a férfinak fogom a kezét és rám néz azzal a csodaszép aranybarna tekintettel már tudom, tudom, hogy nincs miért izgulnom és aggódnom, bármi is történjék ő ott lesz nekem. Felhangzodnak a szavaink, hogy joban, rosszban, betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, egymás társai leszünk, a hagyományos szöveg, majd készültünk egy rövid saját szöveggel is.

    - Bella, el nem tudod képzelni, mióta vártam rád. Bár az első találkozásunk nem sikerült, olyan jónak, mégis sorsunk folyton keresztőzödött és lassan egyengetni kezdtük egymás utjait, belépni a másik életében és erőt adni neki, társat az útjára. Szeretlek! Mindig megfoglak óvni, melletted leszek és segítelek, történjék bármi!

    - Edward, számomra olyan vagy, mint egy napsugár. Ami a sötét ablakon át beszűrödött, áttörte magát, hogy fényt és melegséget hozzon a kis szobába, a szívemben. Úgy éreztem régen elzárkoztam a kül világból, bezártam a szívem, ami megfagyott. De te lebontottad körülöttem a falakt és kiolvasztattad a szívemet. Megmutattad, hogy nem vagyok egyedül és menjünk együtt közösen az úton. Köszönöm! Szeretlek!

    - Szeretlek! - közeledni kezdtünk egymás felé, majd csókba forrtunk össze. Taps hallatszodott mögöttünk, de engem nem érdekelt. Csak ez a pillanat, ahogy minden más kizárodik és csak azt halljuk, ahogy együtt lélegzünk.

Edward:

A nő akit mindennél jobban szeretek, végre a feleségem lett! Olyan boldog vagyok! Nem volt egyszerű ide jutni, de itt vagyunk. Megtörtént! És az én arám, a legszebb az egész világon!

   - Nos annyira rossz volt, mint gondoltad, a szertartás?

    - Sosem, mondtam, hogy rossz csak, hogy a démonoknak ez nem szokás! De örülök, hogy tartottunk! Így közelebb érzem magamhoz az embereket... - összeérintettem a homlokainkat és úgy táncoltunk tovább a lágy zenére.

Amikor már egy kicsit felgyorsult a zene szám, körbe néztünk a vendégek között akik gratuláltak nekünk. Bella megismerkedett a Denáli klánnal. Jacobék is köszöntöttek, akik azt mondták, hogy mindig Bella mellett lesznek és segítenek neki amibe csak kell. Bella megköszönte a hűségüket. David is jelen volt, aki most először találkozott Bellával az esetek után. De nagyon örült, hogy újra látja és elnézést kért azért az esetért. De Bella megnyugtatta, hogy nincs amiért rosszul éreznie magát, mert nem tett ő semmi rosszat. Ő ment bele! Xavier felkérte táncolni, amíg én Rosaliet kértem fel. Mindenki jól érezte magát, a zene jó volt, a hangulat jó volt, a kaja jó volt. Pohár kösözntök is voltak, ahol a barátaink, családunk köszöntött minket és boldog életet kívánt. Csodaszép nap volt! 

Aztán még aznap este indultunk a nászutunkra, amit Bella nem tudott, hogy hol is lesz. Amikor elrepültünk Rioig, majd ott áthajoztunk, nagyon meglepődött. De oda volt végül a helyért, Esme szigetéért, amit Carlisle ajándékozott egyszer neki. Karomba vittem át a küszöbön. Miután kicsit kipakoltunk úgy döntöttünk, hogy uszunk egyet. Kellemes volt a víz és csendes, szép holdfényes esténk volt. Végül pedig mielőtt Bella elaludt volna, a szerelm örvényébe feledkeztünk. Boldog voltam, azt a nőt tarthattam karomban, akiért az életemet is odaadnám.

A nászutunk alatt felfedeztük a szigetet, sokat usztunk, napoztunk... bár ez inkább ugye Bellára érvényes, én nem tudok hogy napozni. Társasoztunk, hosszasan beszélgettünk, közösen főztünk, táncoltunk. Jól éreztük magunkat! Minden egyes pillanat meseszép volt! 

Aztán majd, hogy nem egy hét elteltével...

     - Ez nem lehet! - Bella felkiáltott miközben a szobábon volt.

    - Mi a baj? - termetem rögtön mögötte. Bella a tükör előtt volt, jobbra fordult, balra, felemelte bluzát és simogatni kezdte a hasát. Rögtön észre vettem én is, hogy mit néz nem kellett mondja.

    - A hasam, mintha nagyobb lenne! Ah! Esküszöm valami megmozdult benne!

Olyan volt, mintha sokkot kapnék. Nem! Az lehetetlen! Nem lehet!

    - Azonnal haza megyünk! - és már ahogy ezeket a szavakat mondtam léptem is be a szobába és már kezdtem is pakolászni. Bella kisétált, ugyan olyan meglepettnek tűnt mint én.

A vámpiroknak nem lehet gyereke, de ha jól tudom a démonoknka igen... mégis ez képtelenség, hogy ilyen történjen!

Épp ami a kezem ügyébe került bedobáltam a táskában, lefedtem és behuztam a zipzárját, majd indultam is kifele. Bella szó nélkül követett. Vissza csonakáztunk Rio-ba, majd taxi és az első géppel haza is siettünk. A családom már ott várt. Rögtön tárgyalni is kezdtük.

    - A vámpiroknak nem lehet gyereke!

    - De a démonoknak igen!

    - Ilyenről, még nem hallottunk. Bella ti? - Bella megrázta a fejét, a pocakját nézte és fogta.

Csak úgy repültek a szavak, senki sem értette és tudta, hogy mi ez az egész, hogy lehetséges. Először úgy voltunk, hogy még várunk egy kis időt, még korai lenne megállapítani. Vagyis azt hittük, de ahogy a napok teltek, Bella pocakja irreálisan gyorsan kezdett növekedni. Azt, mondta, hogy a démonoknál gyorsabb ez a folyamat, de ugyanakkor nekem nem tetszett. Soványabb lett, sápadtabb... ám gumiho ereje ugyanúgy tündöklött, mint mindig. Elkezdtünk kutakodni utána, de nem kaptunk semmit. Olyant igen, hogy halhatatlan gyerekek születnek, emberektől, de azoknak a vége sosem volt jó. Nem tetszett! dühös lettem! Xavier közben szintén visszautazott, ő is segíteni probált, bár évszázadai során, hasonlóról szintén nem hallott. Bella viszont még soványabb lett és úgy tűnt ingadozik az ereje is, mintha az a valami ott bent szívná az erejét.

   - Elkell vetetni!

    - Nem! - kiáltotta el magát Bella. - Nem! Nem vetetem el a gyermekem!

    - Bella, darabokra zuz belülről, szívja az erődet!

    - Egyáltalán nem szívhat, hiszen megvan mind a 9 farkam! Csak ebben az időszakban instabilabb az erőm ez természetes!

    -Bella egyszer már majdnem elveszítettelek. Még egyszer nem akarom azt átélni! Nem engedem!

    - Edward...

    -  Edward, ő csak egy baba! - kellt védelmére Rosalie. Persze, az útobbi időkben, ők összefogtak ellenem, ellenünk.

Nem értik meg! Egyszerűen nem értik meg, hogy Bella élete ismét veszélyben van. Nem rég kaptam vissza, nem veszíthetem el újból!

    - Xavier... - tekintett Bella kérően az említettre.

    - Bella, egyetértek Edwardal, ez veszélyes. 

    - Démon vagyok nem ember! Kibírom! Hányszor láttunk démon gyerekeket, anyákat akik vajudtak, megszülték a gyerekeiket. Hallottuk, láttuk ezt a folyamatot. Nem lesz gond!

    - Igen, de nekem ez akkor sem tetszik. Valami furcsa van itt!

   -  Látod, még Xavier is ezt mondja...

    - Nem értetek semmit! Rose... - nyújtotta kezét az említett felé, aki azonnal mellette termett és átkarolta, hogy kimenjenek ebből a szobából.

    - Xavier, beszélj Bellával, rád jobban hallgatna!

    - Nem tudom, Edward! Szerintem próbáljuk, meg mind a ketten! - bólintottam.

Nem veszíthetem el ismét Bellát, nem! 

33.rész Igen!

A démon szíve

33.rész Igen!

Edward:

A vámpirok képzelődhetnek?  Láthatnak délibábot? Vagy csak rám lehet lehetőségre, ez útobbi évek magánya? Na és egy vámpír megőrülhet? Megőrültem volna? Vagy álmodom? Valami csoda folytán mégis képesek vagyunk álmodni? Akkor kérlek, ne ébresszenek fel! Hadd maradjak ebbe az álomban.

   - Edward... - ez a hang, bárhol felismerném, bárhány ember között felismerném. Ez a hang... ahogy a nevemen szólít. Annyira hiányzott! Annyira hihetetlen, hogy újra hallom. A fejemben, az elmúlt időben nem egyszer lejátszottam, de ez mégis... mégis annyira más. - Edward... - már előttem áll, alig két lépés választ el tőle.

Arcára felvirrít egy csodaszép mosoly, amit még gondolataimban is nehezebben elevenítettem fel. Jobb karját felemeli és felém kezd nyúlni, egészen fel az arcomhoz. Megérint... Érintése során, mintha apró kis szikrák szökkenének fel. Olyan meleg, olyan jó érzés!

    - Ez nem lehetséges... - csillognak a szemeim ahogy az előttem lévő látványra figyelek.

     - Annyira hiányoztál!

Ez már nem kétség. Ez nem délibáb, nem álom, nem őrültem meg...

    - Bella! - karjaimban kapom és szorosan átölelem, attól félek, hogy eltűnik, ha nem tartom erősen.

    - Összeroppantasz...

    - Ne... ne... haragudj! Csak... ez annyira hihetetlen! Ez, hogyan? Mikor? Azt hittem, hogy...

    - Hát nem megmondtam neked, hogy nem hagylak el! Hogy mindent megteszek, hogy veled maradjak!

    - De aznap este...

    - Eltűntem valóban. Megszűntem létezni. Vagyis azt hittem... - Bella kézen fogott és a tisztás közepéhez vezetett, ott majd lehuzott, hogy üljünk le. - De mindezek után, találkoztam a nagyimmal.

    - A nagyiddal?

   - Igen! És Letissia nővéremmel. Azt hittem azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. De nem így történt! A nagyim elmondta, hogy bár azzal kockáztattam az életem, hogy megosztottam veled az erőm, valójában nem veszítettem el önmagam. Sőt, erős maradtam továbbra is, küzdöttem és... az egymás iránt érzett szerelmünk jobban összekapcsol, mint hinnénk. Az, hogy benned volt az erőm, ami nem égett ki, mert folyamatosan rám gondoltál és az, hogy én is küzödttem magunkért visszahozott ide.

    - De miért, csak most?

    - Mert azért mégis elűntem a világból. Ez nem volt egy egyszerű folyamat...

    - Sajnálom! - öleltem ismét át. - Nem érdekel! Nem érdekel, hogy mennyi időbe telt és az sem érdekelt volna, ha még több évet, évszázadot kellett volna rád várjak. Mert tudtam, tudtam, hogy visszajössz hozzám! Gyönyörű vagy!

    - Szeretlek Edward!

   - Én is téged! - és két kerek év után, újra megcsókolhattam a nőt, akit mindennél jobban szeretek.

Egy jó órát még ott töltöttünk a tisztázon egymás karjaiban, ölelkezve. Jobban és jobban megakartam bizonyosdni, hogy ez tényleg a valóság és Bella velem van. Sőt bepótolni, az elmaradt éveket. Nem fogom elengedni. Többet soha, nem vállok meg tőle.

   - Bella! - alig, hogy csak a ház 1 kilométere körzetét megközelítettük volna a családom már ott várt minket. Mindannyian szeme ragyogott, ahogy megpillantotta Bellát. 

Alice rohant először a karjaiba, majd őt követte Esme, Carlisle,  Emmett, Jasper és Rosalie is. Ő is nagyon aggódott Belláért és szomorú volt, amikor elment. Együttérzett velem! Örültem, hogy tisztázni tudták a dolgokat, még azelőtt. 

   - Bella, ilyent többet ne csinálj! Nagyon megijesztettél!

    - Sajnálom! De úgy éreztem ezt nekem kell lerendeznem.

    - De megbeszéltük, hogy a mi a te próblémád az az enyém is. Együtt oldjuk meg! - fogtam meg a kezét.

    - Igen, ezentúl ígérem, hogy így lesz!

   - Bella, nem próbéma, hogy nappal is gumiho formába vagy?

    - Nem! Ne aggódjatok! Erősebben tértem vissza mint valaha!

    - Erősebben? Még annál is! Huh, a démonok már reszkedhetnek a gátyáikban! - Bella elkuncogta magát.

   -  Biztos, hogy jól vagy?

   - Igen! Nagyon! A nagyim segített kiegynesúlyozni az erőmet, sőt még erősebbé is tenni. Ha akarnám mindenkivel megtudnám osztani és...

    - Arról ne is álmodozz! Legszívesebben ezt is visszaadnám, bár ahogy hallottam, ezzel sikerült visszaszereznem téged! De többet nem kockázatod ennyire az életed! Mi is erősek vagyunk!

    - Valóban? Edzetettek az elmúlt két évben? - sirí csend, mindenki kerülte Bella tekintetét.

   - Mindjárt gondoltam! Na de nem baj gatyában rázlak titeket!

    - Haha! Már alig várom! - csapta össze tenyereit Emmett.

    - Menjünk haza, biztos fáradt vagy!

    - Nem! Egyáltalán! Menjünk haza és töltsük együtt az időt! - mosolyodott Bella. Bólintottam.

Úgy éreztem az elmúlt időben megváltozott. Sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lett. Persze attól még ugyanaz a Bella, akit szeretek. De valahogy más aura veszi körül. Anno amikor megismertem, magányos volt, bánatos, üldözte a bosszúját, de most boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt. Talán végre azért mert leesett a válláról a bosszú terhe. A nappaliba ültünk le, ahol Bella elmesélte, mik történtek vele azon az este és utána. Egy pillantra sem felejtett el minket. A nagyija és a nővére is azt mondta, örülnk, hogy megtalálta a helyét, a családját.  Én pedig hálás vagyok nekik, hogy visszaadták nekem őt.

    - Veled minden rendben volt? - tekintett felém Bella.

    - Vele?! Nem! Egyáltalán! Az első napok, hetek katasztrófák voltak! Nem akart enni! Elment a Volturihoz, hogy...

   -  Emmett! - löveltem felé a gyilkos pillantásom, mire felemelte a kezeit védekezően. - Nem téged kérdeztek!

   -  Elmentél a Volturihoz? Megakartál halni?! - szörnyedt el Bella. - Edward!

    - Én, csak... nem akartam olyan világban élni ahol te nem vagy! - tettem tenyereimet az arcára. 

    - Edward... - tekintett felém aggódva.

    - Nehéz volt Bella. Tudom nem mentség, mert beszéltünk róla és... de nem volt könnyű! Viszont túltettem magam rajta. Itt vagyok és vártam rád!

Bella bánatosan felém nézett, majd a nyakamba ugrott. Végül megnéztünk közösen egy filmet, Bella megvacsorázott és elmentünk lefeküdni. Felszabaditó érzés volt, ismét a karjaimban tartani, nézeni ahogy alszik. Az nekem olyan mesés! Hallani halk, édes szuszogását, érezni gyöngyvirág illatát. Egész jellemét. Gyönyörű kék lángját, piros pozsgás arcát, hallani hevesen verő szívét, érezni lüktető vérét, ölelő karjait. El sem hiszem, hogy itt van velem.

Bella:

Reggel, Edward nem volt mellettem. Kicsit szomorú voltam, ennyi idő után, ő lehet az első akit meglátok ébredéskor. Megfordult a fejemben, hogy lehet elment vadászni. Bár szemei aranybarnák voltak, szóval valóban az útobbi időben rendszeresen ahogy kellett járt. Aj, alig hiszem el, hogy az első időszakban éheztette magát és elakarta dobni életét... de mondjuk, nincs mit ítélkeznem, ha én veszítettem volna el őt, valószínű hasonlóképpen reagáltam volna. Totál bezárkoztam volna... vagy ismét pusztításba kezdtem volna. Na jó! Nem szabad most ezen rágodni. A lényeg, hogy újra itt vagyok! Újra együtt vagyunk! És mindent megfogok tenni, hogy ez így is maradjon. Többet, nem vállunk el. Huh, még én is alig hiszem el, hogy ez történt. Magam sem tudom megmagyarázni rendesen. Az, hogy találkoztam a nagyimmal és Letissiával. Mintha az egészet álmodtam volna. Pedig igaz! Ők segítettek erősödni és visszajönni ide Edwardhoz és a többiekhez. Valamint annyira boldog voltam, amikor kiderült, hogy egyikőjük sem haragszik rám, azért mert életem párja egy vámpir. Azt mondták velem vannak és figyelnek, mindig is. Új embernek, azaz démonnak éreztem magam amikor felébredtem a tisztáson és már meg is pillantottam Edwardot. Lehet bizonyos részben a bosszú miatt, ami sikerült beteljesíteni, de nem hiszem, hogy csak azért. Ez az egész, minden amin keresztül mentünk megváltoztatta az életem, a felfogásom, a jellemem. Jobbnak látom a világot és úgy érzem van miért harcolni és menni tovább. Igen! Így van!

    - Bella... - már épp lefele tartottam a lépcsőn reggelizni, amikor valaki a nevemen szólított. Felpillantva, nem mást láttam meg, mint Xaviert.

    - Xavier! - azonnal leszaladtam a lépcsön és a karjaiba rohantam. - Mester!

    - Aj, te bolond lány! Többet az ég világon ne csinálj ilyent!

   - Jól vagyok! Sokkal jobban, mint hinnéd! Erősebb mint valaha! - léptem el és néztem a szemében.

    - Azt érzem!

   - Te, hogy vagy? Edward mesélte, hogy azok után elhagytad Forksot.

    - Jól vagyok! Igen, rendeznem kellett tovább a démon világot. Bejártam Europát és rendet tettem.

    - Az nem kérdés! - Carlisle beinvitálta a napplaiba, ahol a többiek is megérkeztek. Edward a konyhából lépett ki és mosolyogva felém nyújtotta kezét, úgy sétáltunk a kanapéhoz leülni. Xaviernek is elmeséltem a történteket és  - És mi lesz a következő, merre megyünk?

    - Megyünk?

    - Hát, nyílván a démon úrnőnek is vannak kötelességei. - éreztem a meglepett tekinteteket. 

    - Azt hittem, hogy itt akarsz maradni!

    - Igen! De szükséged van rám, nem akalak cserben hagyni.

    - Drága, tanítványom... - Xavier felállt és letérdelt elém. - Soha nem hagytál cserben! Sőt büszke vagyok rád! Metgtaláltad ismét a célod, előre haladsz és kiléptél a sötétségből. És tudom, hogy ez nem más miatt sikerült, mint az itt kézen fogó férfi miatt. Olyant, ért el amit én nem...

   - Mester...

    - Nincs amiért aggódj! Neked itt a helyed!

    - De... de...

    - Nincs semmi de! Attól még ugyanúgy lehetsz a démon úrnő, ha szeretnél. Ugyanúgy végezheted a feladataidat, de itt a környéken. Rád bízom!

    - Xavier... - éreztem ahogy könnyek szökkenek a szememben és ismét a karjiab borultam. - Nem foglak cserben hagyni!

    - Jól van! Jól van! - nevetett fel. - Kérlek, segítségtek Bellát és vigyázzatok rá! Ne csináljon semmi hülyeséget újból.

   -  Xavier!

    - Ne aggódj, nem fog semmi baja esni! - mondta elszántan Edward. - Biztos, nem akarsz maradni? Lenne bőven hely és...

     - 2 évvel ezelőtt, elég időt töltöttem egy helyben. Nem nekem való. És rájöttem az elmúlt időszakban is, hogy nekem a vándor élet a legjobb és, hogy eképpen rendezzem a helyzetet a világunkban.

    - Ahogy gondolod! De mindig szívesen látunk erre fele! - nyújtotta kezét Edward. Örülök, hogy ilyen jóban vannak. És örülök, hogy Xavier jól van és úgy tűnik boldog.

    - Köszönöm! És ha nem gond, egy darabig itt maradok!

    - CSak nyugodtan! Előkészítsük neked a vendég szobát! - lépett közelebb Carlsile is.

    - Bella, készülj arra, hogy a hírek gyorsan terjednek. A démonok már elkezdték beszélni, hogy visszatért az úrnő. Szeritnem nem kell sok idő, hogy eljusson a Volturihoz is.

    - Erre már gondoltam! Tárt karokkal fogom várni! - huzodott önelégült mosolyra az ajkam. Huh, ez azért nem múlt el. Nem is fog! Megváltoztam, de attól függetlenül nem fogom gyengének mutatni magam. Aki kell jöjjön hát nekem! Nem bánom!

    - Mi lenne ha elmennénk ma baseballozni? - csapta össze a tenyerit Emmett.

Aznap egy jót baseballoztunk. Nem kerültem egy csapatba Edwarddal. De sikerült legyőznünk őket. Emmett rendkívül boldog volt, ugyanis szerinte amikor Alice, Edward és Jasper egy csapatba kerül, oda minden. De velünk volt egy másik gondolat olvasó és én aki üzenni tud gondolatban. Így most rajtunk volt az előny! Vicces volt! Jól szórakoztunk. Ahogy Xavier is megmondta, a hírek gyorsan terjednek. Alig 2 napra rá, üdvözlő kártya érkezett Arotól, hogy nagyon örül, újból köztünk vagyok. Pff... azt meghiszem. Oh, bár láttam volna az arcát, amikor megtudja, élek és virulok. Na de talán majd rá kérdek Edwardnál vagy Xaviernél hogy lessen bele a fejében és irja le minnél jobban milyen arcot vágott. Az életünk folytatodott, szinte ott ahol abba maradt. Éppen érteségizni készültünk. Nem ez az első életemben, de mégis izgatott vagyok. Ez már más, új fejezet indul az életemben. Fejezet Edwarddal és a Cullen családdal.

    - Min gondolkodsz? - Edwarddal épp a tisztáson voltunk, ahol rájött, hogy mi is vagyunk. Karjaiban feküdtem és élveztük a napsütést.

    - Csak az életünk új fejezetén.

    - Új fejezet? 

    - Igen, a veletek való közös élet! - fordultam felé és megpusziltam ajkait.

    - Igen?

   -  Igen! Nem? Vagy miért mondod ilyen bizonytalanul?

    - Hát....

    - Hát? - tekintettem értetlenül rá. - Edward mi a baj? - kétség fogott el. Talán, már nem szeret? Meggondolta magát, az örökkévalóság túl sok neki? Nem akarja velem le élni. Démon vagyok... mégsem tetszem neki... 

Edward ellépett tőlem és felállt, majd felém nyújtotta a kezét. Továbbra sem értettem, hogy mit is akar mondani.

    - Azzal egyetértek, hogy új fejezet érkezik életünkben. Egy új rész! Legalábbis remélem! Bella, első pillanattól kezdve, elvarázsoltál amikor megismertelek. Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint amilyennek mutatod magad. Hogy az csak egy álca és magányos, szomorú vagy. Gyöngéd és törékeny. Nem volt kérdés, hogy melletted akarok lenni, hogy azt szeretném mosolyogj és ne érezd sosem azt, hogy egyedül vagy. Nagyon örültem, amikor megnyíltál, amikor lassan lebontottad előlem a falat és megengedte, hogy meggyógyitsalak, hogy megismerjelek. Hogy hittél bennem, hogy igenis van melletted helyem! Egyszer elveszítettelek és többet soha nem akarlak! Bella, tudom, hogy még sok minden vár ránk a jövőben, de azt is tudom, hogy együtt képesek vagyunk keresztül jutni rajta. Együtt! Bella, leszel a feleségem? - ezzel előhuzott egy kis dobozt a zsebéből, letérdelt és felnyitotta. Egy ovális alaku kis gyémántokkal díszitett fehér arany gyűrű volt. Csodaszép!

    - Edward... - kaptam az arcomhoz, mert úgy éreztem mindjárt eltörik a mécses. -Igen! Igen! Igen! - borultam a nyakába.

    - Szeretlek!

    - Én is szeretlek!

Megcsókoltuk egymást, majd Edward felhúzta a gyűrűt az ujjamra. El sem hiszem, én Bella, az alfa csapat, a démonok úrnője férjhez megy!

32.rész Nélküled

A démon szíve

32.rész Nélküled

Edward:

    - Bella! - nem sikerült elérnem. Nem sikerült megfognom. Egyszerűen keresztül ment rajta a kezem, térdre estem de előttem nem volt ott, a fények, amik a helyét jelölték lassan elszáldogáltak... eltűnt...

A szemem előtt... a szemem előtt láttam láttam eltűnni a szerelememet. Aki a világot jelentette nekem eltűnt. Ez! Ez nem! Ez egyszerűen képtelenség! Ez nem történhetett meg! Ez nem így van!

    - Edward... - apám rám helyezte kezét, de lefejtettem magamról. 

    - Bella! Bella! - felálltam és kiabálni kezdtem. - Bella! - valahol itt van. Biztos vagyok benne, hogy itt van. Érzem! Érzem, hogy itt van! Nem tűnt el... - Bella!

    - Edward...  - Carlisle ismét felém lépett de csak csendre intettem. Igen! Én, aki mindig is felnézett rá, aki csodálta és aki szerette, hogy egy ilyen jóságos személyt az apjának nevezett, most leintette.

    - Edward... - léptek mellém a fivéreim is, de őket is csak arébb löktem.

    - Bella! Bella! - itt kell legyen. Valahol itt van! Érzem! Érzem, hogy nem tűnt el. Érzem, hogy itt van! Itt kell legyen. 

    - Edward! Elég!

    - Nem! - fejtettem le újabb karokat magamról. - Bella! -nem tűnhetett el, nem tűnhetett el.

Ahogy ide oda forogtam megpillantottam a démont akivel Bella volt. 

   - Te... - indultam neki. -Te... te miért engedted, hogy ez megtörténjen? Hol van Bella?! Miért sodortad bajba?!

   - Én... én... nem... nem sodortam bajban. Én... mi ez az egész? Az úrnő? Az úrnő, miért tűnt el?

    - Hallgass! Nem tűnt el! - löktem neki az egyik fának. - Bella... nem tűnt el. Nem tűnhetett el. Bella nem...

    - Edward elég! - a semmiből termett elő Xavier és a vállamra helyezte a kezét.

    - Ne érj hozzám!

    - Azt mondtam elég!

    - Nem tartozom az alattvalóid alá, hogy parancsolgass nekem.

    - Edward...

    - Tudom, hogy fáj de el kell fogadd.

    - Mit kell elfogadjak? Nem kell elfogadjak semmit! Bella itt van! Érzem! - elengedtem azt a démont és a mellkasom felé ütöttem. - Bella itt van köztünk!

    - Csak azért érzed, mert az ereje a eltűnése után is veled marad. De Bella nincs itt.

    - Nem ez hazugság! - füleimre helyeztem kezeimet, mintha ezzel megállíthatnám, hogy ne halljak semmit. - Érzem... érzem... - lerogytam a földre.

    - Edward... - Esme aggodó hanggal sietett hozzám, majd átölelt. - Nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! - nem, nem. Nem veszíthettem el! Nem! Ez nem történhet meg!

   -  Úram, esküszöm, hogy én nem tettem semmi rosszat. Én... nem tudtam, hogy ez történhet.

    - Valóban, nem tudtad? Azt hittem az útobbi időben sokat figyelted Bellát. Nem volt furcsa, hogy az ereje fogyóban volt?

    - Igen... de... de... nem tudtam, hogy ez fog történni. Hiszen 4 farka még megvolt!

    - Túl sok erőt fejtett ki. Bár korábban vigyázott magára, hogy mennyi erőt fejt ki miután megosztotta az erejét. Most elengedte ezt! Kiadta minden dühét, hogy beteljesítse bosszúját.

    - Én... nagyon sajnálom uram!

    - Nincs amiért bocsánatot kérj. Ez Bella saját döntése volt... - feltekintettem Xavierre aki az eget pásztázta. - Ő döntött így... - könnyek csillantak fel a szemében. - Most már megnyugodhat!

    - De akkor is, valami formán hibásnak érzem magam. Hadd ajánljam fel szolgálatomat önnek!

    - Köszönöm szépen, de nem szükséges! Bellát senki sem helyettesítheti!

    - Jaj, nem úgy értettem! Ilyen meg sem fordult a fejemben. Csak... csak ha bármire szüksége lenne, kérem keressen meg.

    - Úgy lesz! De most menj! Pihenned kellene! - intette egyet a kezével, mire a démon meghajolt és el is tűnt. 

Csend borult ránk. Percekig senki sem szólalt meg. 

   -  Azt hiszem vissza kellene mennetek nektek is. - fordult hozzánk Xavier.

    - Nem! Én nem akarok innen elmenni. Mi van ha... mi van ha Bella visszajön? Egyedül lesz! Itt kell maradnom és megvárnom...

    - Edward... - mindneki sajnálkova nézett felém.

    - Edward... Bella nem jön vissza többé!

   - Nem! Nem! Alice, te látod a jövőjét, nem? - léptem húgomhoz és karon ragadtam. - Látod, őt?! - néztem kétségbeesetten felé.

    - Edward...

    - Edward, ereszd el Alicet! - Jasper lépett hozzánk és szorosan megfogta a csuklom,.

    - Nem látom, sajnálom! - mellém estek a kezeim, erőtlenül.

Ez nem történhet meg! Nem! Nem!

   - Edward! - szaladásnak eredtem és mentem és mentem, nem tudva merre. Csak minnél messzebb akartam menni. 

   - Edward... Edward... Edward...  - közben folyamatosan Bella hangja hallatszodott a fejemben.

Nem! Nem veszíthettem el őt! Ez nem történhet meg! Semmiképp sem történhet meg! Nem! Bella... Bella... Bella... Bella... Valahol Kanadában köthettem ki, a nap első sugaraira, egy erdőben. Megéreztem egy szarvast és bár ideje lenne vadásznom, nem tettem. Összekuporodtam az egyik fa tővében és csak zokogtam halkan. Bella... Bella... Bella... 

Dél körül tértem haza, a családom örömére. De nem nagyon foglalkoztam velük, csak felmentem a szobába és bezárkoztam. Próbáltak beszélni velem, de nem nyitottam ajtot, nem válaszoltam és nem vadásztam. Bella... szerelmem...

1 hét telhetett el, nem több. Amikor már elegem lett. Bella! Bellára van szükségem! Nélküle, nélküle nekem sincs létem! Így a családom tudta nélkül, amikor éppen elléptek vadászni kiszaladtam és az első gépre felszállva a Volturihoz indultam. Végezni akartam magammal! Nem akarok olyan világban lenni, amiben ő nincs. Szembe kerültem a Volterrával, akik már tudták, hogy mi történt. Mit ne mondjak, bár Aro próbált vigaszt nyujtani valójában olyan boldog volt, hogy azt ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni. Visszautasították a kérésem! Szerintük túl sok adottságom van, amiért meg kell tartaniuk. Hát legyen! Ha ez nem működik, majd akkor másképp valósítom meg. Volterrában éppen ünnepség volt és nagyon sok ember. Nekem éppen jó. Ugyanis leleplezhetem magam. Ezzel pedig megszegve a szabályt. Egy fekete ing volt rajtam, kiléptem az épületből és rögtön elkezdtem kigombolni azt. Ahogy napfényre kerülök a böröm csillogni kezd, az emberek meglátják és Volturi dühös lesz, amiért végezniük kell velem. Lassan lépkedtem le a lépcsőkön, bánatos tekintettel, elnyúlt arccal. Pedig vámpir vagyok... Már az első sugarak elérték a bőröm. Nincs visszaút! És nem is akarom! Még egy lépés... még egy lépés... még egy...

    - Elég! - hirtelen valaki visszarántott.  - Tényleg ezt akarod tenni? Azok után, amit Bella érted tett. Semmissé tennéd az áldozatát?! - üvöltött rám Xavier.

    - Én... nem birom... nélküle semmi sem vagyok! Nem akarok egy olyan világban élni, amiben ő nincs.

    - Te!!! - megragadott a galléromnál fogva és neki lökött a falnak. - Átengedtem neked! Hagytam valaki másnak, hogy begyógyitsa a sebeit, mikor úgy éreztem, hogy én nem vagyok képes rá, hogy nekem ezt nem szabad. Hagytam, hogy kapcsolatba legyetek! Átengedtem neked!

    - Átengedted? - huztam értetlenül össze a szemeimet.

     - Hah... - elengedett és beleturt a hajában. - Bellának felém nem voltak viszonzatlan érzései. Azaz, az ő szemében tudom, hogy felém nem ugyanúgy érzett, mint én. Csak hálás volt. De én... én szerelmes voltam belé!

    - Szerelmes voltál? De akkor, miért lökte el folyton?

    - Azért, mert tudtam, hogy nem én vagyok neki a megfelelő. Tudtam, hogy számára megmentést adtam, hálát érzett irántam amiért a legnagyobb szükségekben mellette voltam. De annyi. Nem volt szerelem felőle.

    - De ha megsem próbáltad akkor...

    - Így volt a legjobb! Azaz... azt hittem. De te... - emelete fel rám az ujját. - Te elvetted tőlem! Ha te nem lettél volna, akkor ő most... most itt lenne velünk! Nem adta volna sosem át az erejét, sosem tűnt volna el... mindig... mindig... megkeseredett lett volna és gyűlölettel teli... - hajtotta le a fejét.

    - Xavier...

    - Életet adtál neki, fényt és boldogságot. Meggyógyítottad, amire én nem voltam képes. Köszönöm! - most hálásan nézett felém. - Kérlek, ne tedd ezt magaddal. Bella nem akarná, hogy ezt tedd! Megmentett! Most mentsd meg te is, azzal, hogy köztünk maradsz.

    - Ez nem olyan könnyű... - hajtottam le a fejem.

    - Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek. - ezek a szavak hallatán remény csillant fel a szemeimben és felé tekintettem.

    - Azt mondtam ha... nem tudom ha ez lehetséges. - felsóhajtott és karba téve a kezét belépett az épületben. Követtem. A legközelebbi ablaknál állt meg és nézte a múlatozó népséget. - Olyanra volt példa, hogy egy démon elvesztette erejét, de sosem tért vissza. Viszont, gumihok elég kevesen vannak a világban. Ritka teremtmények és rengeteg erővel rendelkeznek. Amit önzőségük, miatt sosem adnák fel. Szóval, ilyen példáról még nem hallottam. 

    - Mit fogsz most tenni?

    - Útnak indulok. Túl sokat voltam egy helyben. Ez nem az én stílusom. Azt hiszem elmegyek Európában és körbe nézek az ottani helyzeten. A démonok világa, nem nyugszik. Urlkodóra van szükség, aki kézben tartja az egészet. Föleg ezután. Vigyáznom kell hatalmamra és arra, hogy Belláról egy rossz szó sem hangzodjon el. - szorította ökleit.

    - Azt hiszem, még sosem mondtam köszönetet.. - érdeklődve nézett felém. - Köszönöm, hogy kimentetted Bellát, hogy vigyáztál rá évszázadon keresztül, hogy mellette voltál és, hogy az életemben hoztad.

   - Haha... ehhez nekem semmi közöm nem volt.

   - De igen! Az, hogy ide irattad be iskolában, hogy itt akartad életet kezdjen. Köszönöm! És, köszönöm, hogy megengedted én legyek a párja. Bár azt mondod, hogy nem hittél bennem, mégis tudom, hogy valójában már régóta tudtad, hogy képes vagyok Bellát kihozni a fényre.

   - Edward, magad is egy jó gondolat olvasó vagy! - elmosolyodtam.

   - Na jó! Most megyek! Próbáld életben tartani magad! - veregette meg a vállam.

    - Rendben... - bár nélküle az életem így is maga a semmi, de Xavier szavai...  - Xavier! - szóltam utána mielőtt kilépett volna az ajton. - Azért látogass meg majd!

    - Persze! Ti is! - intett egyet majd elhagyta az épületet.

Összegomboltam az ingem és kitekintettem az ablakon. Bella arca jutott eszembe, ahogy mosolyogva a nevemen szólít. Ismét a mellkasomhoz helyeztem kezem. Éreztem, ahogy Bella lángja ott van bennem. Nem adom fel! Bárhol is légy, megkereslek! Az, hogy az erőd velem van és velem maradt, biztos hogy jelent valamit.

2 évvel később

2 év telt el az eset után. Az életünk többé kevésbé visszakerült a régi kerék vágásba. Még azelőttre, mielőtt megismertük volna Bellát. Bár néha össze találkoztunk démonokkal azok érdeklődését nem nagyon kelltettük fel.  Harcba sem keveredtünk azóta. Carlisle és Esme tovább dolgozott, mi meg arra készültünk, hogy befejezzük az iskolát, újból. Az elmúlt időszakban, egy pillantra sem felejtettem el. Hogyan is tudtam volna? Ő volt az első gondolatom a nap első sugarainál és az utolsó, amikor beköszöntött az éjszaka. Nem! Ő volt, minden egyes percem kitöltője. Újból és újból lepörgött előttem minden egyes jó és rossz emlék is, aminek részese volt. Nem érdekelt, hogy rossz, csak azt akartam, hogy mindenre emlékezzek vele kapcsolatban. Nem mintha vámpirként rossz lenne a memóriám. De mégis minden emléket felakartam újra és újra eleveníteni, hogy átérezzem, ami volt az volt. Az ereje egy pillantra sem szünt meg létezni bennem és ez csak azt erősítette bennem, hogy valahol ott van. Valahol ott van és rám vár! Bár sokszor mondták a többiek, hogy Bella már egyszer elmondta, hogy ez velem marad, még akkor is, hogy ne fájtassam magam ezzel. Nem érdekelt! Nem hallgattam rájuk. Hinni akartam és óvni! Mert ez maradt belőle! A hagnja ott csengett a fülemben, az illattát éreztem a orromon keresztül, láttam magam előtt az alakját, éreztem az érintése melegét. Nem adom fel! Mindig azon voltam, hogy egyedül töltsek egy kis időt, hogy becsukjam a szemem és tegyek úgy mintha álmodnék, mintha róla álmodnék. Aggódott értem a családom, de biztosítottam őket nem egyszer arról, hogy itt vagyok és nem fog olyan történni, mint akkor. Küzdök magunkért és Belláért! Csak szeretnék csendben, egyedül elmélkedni rajta. Bella, szerelmem, hol vagy? Jól vagy? Nagyon hiányzol!

Hirtelen azon vettem észre magam, hogy valami bennem megmozdul. Tudom ez nagyon furcsán hangzodhat. De úgy éreztem, mintha bennem valami fellángolt volna. Mintha egy rég pislákoló tűz, most lángra lobbant volna. Mi ez az érzés? Annyira intenziv... ez? "Bella veled van. Nem vesztődött el teljesen. Az ereje ott pislákol benned. Ha bármi féle csoda folytán újra megjelenne, arról te tudnál meg elsőnek."  Nem lehet? Felpattantam a kanapéról és leszaladtam a lépcsön. A családom meglepődött a hirtelen jelenlétemen. De most nem figyeltem rájuk. Kiszaladtam a házból. Nem terveztem semmit, nem tudtam, hogy merre tartottam de valami oknál fogva biztos voltam, hogy erre kell menjek. Valami erre vonzott valami... ahhoz a tisztáshoz vezet, ahol megtudtam, hogy Bella mi is. Már láttam a tisztás elejét. Hevesen vettem a levegőt, pedig nem is lett volna rá szükségem. Ökleimet összeszorítottam és remény sugarai villantak fel bennem. Nemsokára kiléptem a tisztásra... szaporán vettem a levegőt, mintha a futás kifullasztott volna. Tekintetemmel körbe és körbe néztem. Nem éreztem senki jelenlétét. De mégis... felemelte a kezemet a szívemhez, mintha az őrült tempóban verne. Jobbra, balra, körbe körbe... valahol... valahol... valahol... Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!...

És ahogy a szemeimmel a terepet pásztáztam hirtelen megpillantottam egy nőt a túlsó végében. Hosszú pántos, fehér ruhát viselt, melynek alja össze vissza volt vágva. Nem volt semmi minta... és a nő gyönyörű volt. Haja gesztenye barna és barna szemei csak úgy csillogtak, egész lénye csak úgy csillogott. Ajaki mosolyra huzodtak, ahogy tekintetünk találkozott és halkan szólásra nyitotta száját:

    - Edward...

31.rész A vámpir

 

A démon szíve

31.rész A vámpír

Bella:

Morrgás hagyta el az ajkaimat. Még nem is kellett megforduljak, hogy már is villámokat szorjon a tekintetem. Edward teste megfeszült és ő is felmorgott. Hamarabb látta a megjelenőt, mint én. Nem tudom ha tudta, hogy ki az, bár talán a viselkedésemből rá jöhetett. Talán.

    - Igazán kedves szavak, Isabella! - undorító, ahogy a nevemet kimondja. - Nem tudtam, hogy tudod ezeknek a szavaknak a jelentését. Megleptél!

   - Nem, mintha annyira jól ismernénk egymást! - fordultam sarkon, hogy végre szembe nézhessek vele. Azzal aki életem egy fontos személyét elvette, akinek biztos vagyok benne, hogy köze van a festménybe záráshoz is. Korom fekete haja most már sokkal hosszabb volt, mint legutoljára, igaz évszázadok teltek el azóta, est alkata izmosabb lett, ám vörös szeme semmit sem változott. Ugyanolyan élénk volt, mint akkor és ugyanolyan rideg, mint akkor. - Azt hiszem életünkben csak egyszer találkoztunk nem?

    - Oh, pedig én nagyon is jól ismerlek. Tudom, hogy 400 évig egy festményben éltél és ebben az időszakban két személy látogatott, egyik nagyanyád és a másik a nővéred, Letissia.

    - Szádra ne vedd a nevéd! - szorítottam az ökleimet össze és már éreztem, ahogy az erőm kitör belőlem. Mellettem Edward, most már biztos lehetett, hogy ki is áll előttünk és elém lépett, támadó állásba.

     - Csalódtam benned! Azt hittem, hogy a túl fűtött bosszú vágy sosem alszik ki belőled. Most mégis nézd, gyenge vagy! Elvesztetted az erőd egy részét és még szerelmes is vagy. Túl boldog vagy, ahhoz képest, ami a nővérednek jutott.

    - Legyek bármennyire is boldog, sosem felejteném el amit tettél. Ne aggódj, megkapod a jól érdemelt bosszút! - neki iramodtam.

   -  Bella!

De nem kaptam el, ahogy megközelítettem volna eltűnt előlem.

    - Csak ne olyan sietősen! - Edward mögött jelent meg, de nem bántotta felemelte kezeit jelezve nem harcol. - Szerettelek volna üdvözölni. Davidel láttam, hogy a nyomomra bukkantatok. Gratulálok! Bár én magam hoztam azokat a nyomokat.

    - Rendezzük le te szemét! Itt és most!

    - Tudod, elrontottad a szórakozásomat. Jobban tetszett nekem az a Bella, aki eszeveszetten tört és zuzott, kegyetlenkedett és szinte mindig engem keresett. De most nézd magadra, 9 farkadból, már csak 4 van hátra. Nem olyan szorakoztató! Nem lesz olyan élvezetes kiszívni a véred!

    - Azt várhatod, hogy hozzá érj! Először rajtam keresztül kell átmenj!

    - Ne szökj itt, Parpika Jancsi! Nekem nincs gondom veled. Fajtám beli vagy. Nem bántottál és én sem téged. Nincs közünk egymáshoz.

    - De igen is van. Mert a szerelmemet akarod, és én azt nem fogom hagyni! - állt állhatatosan szembe vele Edward.

    - Ehhez neked semmi közöd!

    - És neked talán milyen közöd lenne ehhez az egészhez? Miért ölted meg a nővérem? Miért akarsz engem megölni? Mit ártottam neked? Miért zártál be a festménybe? Mit ártott Letissia neked? 

    - Stop! Először is nekem nincs közöm a festménybe zárásod miatt. Másodszor, Nem ártottatok nekem semmit, de a véretek illata... - mélyen a levegőb szippantott. - Az egyszerűen ínycsiklandó. Nem tudtam tűrtöztetni magam.

    - Te állat!

    - Tudod, éppen az aki a nagy szerelmed, ő is ugyanaz, mint én. Szerinted nem fordult meg soha a fejében, hogy...

    - A szerelmem erősebb, mint hogy valami állati ősztönre figyeljek.

    - Ne hasonlítsd magadhoz! És, hogy lehet hogy nincs közöd...

    - Esküszöm, hogy nincs. Már miért akartalak volna bezárni, ha snnyira kívántam a véred? - mondjuk ebben igaza van. - Jól van mesélek neked egy kicsit! - felugrott egy faára és az egy ágra leült. - Vándor életet élek, szerintem ez egyikötöknek sem meglepő. Amikor átutazóban voltam egy kis városban, hallottam történetet egy igazán csodaszép nőről, aki nem evilági teremtés. Akkoriben még nem tudtam, hogy léteznek démonok. Azt hittem vámpír vagy. Arra gondoltam, hogy ha olyan szép vagy és az emberek így tudnak rólad, izgalmas lenne veled az élet, így megkérlek, hogy csatlakozz hozzám. De amikor megközelítettelek, megéreztem a szív dobogásod és a véred illatát. Te nem voltál vámpir! Nem értettem, furcsának irtak le, nem eviláginak... azt mondták gumiho vagy. Nem tudtam mi az! Sőt őszintén elsőre azt hittem, hogy  az emberek tévednek és valami összevisszaságot mondanak. De egyik éjjel láttalak, ahogy átváltozol. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy talán valami még is van itt, hogy nem csak a vámpirok és vérfarkasok léteznek a világunkban. És minő meglepő bebizonyosodott, hogy vannak mások is rajtunk kívül. Érdekesnek találtam és megmondom őszintén szolgálatomat akartam ajánlani neked. De akárhányszor megközelítettelek a véred őrjítően hatott rám, meg akartam kostolni. - vérem említésekor nagyot nyelt, amire éreztem, hogy kiráz a hideg. - Tudtam, hogy mekkora erővel rendelkezel. Bár akkor talán te még nem voltál ezzel tisztában. Így úgy döntöttem, hogy kész tervvel állok elő. Igazán izgalmas volt! Ám amikor készen álltam vele és döntöttem, hogy lépek azt kellett megtudnom, hogy bezártak egy festményben. Csalódott voltam, azt hittem tudsz az erődről és nem engeded, hogy ennyire kihasználjanak. De úgy tűnik, ez nem volt így. Aztán hallottam, hogy azért zártak be, mert veszlyes voltál pláné a férfiakra. - ebben a pillabtan felvillantak anyám szavai ismét a fejemben "Csak a gond van veled! Ha nem szültelek volna meg! Elegem van belőled!" valóban egyszer rám törtek és elvittek, mire már észhez tértem a festménybe voltam. Mintha... mintha a nagyi is mondott volna valamit erről. - Akartam segíteni... de nem tudtam. Felkellett volna adnom és , hogy őszinte legyek már azon voltam. Aztán egyik nap láttam, hogy a nővéred oda tart. Jó illata volt neki is, bár nem olyan jó, mint a tiéd. És ekkor eszembe ötlött. Nem ismersz engem, nem is tudod mennyire vágyom rád, fogalmam sem volt, hogy mennyi idő után jössz ki a festményből, bár abba biztos voltam, hogy kijössz. És, hogy ne felejts el, legyen egy izgalmas játékunk előtte öltem meg a nővéred.

   - Te kegyetlen szemét állat! - neki akartam iramodni, de Edward átölelt, hogy visszatartson.

    - Bella... ne figyelj rá!

    - Így van, Bella ne figyelj rám gyenge vagy! Nos de ha belegondolunk az egész történetben, te vagy a hibás. Te hoztad a nővéredre a halált! - mosolyodott el gonoszul.

    - Elég erős vagyok, hogy végezzek veled!

    - Azt majd meglátjuk! - ezzel felállt és fenebb szőkőtt a fa koronájában, hogy már nem láttuk és hamarosan már nem is éreztük a jelenlétét.

    - Jól vagy?- csak bólintani tudtam és éreztem, hogy egy pillantra elfogy az erőm, Edward szorosan tartott karjaiban. Fejemben újra és újra lejátszodott az a nap, amikor elvesztettem Letissiát. Ha eléggé erős lettem volna akkor, ha jobban érzékelem a démonokat, vámpirokat...

   - Az egész az én hibám... - könnyek buggyantak elő szemeimből. - Ha... ha erősebb lettem volna akkor, ha rá állok az edzésekre, hogy megtudjam igen ez vagyok én és... akkor akkor...

    - Nem! Nem! Dehogyis! Te nem tettél semmi rosszat! Új volt neked minden! Nem tudtad, hogyan kezeld. Nem állt melletted senki!

    - Jó de... de akkor is talpra kellett volna álljak, megkellett volna védjem a családomat. Letissia...

    - Sss... - szorosan magához ölelt. - Nem tettél te semmi rosszat!

    - Meg kell fizessen! Biztos vagyok benne, hogy meg fog fizetni a tettéért!

    - Így van! Megfog! Melletted állok, segítek és megfog! De első sorban, most erősődnöd kell.

    - Erős vagyok én Edward! Oké, nincs meg a 100%os erőm, de tudok harcolni. Láttad korábban is, hogy még mindig erős vagyok. És nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget. Az a féreg elmehet innen.

    - Nem hiszem, hogy elmegy. Láttam a godnolataiban, szeretné lerendezni veled. De zavarja, hogy ilyen gyenge vagy.

   - Hát! - szakadtam ki a karjaiból. - Senki sem érti meg, hogy nem vagyok gyenge?!

    - Bella!

     -Nem fogom tovább húzni. Szembe nézek vele és megbosszúlom a nővéremet.

    - Jól van Bella. De először menjünk vissza, pihenjünk le és átbeszéljük a dolgokat. - nyújtotta felém a karját.

Bólintottam és belecsusztattam kezébe kezemet. Visszamentünk a Cullen házba, ahol mindenki a nappaliba várt minket. Ők is elmondták, hogy nem adják fel és harcolni fognak értem, kitalálunk valamit közösen. Jól esett, hogy ezt mondják! Valakik akik törödnek velem. Edwardal ezután elmeséltük, hogy felbukkant az a vámpir és a múltam azt a részét is kifejtettem, amit eddig nem mindenki tudott Edwardon kívül. Teljes képet adva így nekik. Biztosítottak róla, hogy mellettem állnak.

   - Bella... - Rosalie jelent meg a szobába, amikor felléptem, hogy megcsengessem Xaviert, mondjam el a történteket. bár lehet korábban már látta David gondolataiban. Illetve kicsit lepihenjek, mielőtt tovább beszélnénk a lépéseket.

    - Igen?

    - Én... én... bocsánatot akarok kérni! Nagyon sajnálom ahogy viselkedtem veled korábban. Amiket mondtam... sajnálom! - hajtotta le a fejét.

    - Nem haragszom rád Rosalie és sosem haragudtam. Megértem, hogy nehéz volt elfogandi mindazt ami velem jött. - léptem hozzá és megveregettem a vállát.

    - Köszönöm, hogy ennyire vigyázol ránk és a fivéremre. Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést.

   - Tulajdonképpen nem volt olyan nehéz. Biztonságban akartam tudni őket.

    - Ne félj, kitalálunk valamit! - mosolygott felém, először amióta ismerjük egymást ejsze.

    - Köszönöm szépen Rosalie!

Rosalie felém mosolygott, majd elhagyta a szobát. Megcsengettem Xaviert, de nem vette fel. Mit kellene tegyek? Mi tévő legyek? SMS-em érkezett. "Beszélnünk kell! Gyere egyedül. D." David?  Hát mostani helyzetbe elég nehéz lenne kiszöknöm... de... megkell próbálnom. Ha felhuzom a pajzsomat, kitudok szökni az ablakon, mielptt Edward rájönne. De nem kellene! Megbeszéltük Edwardal, hogy megbeszéljük a következő lépéseket. De csak egy beszélgetés. Megyek és jövök. Igen! Gyors leszek! Max üzenek később Edwardnak. Kiugrottam az ablakon és elindultam az erdő mélyében. David illata a közelben érződött, onnan tudtam merre kell menjek. Nemsokára pedig rá is bukkantam.

   - Rögtön a tárgyra térek! Találkoztál azzal a vámpirral! - bólintottam. - Én pedig előálltam egy tervvel. Ha már felbukkant előtted akkor vigyük végbe. Csaljuk csapdába!

   - Csapdába?

    - Igen! Nekünk ő kell, neki pedig te. Általad ide vezdhessük, a véred illata elfogja bódítani én pedig rá támadok és megöljük. Benne vagy? - megígértem Edwardnak, hogy közösen visszük végig. De... de mégis, ez az én feladatom. Nem kell belekeverődjön. Davidnek igaza van, elfogja bódítani a vérem illata, elvesziti a kontrollt és hamar vége lesz.

    - Rendben!

Davidel megbeszéltük a részleteket. Ezután nem mentem vissza a házba. Előálltunk a tervvel. Messze állítottuk fel a csapdát, hogy ne legyenek mások a közelben. Biztosítottuk a terpet. Aztán jártam néhány kört ott ahol legútobb beszéltünk, megjelöltem a terpet a véremmel és elvezettem őt a tisztásra.

    - Bella, ennyire feladtad az életed már? Azt hittem harcolni akarsz! - jelent meg a sötétségben, megnyalta ajkait. - Ez az illat! Rendkívül jó!

Nem teketoriázott már is nekem szaladt. Eltöröt az erőm és rá uszítottam a kín képességem. Eközben David is megjelent, hogy kivégezze. De erős volt, ide oda mozgott, nem engedte, hogy lefogja.... még úgyis, hogy az erőm rajta volt. Bár ez valószínű a veszteség az erőmből. De nem adom fel! Lefogyom győzni. Keről amibe kerül, ma neki itt vége lesz! Daviddel együtt verekedtünk vele, hol ő került alább, hol én, hol ez a vámpir. Mindketten elszántak voltunk, hogy ma ezt lezárjuk. Úgy tűnt ez a vámpir sem gondolja másképp. Képességet képességre, ütést ütésre mértem a vámpirra, de ő sem tétlenkedett. Mérte ránk az ütéseket rendesen. A két vámpir nem fáradt és én sem kellett volna... de mégis az erőm egy rész nélkül könnyebben fáradtam és ez meg is látszott rajtam. De nem adom fel! Nem fogom most hagyni, itt, most lerendezzük a dolgokat és kész! Addig... addig nem fáradhatok el, amíg ez a férfi itt áll előttem. Addig nem nyugodhatok meg!

   - Ez nagyon izgalmas! - nevetett fel. 

Davidel össze néztünk, én egyik felén voltam és ő a másik felén, a vámpir felnevett.  Bólintottunk. Egyszerre iramodtunk neki Daviddel és neki ütköztünk David testének, ami eltörött... 

    - Szép volt! - csaptuk össze tenyerinket. David tűzet gyújtott.

Letissia, végre bosszút álltam rajtad, most már nyugodt lehetsz.

   -  Bella köszönöm a segítséget!

    - Én is köszönöm! - nyújtottam felé a kezem, de meglepődve észleltem, hogy az fénylik.

    - Ez meg mi?

Sőt nem csak a kezem egész testem... 

   - A farkad! - egy újabb tűnt el, sőt pillanatokon belül még egy újabb... Ez? Nem lehet igaz! Eltűnők!

    - Bella! - annyira örülök, még utoljára láthatlak a saját szememmel. - Bella! - Edward hozzám sietett, már a fényem elhalványó félben volt. - Bella! - csillogó szemekkel tekintett rám, jelezve ha tudna sírna, felemelte kezeit, hogy megérintsen. Arcomra helyezte.

    - Olyan meleg az érintésed! - fogtam meg a kezét.

   - Bella... ne... ne! Megígérted! Megígérted, hogy kitalálunk valami megoldást!

    - Sajnálom, szerelmem! Köszönöm! Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen ha valaki szeret. Milyen a boldogság! Szeretlek! - lassan elengedtem a kezét.

    - Bella! - és eltűntem...